ŐSMŰVELTSÉGÜNRŐL
Elméletem Ősműveltségünkről
ELŐSZÓ
Itt is csak azt kívánom különösen kiemelni, hogy amit itt elmondok, az a lehető legrövidebb elmondás csupán, a szükséges bizonyító adatok fölsorolása nélkül, de amely adatok az ŐSMŰVELTSÉGcímű művemben fölsorolvák. Amely művem azonban, anyagiak hiánya miatt, már több mint tíz éve kiadatlan feküszik.
Az ezernyi nyelvi, néprajzi s embertani meggyőző bizonyítékok közül itt most csak ez apróságot :
A görögben anemosz=szél. Ebből lett a latin-olasz anima=lélek. Világos tehát, hogy a magyar szél szóból lett a német Seele=lélek. Hiszenszél szavunkból származik nemcsak szellő, hanem a szintén lélek jelentésű szellem szavunk is, de amely régebbi nyelvünkben mégszellet-nek hangozott.
Az időt, esztendőt minden nép örökkön haladó, járó valamiként fogta föl. Ezért például a szláv hoda=jár igéből lett a szintén szlávhodina, godina=év, esztendő. Világos tehát, hogy a magyar jár igéből lett a német Jahr=év, esztendő.
Rövid magyarázat a Csodaszarvast ábrázoló címlaphoz
Őseinknél a Csodaszarvas az Ég, a Mindenség költői megszemélyesítése volt. Ezért van agancsa között a Nap, homlokán a Hajnalcsillag, szügyén a Hold, agancsa hegyein valamint teste két oldalán a Csillagok. (Bár van ennek még más oka is.)
Ősrégi időkben éltek a mai szarvasfajokon kívül még sokkal nagyobbak is, valamint volt egy fekete színű, de amelynek teste két oldalán sok fehér kicsi foltja is volt, mint az Indiában ma is élő ákszisz, de sokkal kisebb termetű s barna színű szarvasnak, valamint a közönséges dám-szarvasnak is. Ezenkívül nagyobb fehér foltja volt homloka közepén és egy mégnagyobb a szügyén. Mind ami különböző hagyományokból, regékből még kikövetkeztethető, de amely adatok fölsorolását itt, a rövidség érdekében el kell hagynom.
Tény, hogy az Ég kékségét csak Földünk légköre okozza, míg a Mindenség: fekete, s az égitestek e feketségből ragyognak. De amit csak azóta tudunk, amióta sikerült igen nagy magasságokba jutnunk, majd légkörünkön kívülre is. Amit azonban már őseink is tudtak, valamint tudtak még sok mást is, ami t mi csak újabban tudtunk ismét meg. A Csodaszarvas agancsa hegyeire is pedig őseink azért képzeltek, gyertyákkal jelképezett, Csillagogokat, mert a szarvasagancs világosabb színű hegyei valóban a régi, viasz és fagyú keverékéből készült gyertyákra emlékeztetnek. Viszont annak magyarázatát, hogy a Csodaszarvas szarvai között miért van a pirosan fölkelő Nap, e dolog terjedelmesebb volta miatt itt el kell hagynom.
Dunántúli, népi regös énekeinkben többek között mondva, hogy ő az Égen, a felhők közül tűnik elő, valamint mondva még ez is :
Csodálatos szarvasnak ezer ága-boga,
Ezer ága-bogán ezer égő gyertya,
Gyujtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.
Aminthogy a valóságban is az Ég „ezer gyertyája”, vagyis a Csillagok, esténként gyujtatlan gyulladoznak, reggelenként oltatlan aludoznak el. Látjuk tehát itt is, hogy a Csodaszarvas az Ég gyönyörű költőiségű jelképezése volt és hogy ez őseink fenséges költészete egy fönnmaradott töredéke. Annak költői szépségű értelme kifejtését azonban, hogy Magyar és Hunor a Csodaszarvast miért űzi s hogy mi köze a Csodaszarvasnak a szerelemhez és házasságkötéshez, itt szintén el kell hagynom.
Kikövetkeztethető pedig a dunántúli valamint erdélyi énekmaradványokból még az is, hogy őseinknél a téli napforduló (Karácsony) éjjeli színjátékaiban megvolt énekes regösök egyike Csodaszarvasnak öltözött volt, aki agancsa hegyein valóban gyertyák égtek. Múzeumokban, régi kastélyokban láthatunk még szarvasagancsból készült csillárokat, amelyek hegyein gyertyák avagy mécsesek vannak, csak azt nem tudja ma már senki, hogy e szokást is, mint annyi mást, a nyugatiak a mi őseinktől örökölték, de anélkül, hogy e dolog értelmét is megismermerték volna. A tisztánlátás hiánya oka pedig nálunk is mindig : annak föl nem ismerése, hogy mi olyan európai, műveltségalapító ősnép vagyunk, amely itt volt, amikor árja népek még nem is léteztek.
De jelképezte a Csodaszarvas a Természet örök törvényét is, amely az ifjakat a leányokhoz vezérli, hogy az emberek világa fönnmaradhasson. őseinknél házasságot kötni csak a tavaszi napéjegyenlőségkori Nászünnepen lehetett (amelyet neveztek Gyöngyvirágünnepnek is, mert e virág ilyenkor nyílik, habár ma az időjárás hidegebbé válása miatt már kissé késik). A szerelem természetes legfőbb ideje pedig a tavasz. Ez ünnepen a Szent Szigeteken, táncok, játékok közben alakultak párok, akik azután házastársakká lettek. Ezután pontosan kilenc hónap után (ami a nő viselőssége ideje is) van a céli napforduló, vagyis Karácsony, az elsőszülött gyermek megszületése szent örömünnepe, amelyet a kereszténység is, bár ezt némileg átalakítva, átvett, amelyet csak a naptárújító Gergely pápa tolt el december 21-ről 25-re, mivel túlságosan szembetűnő volt, hogy hiszen a téli napforduló, vagyis december 21., a Napisten újjászületése napja, amelytől kezdve az éjszakák rövidülnek, a nappalok hosszabbodnak, kezdvén a Nap az Égen mind magasabbra emelkedni. Ezért a téli napforduló a régi rómaiaknál is (Itália fajunkbeli őslakóitól örökölten) „Dies natalis Dei invicti Soli” ünnepe volt, vagyis : A győzhetetlen Napisten születése napja.
Tulajdonképeni magyar őstörzsünk, amelyből a kunok, jászok, székelyek, palócok, besenyők stb. is mind származtak, ősvallási alapjelképe a gömb volt, amely a magot és az alkotást is jelképezte. Igen jól tudták, hogy a Nap és a Föld is gömbalakú. A rajzon csupa gömbből képezettnek rajzoltam a gomolyagfelhőket, valamint gömbökből képezettnek rajzoltam a keretet is.
Őseink a Napból áradó, életadó, éltető, a Földet megtermékenyítő erőnyt csupa láthatatlanul apró gömböcskékből, azaz életmagokból állónak képzelték. Ezért rajzoltam a Nap sugározását pontokból állónak. De a Napból az erőny áradása nem egyenletes, hanem tizenegyéves időszakonként erősebb-gyöngébb, sőt van évenkénti, valamint még ennél is kisebb időközű hullámozása is, amit őseink egy igen magas szellemi ősműveltségünk idején, mind igen jól tudtak. Ezért tüntettem föl a rajzon a sugározást mintegy hullámokban áradónak. A Csodaszarvas mögé pedig más hullámokat azért rajzoltam, mert őseinknél, költőileg, ő a Mindenség Tengeréből, vagyis az Égből, úszva, érkezik, majd abban tűnik el.
Magyar Adorján
____________________
A Mai Emberiséget Ősrégi Időkben egy még félig a vízben, félig a szárazon élő kétéltű, békaszerű emberiség előzte meg. Ez a mai Alföld területén volt tengerben és ennek partjain élt. A mai Dunántúl akkor még szigetvilág volt, működő tűzhányókkal.
Földünk és a tenger akkoriban még melegebb volt, mint ma, de a Nap még kevesebbet világított és kevesebb meleget is adott; volt ellenben olyan idő is, amelyben a Hold még tüzes volt és az is világított és melegített, de kisebb volta miatt már rég kihűlt.
Ezen békaszerű embereknek három szemük volt. Harmadik szemük a mai „fejelágy” helyén volt, de ez nem a fényrezgésekkel, hanem a villanyosságéival látott. Erre azon időkben még szükség volt, mivel világosság kevesebb volt, mint ma, lévén a levegő állandóan vízpárával telített, ködös. Az Ég csak ritkán válott láthatóvá, a légkör azonban villanyossággal sokkal telítettebb volt, mint ma. Igen sok eső és vihar volt, ami azonban a vízben élő lényeket keveset zavarta.
A mainál sokkal kisebb földterületek sokkal nedvesebbek voltak, mint ma.
A békaszerű emberek a még teljesen vízben élő ivadékukat közös medencében nevelték. Olyan közösülés, mint az emlős lényeknél, akkor még nem létezett. A később létrejött emlős emberiség első műveltségét azonban főkép a kétéltű emberiség utolsó maradványaitól tanulta volt, amely utolsó idejében itt-ott az egész Földön is el volt már terjedve.
Az emlős emberiség keletkezése helye Európa volt, éspedig a Kárpát-medencében és a Csallóköz szigetein, amelyek akkoriban még a Duna deltáját képezték, mert az egész Alföld még tenger volt. Ez sóssá is lett, mert sóját a máramarosi sóhegyekből kapta. E tenger később a Vaskapu hasadékán át, amely egy nagy vulkánikus földindulás következtében támadott földrepedés, lefolyt ugyan, de azért az Alföld még igen sokáig óriási tó- és mocsárvilág maradott, illetve csak hosszú ezredévek alatt apadott méginkább el azáltal, hogy a Vaskapún át lefolyó víz e nyílást mind mélyebbre mosta ki, másrészt az Alföld szélhordta porból, korhadó növényi anyagból és a folyók hordta iszapból mindinkább föltöltődött.
A Jégkorszak előtti időkben Földünk Északi Sarka a mai Magyarország területén volt és épen ezért itt enyhe, örök tavaszi éghajlat uralkodott, holott egyébütt sokáig oly nagy volt a hőség, hogy a vízen kívül élet alig is volt lehetséges. Számos népmesénk ma is beszél arról, hogy „régen egy nap volt egy esztendő”, ami csak a Sarkakon van így. Itt természetesen nem ezredévekről, hanem milliomodévekről van szó. Csak idővel lett a Föld éghajlata olyan mint ma, közben azonban bekövetkeztek a Jégkorszakok is. Csakhogy Magyarország területén, a Magas-Kárpátokat kivéve, Jégkorszak sohasem volt, mert a föld nagyfokú vulkánossága és a sok hővízforrás, illetve a Föld önmelege, a hidegség és a jég uralomrajutását nem engedte. Hőforrások Budán és a Dunántúl ma is vannak és az Alföldön, ha bárhol fúrnak artézikutat : hővíz tör fel. Úgyhogy Magyarországon élet, sőt műveltségi élet, a Jégkorszakok alatt is lehetséges maradott.
Ezért fejlődött ki épen itt az emberiség legrégibb, legelső műveltsége, amit az ásatások tesznek kétségtelenné. E területen kívül, ennek határain, főkép a hegyek között alakultak ki elvadulás, degeneráció által az állatszerű neandertaloid emberfajok és az ezekre sokban hasonlító, úgynevezett „északi faj”, mely kimutathatólag nemhogy felsőbbrendű volna, hanem alacsonyrendű, ami embertanilag koponyaalkatából és más testi és lelki sajátságaiból minden kétségen kívülinek bizonyítható, amiértis ma kihalóban. E fajok hanyatlását (degenerálódását) a Kárpát-medencén kívüli és a Jégkorszakok alatti rettentő nehéz megélhetési viszonyok folytán húsevő, vadászó, öldöklő, gyilkoló életmódra való kényszerülés okozta.
A Kárpát-medencén belőli, igazi ősemberiség eredetileg kizárólag növényi táplálékkal élt ugyanúgy, mint az ember legközelebbi rokonai: az emberszabású majmok.
Az interglaciális korokban, valamint a Jégkorszakok megszüntével e ragadozó emberfajok aztán ezredévek, százezredévek alatt az egész Földön elterjedek, sokkal könnyebben, mint a felsőbbrendű, gömbölyűfejű fajok, amelyek csak növényi táplálékkal élve, nem vadásztak és kevésbbé voltak harciasak. Ezért találtak a később, főkép hajózás útján, mégis elterjedő fölsőbbrendű emberek majdnem mindenütt alacsonyabbrendű, hosszúkoponyájú, állatiasvadembereket. Számos tudós megállapította már azt is, hogy az afrikai tulajdonképeni igazi szerecsenfajok (nem a kámiták) vagyis a bantu szerecsenek, eltérő pigmentációjuk dacára, épen az „északi faj”-hoz igen közelállóak úgy koponyaalkatukat illetőleg, mint a vércsoportokat illetőleg is, úgyhogy egymásnak még vérrokonai is. Vagyis: a hosszúkoponyájú, barlanglakó vademberfajok nem igazi ősemberek, hanem elvadult fajok. Ezek mind állatszerűen prognat(előreálló)arcúak, állatszerű megjelenésűek, igen szőrösek, vérengző természetűek: theromorphok=állatszerűek. Ellenben az igazi ősemberfajok nem előreálló arcúak (ortognatok) és gyermekszerű (infantilis) megjelenésűek. A némileg még gyermekszerű megjelenésű, de már gömbölyűfejű, kerekarcú, teljesen szőke (nem vöröshajú) ősfaj, amilyen az igazi magyar alföldi, csallóközi nép, amelyet ma tévesen „keletbalti”nak neveznek, a Csallóköz szigetein keletkezett. Amely szigetek régen igen jól elzárt területet képeztek, folyóágakkal, mocsarakkal és egyik oldalukon tengerrel körülvéve, ahol ragadozó állatok nem éltek. Itt fejlődött e faj igen magas szellemi színvonalra, éspedig tisztán szerelmi kiválasztódás útján. Mindig a szebbnek, ügyesebbnek, okosabbnak volt több utóda, mivel a másik nemnek az ilyen tetszett jobban, de erőszak, véres harc nem létezett még. E kiválasztódás a faj folytonos testi és szellemi tökéletesedését hozta létre. Tisztán növényi táplálékkal élő fajként harcot, gyilkolást, húsevést még nem ismert. Mind ezzel szemben a vadászó, húsevő fajoknál a tisztán szerelmi kiválasztódást a harc és erőszak váltotta föl. Náluk nem a szellemileg kiválóbbnak, nem a szebbnek lett több utóda, hanem a durvábbnak, kegyetlenebbnek, a gyilkosnak, aki vetélytársát egyszerűen leütötte. Miután az utódok öröklik elődeik tulajdonságait, hajlamait: így a szellemi eldurvulás, hanyatlás, elállatiasodás kellett bekövetkezzen.
Eleintén csak egy kontinens létezett, amely megnövekedvén, részei utóbb egymástól el is válván, hozták létre a mai világrészeket. Az utóbb mégis terjedő gömbölyűfejű magyari faj a Földön többfelé nagy műveltségeket is alapított, amelyek azonban nem lévén technikai, hanem csak szellemi műveltségek, anyagi nyomokat, romokat, tárgyakat keveset hagytak hátra, a szellemiekben azonban minden mai műveltség alapját képezik. Majd, mivel e faj idővel az ott talált alacsonyabbrendű fajokkal keveredett: e keveredés mindenütt hanyatlást és pusztulást vont maga után. Igy természetesen a műveltség leromlását is.
Amint Eickstedt, a mai embertantudósok (anthropologusok) egyik legnagyobbika is állítja: a világ legszőkébb faja a „keletbalti” (ő keleteurópainak is nevezi) vagyis tehát az igazi ősmagyar faj, amely azonban nem a Baltitenger mellett, hanem a Kárpát-medencében, e jól körülzárt területen keletkezett. Tagadja az „északi faj” régi voltát, amely nem is szőke, hanem vöröshajú, sőt gyakran barna is. Eickstedt szerint, ahol meleg éghajlat alatt, sötérbőrű fajok között szőkeség nyomaira akadunk, ez nem az északi faj maradványa, ahogy ezt némelyek vélték, hanem a keletbaltié. Az is ismeretes, hogy Németország lakossága ma már alig 7-8 százalékig északi fajú és tehát tényleg germán eredetű, holott a lakosság nagy többsége gömbölyűfejű keletbalti, alpesi és dinári fajú, vagyis tehát finn-ugor-magyar fajú ősnépek leszármazottja: nem germán, hanem csak a kereszténység fölvételével és azután, véres erőszakkal nyelvileg elgermánosított népesség. Német létére, de a tudományos igazságot tisztelve azt is kimondja Eickstedt, hogy a keletbalti az emberiség ősfaja, amelyből a többi fajok különböző irányú specializálódás útján átalakulva, keletkeztek.
E faj keletkezéskora tehát a Jégkorszakok előtti időkben, valamint azok alatt is és az úgynevezett Aranykorban volt, amelyben az ember még más fémet, mint az aranyat még nem ismert, de ennek nagy bőségében volt, mert a Duna homokja tele volt vele. E boldog korról, a csallóközi „Aranykert”-ről, vagy Tündér Ilona kertjéről, illetve Tündérországról népi mondáink, regéink ma is beszélnek.
A magyarság ázsiai eredetéről szóló tan tehát: történelemhamisítás, amelyet azonban az osztrák császári államhatalomnak a legnagyobbrészt idegen kézben lévő sajtó és iskolák által a leigázott magyarsággal magával is sikerült elhitetnie és így a világgal is. Árpád honfoglalói ellenben egy része voltak azon ősidőkben kivándorolt törzseinknek, amelyek kint eltörökösödtek és kiválóan harciasokká is lettek, de amely visszatérve s a Magyarországon akkoriban uralkodó idegeneket legyőzve, a földművelő ősmagyarsággal egyesülve, a mai magyar államot, de nem a nemzetet, alapította, de ezután az ősmagyarságba teljesen visszaolvadott, török nyelve pedig eltűnt, annál könnyebben, hogy nők, családok nélkül jöttek volt be, mert kint azelőtt a besenyők és egy bizánci had, mialatt férfiaik egy hadjáratukon voltak, földüket megrohanták, az ott talált hozzátartozóikat legyilkolták, lakaikat kirabolták és fölégették (Konstantinosz bizánci császár és a Fuldai Évkönyvek tanúsága szerint). Ázsiáról azonban egyetlen krónika sem beszél semmit, még e harcias törzset illetően sem, hanem csak Szkithiáról, ami alatt a régiek a mai Dél-Oroszország, vagyis a Fekete-tenger európai, északi partvidéke táját értették.
Magorról és Hunorról szóló ősregénk pedig csak jelképezés. Ezen ikertestvérpár a Nap két személybeni megszemélyesítését jelentette. Magor, vagy Magyar a Napból származó erőny (energia) alkotó erejét jelképezte, Hunor pedig ugyanezen erőny romboló hatalmát. Ezért Magor jelképe a gömb volt, Hunoré az ék. A gömb, vagyis a mag az alkotás, teremtés jelképe volt, az ék ellenben a rombolásé, mert minden fegyver lényege is a behatoló, szétvető ék.
A Herakleszről és ikertestvéréről, Iphikleszről, Kasztor és Polluxról, Romulusz és Rémuszról szóló mondák mind a mi ősmondánk többé-kevésbbé elromlott változatai, valamint más hasonló mondák is. De másrészt, amint Magor azonos a nagyerejű, de jóságos indulatú Heraklesszel, ugyanúgy Hunor is azonos a zord Hadistennel: Aresszel, vagy Marsszal.
1
Ezért a Tulajdonképeni Magyarok, Magor Napisten utódai, mindig békés, szorgalmas földművelők voltak, mintahogy a magyar nép óriási többsége ma is az. Az UGOR, UHOR, UNGAR, UNGER név ősidők óta mindig földművelőt jelentett. MAGYARoknak neveztettek a tulajdonképeni magyarok, MAGYARI-aknak ellenben az ezen törzsből származott rokontörzsek, mint Kunok, Hunok, Jászok, Székelyek stb. Bár a régi krónikák rendesen Hunort említik előbb, mintha ő lett volna a néhány perccel idősebb, de ez tévedés, mert világos, hogy a rombolás későbbi az alkotásnál, illetve hogy rombolni csak ott lehet, ahol már van valami.
Ősvallásunk szerint az istenségeket nem képzelték tényleges személyeknek. Őseinknél a Nagy és örök Égisten is csak az örök Természet, az örök Mindenség költői megszemélyesítése volt, de amely örökkévalóság emberi ésszel föl nem fogható. Ilyesmit azonban például a tudatlanságba sülyedett Közép-Kor nyugati népei felfogni már nem voltak képesek, illetve mindent csak szószerint bírtak fölfogni.
Az igazi ősember, miként az emberszabású majmok, amelyek hiszen legközelebbi rokonai, csak növényi táplálékkal élt. A tulajdonképeni magyar törzs tehát az összes rokontörzseink közül a legrégibb, illetve a magyari törzsek számtalan ezredév alatt ez őstörzsből származtak és ezek közül csak némelyek lettek idővel harcias és állattenyésztő népekké.
A magyar törzs nyelvében keletkezésekor csak G, GY, H és M, N mássalhangzók voltak, később, a műveltség fejlődésével természetesen az összes többi mássalhangzó is (valamint a magánhangzók is) nyelvében már megvoltak, de ezután is a kemény K helyett a lágy G hangot, a kemény T helyett a lágy D hangot szerették ejteni, de mindent, ami vallásos felfogásukkal, kultuszukkal összefüggésben volt, továbbra is az említett mássalhangzókból képezett szavakkal nevezték meg.
Az M és N hang egymásnak bár nem közvetlen rokona, mégis egymással gyakran fölcserélődnek. Ismeretes, hogy régebbi nyelvünkben a SZEM szó gyakran SZEN is volt és hogy Erdélyben NESZE, NEVET, KAN helyett ma is mondják, hogy MESZE, MEVET, KAM. Ennek oka az, hogy kisebb távolságról is az e két hang közötti különbséget a hallás alig észleli, dacára annak, hogy az M tisztán ajakhang, az N pedig nyelvhang.
A magyar őstörzs nyelve a legrégibb időkben tehát csak ilyen alakú szavakból állott: MA, NA, AN, AG, AGY, AH, EH, GEM, GAM, MEG, MAG, MANGstb., stb. és bármely mangánhangzóval.
Vallásos tiszteletben részesülő növényeik főképen a gömbölyű gyümölcsöt, magvakat termők voltak, illetve a törzs keletkezése helyén ezek termettek leginkább. Vallásos tiszteletben és szeretetben részesültek náluk ez állatok : a szarvas, madarak, de nem a ragadozók, a gömbölyded alakú bogarak, főkép a katicabogárnak ma nevezett. Legszentebb gyümölcsfájuk volt a meggy, amelyet a Napisten fájaként tiszteltek. Viszont legszentebb viráguk meg a gyöngyvirág, a Földistennő, vagyis Tündér Ilona virága. A meggy lombja zöld, virága fehér, bogyója piros. Tökéletesen ugyanígy van ez a gyöngyvirágnál is. És ezek voltak szent színeik is és ezek a magyar nemzeti színek ma is.
Számrendszerük az öt-tízes volt, ugyanaz, amely a mai általános számrendszer. A páros számokat nőneműeknek fogták föl, a páratlanokat hímneműekként. A meggy virága valóban ötszirmú, bogyója egymagú. A gyöngyvirág virága hatszirmú, bogyója többmagú. A meggy bogyója gömbölyű, virágai gömbölyded csokrocskákban vannak együtt, bimbóik gömbölyűek, sőt a fa lombkoronája is, ha szabadon fejlődhet, gömbölyded. A gyöngyvirág virágai, különösen pedig bimbói gömbölyű gyöngyökhöz hasonlítanak, bogyói pedig szintén gömbölyűek. Vallásos alapjelkép pedig a magyaroknál a gömb volt. Vallásos tiszteletben tartották az aranyat. A törzs keletkezése helye a Csallóköz szigetei voltak. Ezek területe szűk volta, valamint a túlszaporodás miatt, rajokat bocsátott ki magából. Ilyen kivándorlottakból keletkeztek sok-sok ezredév alatt a különböző magyari törzsek.
2
A Kunok és Hunok mindig harcias katonanemzetek voltak, akik magukról azt tartották, hogy ők a Természet Törvényei szerint mindig ott kell megjelenjenek, ahol romlott, bűnös népek élnek, amelyek büntetésüket megérdemlik. Ezért nevezte magát még Atilla is „Isten ostorá”-nak, valamint „Isten pörölyé”-nek is (pöröly = kalapács). A kun törzsek eredetileg hegylakók voltak és a Kárpátok, majd az Alpesek hegységeiben laktak. Ősidőkben egyetlen háziállatuk a kutya volt éspedig a Kunságon ma is található nagytermetű, hosszúszőrű, fehér, de farkasalakú komondor. Ez állat az Északon ma is élő fehér farkastól származott. Feje hegyes ékalakú. Az ék a kunok vallásos alapjelképe volt.
A kunok nyelve eredetileg a magyarokéval teljesen azonos volt, később azonban a lágy G, GY, D hangok helyett a kemény K és T hangokat szokták ejteni. Számrendszerük azonban a három-hat-tizenkettes lett, amelynek mai életünkben már csak nyomai vannak: a tucat, a régebbi hatos pénzrendszer, a 12 óra és a 12 hónap.
A kunok alapszavai ilyen alakúak voltak : KA, KU, KUN, KAT, TEK, KUND stb., stb.
Szent növényeik voltak a fenyvek és a csillagalakú, hatszirmú fehér virágok, nárciszfélék. A fenyvek koronája ékalakú, levelek helyett hegyes tűik vannak, ágaik a törzsből mindig hat-hat felé állanak, az egyes galyak pedig hármasak.
A kunok szent féme az ezüst volt, amelynek színe fehér és a természetben fenyőágszerű jegecekben fordul elő.
E törzs volt az, amelyet fehér kunnak neveztek. Vallásos színeik a fehér és a kék voltak.
3.
De voltak Fekete Kunok is.
Ilyenek voltak a történelemből jól ismert hunok, vagyis Atilla kunjai. Ugyanis : míg a fehér kunok fehér és kék viseletekben jártak, a fekete kunok, vagyis hunok színei a fekete és piros lévén, ők fekete és piros viseletekben jártak, valamint sötétbarna színűekben is. E fekete kunok főkép homokos síkságokon laktak. Vallásos alapjelképük már nem a hegyes, hanem a tompa ék volt, a mintegy lecsapott hegyű. Ezért legfőbb harci fegyvereik egy kalapácsszerű, valamint a buzogány is, voltak. Az éles, avagy hegyes fegyver által ejtett seb, ha nem halálos, sokkal könnyebben gyógyul, mint a tompa fegyver által ütött, mert az ilyen seb roncsolt és teljesen helyre sohasem jön többé. Ugyanígy roncsol a tűz és a méreg is. Mesterei voltak a mérgezett, valamint a tüzet vivő nyilaknak is. Roncsol a korbács is.
A fekete kunok szent állata volt a tompapofájú, fekete-barna színű bulldog kutya. Úgyszintén szent állatuk volt a kígyó, különösen pedig a veszedelmes mérgű vipera. És íme : a vipera színe barna és fekete, feje ékalakú, de hegye mintegy lecsapott.
Úgy a fehér, mint a fekete kunoknál kőkultusz is volt és ebben különösen a kovának, illetve tűzkőnek volt nagy szerepe. Egyik szent állata volt a fekete kunoknak a vadkan is. Ez is barnás-fekete színű, feje pedig ékalakú, de mintegy lecsapott hegyű.
A fehér kunok szőkék voltak, hosszú hajat viseltek, a fekete kunok barnák, vagy feketehajúak és rövidre nyírt hajat viseltek.
4.
Ősrégi időkben válott ki a magyar törzsből a SZEMERE törzs.
Ez, ellentétben a magyarokkal és a kunokkal, nőelvi volt (matriarchalis), vagyis anyajogi. Náluk a családfő az anya volt, a gyermekek az anya után neveztettek, csak a lányok örököltek. E törzs is a 3-6-12 számrendszer szerint számolt. Fában szegény, de termékeny síkságokon laktak. Holott a tulajdonképeni magyarok inkább gyümölcstermelők voltak, a szemerék főkép gabonatermeléssel foglalkoztak. Vallásbeli szócsoportjuk az SZ, S, Z, C, CS és M, N mássalhangzókból állott. Legszentebb növényük a búza volt, de amelyet ők NIZA, MIZA, MIZSE néven neveztek.
Vallásos alapjelképük a szemalak volt, de szerepelt a búzakalász, továbbá még a vonal, de különösen a hullámvonal.
Szent állatuk a szürke galamb volt, amelyet ők azonban SZIMI és SZEMERE néven neveztek.
Vallásos színeik voltak a sárga és a világoskék, inkább a szürke, mint a zöldes felé hajló. Egy kivándorlott törzsük alapította Mesopotámiában a szumer műveltséget, de amelynek népe utóbb eltörökösödött, majd végül a szemita asszírok pusztították el, de átvették egész műveltségüket, ha ezt nagyon eldurvítva is. Egyik szent növényük volt a datolyapálma is, de amely régen, a még melegebb éghajlat idején Magyarországon is termett.
Földistennőjüket, helyesebben szólva: a Föld költői megszemélyesítését SZEMERE, SZEMIRA, SZEMELE néven nevezték, valamint törzsi nevük is ez volt, mivel NŐELVIEK voltak.
Ősnyelvük sok tekintetben mintegy ellentétes párhuzama volt a magyarokénak, amennyiben a G és H hangok helyett SZ, S, Z, ZS hangokat szerettek ejteni. Vallásos kultuszukban különösen nagy szerepe volt még a méheknek. Utóbb e törzsünkből származtak az amazonok, akik harciasakká is lettek, holott az eredeti szemerék békés földművelők voltak ugyanúgy, mint a tulajdonképeni magyarok.
részlet: Magyar Adorján azonos c. művéből