KAPPÁK
Vajon nem kellene-e komolyan megfontolni azt a feltevést, hogy lények érkeztek az űrből Japánba, és körülbelül 1000 esztendővel ezelőttig ott is éltek. A közlést minden bizonnyal általános kételkedés fogadta volna, ha nem olyan kiadványban jelenik meg, amely közismert mértéktartásáról, és nem támasztja alá az egyik legtöbbre értékelt élő japán tudós, Komatsu Kitamura, a kiváló archeológus és történetíró. Közismert mértéktartásáról, és nem támasztja alá az egyik legtöbbre értékelt élő japán tudós, Komatsu Kitamura, a kiváló archeológus és történetíró.
„Az első gyanút, amely ehhez a feltételezéshez vezetett – írja a professzor -, egy nyomat adta: régi szövegben került napvilágra, és a legendás nádasi emberek történetét illusztrálja, akiknek a létét igen sűrűn emlegették a heiani időkben (időszámításunk IX—XI. századaiban).
A KAPPÁK , ahogy ezeket a lényeket nevezték, igen különös teremtések voltak, és a régi szövegek szerint hasonlítottak az emberre, de szörnyű módon eltorzultak…
Ezekben a leírásokban a nádasi emberek úgy lépnek elénk, mint hártyás lábízületű kétlábú lények, három ujjuk kampós, a középső messzire kinyúlik. Bőrük barna, sima, selymesen fényes, fejük keskeny, fülük nagy, szemük kitágult és háromszögű.
A róluk szólók egyhangú véleménye szerint fejükön furcsa, négytűs kalap, ormányhoz hasonló légzőszervüket pedig a válluk mögé csapják, ahol egyesül valami doboz alakú púppal… Nem is olyan régen még csak a képzelet által átalakított majmok valamiféle osztályába sorolhattuk volna ezeket a lényeket, vagy a legendás teremtmények közé. Valóban nem is vélekedhettünk volna másképpen ezekről a furcsa alakokról, amelyek az antik kor írói szerint gyorsan mozogtak, a szárazon éppen úgy, mint a vízben. Ma azonban tudjuk, hogy a mesebeli SÁRKÁNYOK valóban léteztek, mint gigantikus gyíkfélék éltek a harmadik geológiai korszakban, és hogy a mondabeli óriások is a valóság világába tartoztak…
Elhatároztam hát, hogy kissé közelebbről megvizsgálom a legendás Kappákat, és egyszerre csak szenzációs dedukcióhoz jutottam el: ezek a lények, ahogy a leírásokból látjuk őket, mintha azonosak volnának a mi korunk békaembereivel!
Barna és fényes bőrük valami vízhatlan kezeslábas lehetett, úszóhártyás kezük és lábuk a felszereléshez tartozhatott (a karmok alkalmasint valami rutinmozgás céljait szolgálták), és a púpban végződő ormány tulajdonképpen azonos az oxigénpalackokkal táplált légzőberendezéssel, amelyet jól ismerünk!
Marad még a négy tű a kalapon: nem merem folytatni a felmerülő gondolatot, de erős a kísértés, hogy kimondjam, és engedem, hogy meggyőzzön az elképzelés: ezek antennák voltak!”
Eleve ki kell zárnunk azt a lehetőséget, hogy a titokzatos Kappák leírásai az első betűtől az utolsóig a képzelet szüleményei: sőt egybehangzó tanúbizonyságok egész sorával állunk szemben, azonos esetekben aligha található ilyesmi. Viszont teljességgel figyelmen kívül hagyandó – tekintettel az ezer esztendő előtti Japán színvonalára – az a lehetőség, hogy a víz alatti kutatás modern bajnokainak elődeiről, egyfajta japán törzsről volna szó. Marad az a feltételezés, hogy a nádasi emberek merőben a fantázia termékei: ami azonban kissé nehezen hihető, tekintettel a modern kor békaembereinek felszerelésével meglevő sok érintkezési pontra. Sőt eme feltételezés alátámasztására meg kellene találni a nyomait piás korok japán legendáinak és mítoszainak világában, ami lehetetlen.
Tehát a Kappák az űrből érkeztek égitestünkre?
Az ide vonatkozó beszámolók ezt megerősíteni látszanak – mondja Kitamura professzor - már csak azért is, mert olyan járművekre utalnak,
„amelyek terjedelmes kagylókra hasonlítanak, és nagy sebességgel tudnak mozogni a vizeken éppen úgy, mint az égben”.
Ily módon a homályos múlton keresztül Japánból Mongóliába röppenünk, és képzeletben nyomon követjük a rejtélyes Kappákat, akik Mu eltűnése után oda szállnak, ahol társaik bázisai emelkednek, és megszakítás nélkül sugározzák felhívásaikat, abban a reményben, hogy az életben maradottak közül valaki veszi őket. Persze nagyon is előre merészkedtünk. De Pauwels, a sámánok, Kitamura professzor bűne ez, no meg az ábrázolásoké, amelyek mintha testet adnának a kozmikus délibáboknak. Ilyen képi ábrázolásokat találunk az egész földkerekségen, és itt is megszámlálhatatlanul sok kerül elénk. Módfelett érdekes a Honshu japán szigeten feltárt lelet.
.png)
Meghatározhatatlan korú szobor, mintha szkafandert ábrázolna kozmikus repülések céljára, olyan lények számára, akik emberek… de csak bizonyos fokig emberek: a sisak túlságosan kicsi, a szemrészek túlságosan nagyok, és kétfelől kiugranak; a karok alig a derékig érnek le, a nagyon is lent fekvő csípők túlságosan szétdomborodnak, a tömzsi és kurta lábszárak mintha két kehely volnának. Aztán azt is mondhatnám, hogy egész Ázsia tele van szórva űrsisakok ábrázolásaival; még a számos primitív törzs boszorkánymesterei által használt álarcok is mintha ilyen meggondolásból merítenének ihletet.
„Vajon nem szállhattak-e nemzedékről nemzedékre, mágikus hatalmat tulajdonítva nekik, a kozmoszból érkezett »medicinemberek« fejfedőjének képmásai? – tűnődik egy író, Zorowski. – És azoknak a meghatározatlan vonású és annyi antik népnél elterjedt különös gyászálarcoknak az alkotói vajon nem ugyancsak a mítoszok űrhajósaitól merítettek-e ihletet, imigyen vélve biztosítani az elhunyt számára gyors feljutást az égbe, visszatérést a Földre, avagy esetleg édes álmot az újjászületés előtt, talán utalással a mesterséges hibernációra, amelyet a "Földön kívüli" vendégeknél figyelhettek meg ?”
Forrás: UFO-k és elsüllyedt világok – Fordította: Lontay László
VIZIMANÓ
A japán folklór egyik alakja. Kawatarōnak (folyófiú) vagy kawakonak (folyami gyermek) is nevezik. A gyerekeket ijesztgették a kappával. Egyes leírások szerint gyerekméretű emberszabásúak, de a testük békához hasonlít leginkább. Más leírások szerint arcuk majomszerű vagy teknősére hasonlít. Csészealj alakú mélyedés található a fejük tetején, amelyben mindig víznek kell lennie, hogy megőrizhessék az erejüket és a hatalmukat. Feltételezések szerint Japán tavaiban és folyóiban élnek, ahol úgy úsznak, mint a halak. Sűrűn ábrázolják őket bajkeverőknek. Főleg gyerekeket esznek, de néha felnőtteket is. Kiszívják belőlük az ún. lélek-labdát. Sokak szerint a kappák félnek a tűztől, ezért tüzijátékos fesztiválokkal próbálják elűzni őket. Menekülésre létezik az a mód,hogy ha udvariasan meghajolnak előttük, viszonozzák és ekkor kiömlik a fejük tetején levő víz. A másik lehetőség pedig, hogy rá kell venni egy kappát. hogy segítségét ígérje, ugyanis a tiszteletük nem engedi,hogy esküt szegjenek. Kedvenc ételük az uborka.
Kanazawa városában, Zengyoji templomában például, a 18. században a templom főpapja az épület egyik tárolókamrájában, egy fadobozba rejtve találta meg a háromarcú démon mumifikált fejét. Két arca a már említett megrögzött rosszfiúé, az Onié, ám a harmadik, aki hátrafele tekint egy Kappáéra hasonlít. Senki sem tudja, hogy is került oda a démon arca.
Nekem személyes kedvenceim a jóságos tavi démonok, a Kappák. És hát bizony belőlük is találtak párat. A kis fekvő alak 70 centi hosszú, és az Osakai múzeum őrzi őkelmét. Azonban van egy Kappa, akinek története is van. 50 éve, az Imari városában található sakura-főzdében a tető teljes cseréje során találták azt a kis fadobozt, melyben a test volt. Mivel olvashattátok, a Kappa nagy tiszteletnek örvend, és haragját nem jó kihívni, így a szeszfőzde emberei kis oltárt építettek számára, és azóta is ott található.
https://ujramegujra.blog.hu/2010/06/15/a_japan_mitologia_bizarr_lenyei_eletre_kel_a_mese
Jellemzés: A kappák meglehetősen ritka lények. Édesvizekben, főleg tavakban vagy folyókban élnek, ahol könnyedén navigálnak úszóhártyás kezeik és lábaik segítségével. Nagy ritkán mocsarakban is megtalálhatók.
Testük leginkább egy két lábon járó békáéhoz hasonlít. A teknőshöz hasonló elszarusodott csőre segítségével könnyen roppantja ketté még a csontot is. Hátán vastag páncélt hord, ám elbújni benne képtelen, mint más kétéltűek. Bőre pikkelyes, melynek színe a zöldtől a sárgáig vagy a kékig terjedhet. A kappák nagy jellegzetessége a fejük tetején található csészealj-alakú mélyedés, mely mindig vízzel van tele, ez az erejük forrása. Ha a mélyedés kiürül, a kappa azonnal legyengül és ha nem tudja feltölteni néhány percen belül el is pusztul.
Alapvetően édesvízi növényekkel és halakkal táplálkoznak nem vetik meg az ember húst sem. A gyerekek az egyik kedvenc csemegéjük. Szerencsére manapság nem sok ilyen esetről számoltak be, ám azóta is a szülők a kappákkal riogatják a gyerekeiket.
Rendkívül jó úszok és mozgékonyak. Az édesvizekben nincs párja az ügyességüknek. Képesek a vízmágia használatára és sokak szerint az ősidőkben még tőlük tanulták el az emberek. Erre persze nincs bizonyíték. A kappák gyakorlatilag víz alatt legyőzhetetlenek, mivel erejük forrása a fejük tetején lévő mélyedésből sosem ürül ki a víz.
A kappák valamilyen oknál fogva rendkívül udvariasak. Ha valaki egy kappa elptt meghajol, nagy valószínűséggel viszonozni fogja azt. Ahogy ezt megteszi, a feje tetején található kis mélyedésből kiömlik a víz és a kappa képtelen lesz kimozdulni a meghajlásból, míg a kis mélyedése újra tele nem lesz az élőhelyéből származó vízzel.
Nagyon félnek a tűztől épp ezért alakulhatott ki néhány víz közeli településnél az évente megrendezett tűzijátékos fesztivál hagyománya, a lények távol tartására.
Érdekes neve van.