GYÖKEREINK

Minden embernek fontos tudnia hová gyökerezik múltja. Ez a múlt határozza meg ugyanis gondolkodását, identitását, cselekvéseit a jelenben. Ha nem tudunk róla, akkor is működik, nagymértékben befolyásolja sorsunkat.

Jól látható ez azokban az élettörténetekben, amikor valakit teljes mértékben elszakítanak családjától, közösségétől, vagy amikor egy gyermeket örökbe fogadnak új szülők. Sokkal nagyobb erővel hat az elszakított emberre saját, valódi gyökere, minden tudatalatti tartalmával, mit az új környezet akár legnemesebb szándékú nevelése. Nem egy esetben skizofrén-jellegű állapotba jut az a lélek, akinek származását eltitkolták, vagy nem juthatott tudomására saját családi vagy nemzeti múltja.

Szinte minden ember eljut élete során ahhoz az igényhez, hogy megfogalmazza önmagát. Néha éveken, évtizedeken át keresi a választ: Ki vagyok én? Miért vagyok olyan, amilyen? Hová tartozom valójában?

Sok esetben gyerekként halljuk a családi történeteket, élmény-részleteket, melyek mélyen beleívódnak tudatunkban. A felnőttek, rokonok, szomszédok megjegyzéseket tesznek, ítéletet mondanak valakik felett, így, vagy úgy állást foglalnak a tragédiák, a kritikus helyzetek, a lelki megrázkódtatások, valakik viselkedése mellett, vagy szemben. Majd jóval később, amikor elindulunk kikutatni családunkat, akkor ezek az apró jelenetek visszatérnek emlékezetünkből és néha nem is hagynak nyugodni, míg ki nem derítjük valóban olyanok voltak-e a szereplők, mint amilyennek leírták őket. Bizony, gyakran előfordul, hogy egészen mást tapasztalunk, sokkal objektívebben látjuk a sorsok alakulását, a történések összefüggéseit, és némileg átalakul bennünk a családtagok képe.

Majd a sokféle érzésből, adatból, történetből kirajzolódik valami, amit elfogadunk, vagy elutasítunk. Ez a családi múlt. Lehet vele szimpatizálni, vagy nem, de a miénk. Nem egyszer a szembesülés drámai felismeréseket produkál. Felismerjük, hogy saját egyéni sorsunk teljes mértékben össze van kötve a generációkkal.

Amit átélt valaki, bennünk él tovább, ismerjük az érzést, a döntést, a konfrontációt, a fájdalmat, amit a régiek magukban hordoztak. Nagy a törekvés, hogy elkerüljük az ő traumájukat. Nagy a törekvés arra, hogy megtagadjuk a számunkra elítélendő és kellemetlen cselekedeteket. Vannak, akik még a nevüket is átírják, csak hogy ne azonosuljanak a nem kívánatos múlttal. De ezek mind hiábavaló erőfeszítések. Mindig vissza fognak térni és kísérnek bárhová megyünk is, ha másképpen nem, akkor fóbia, betegség formájában.

Ha azonban hajlandók vagyunk szembenézni családunk múltjával, elfogadni, hogy „mindez én vagyok!”, akkor megnyílik a gyógyulás és a béke kapuja. 

7 generáció sorsközösségét hordozzuk saját sorsunkban. Ez kimondhatatlan nagy gazdagság is, nagy ajándék, azaz: ez jelenti a család erejét. Ha elfogadjuk, akkor meríteni, táplálkozni tudunk belőle, és van lehetőségünk áramoltatni jelen életünk minden szintjén. Ez a családi közösség: egymással összefüggő sorsok összetartozás szeretetében. Ez a legkisebb egység, ahová tartozhatunk. Kicsi és mégis óriási, ha beszorozzuk a 7 generáció minden tagját.

 

A családi egységhez hasonlóan működik egy nép egysége is. Ugyanúgy, ahogy egyénenként meghatározzuk önmagunkat, egy nemzet is minden időben és korban meghatározza identitását. Mivel egy nép hatalmas áradat, bonyolult sokféleség egysége. Ezernyi gondolat, történeti, filozófiai meghatározás, külsőség és belső tartalom lebeg szemünk előtt, s néha egymásnak is ellenfeszül. Ez mind mi vagyunk.

Gyerekkorunk szép népmeséi lüktetnek bennünk miközben a történelem órán, majd későbbi tanulmányaink során hallgatjuk, kik vagyunk mi, magyarok. Mit mondanak rólunk némely forradalom esetében más népek, királyok, vezérek, mit mondanak a költőink, zenészeink, festőink, politikusaink, tanítóink. Saját bőrünkön érezzük, ha külföldön tartózkodunk, milyen indulatok szunnyadnak másokban.

Saját hétköznapi magatartásunk pedig a legvilágosabb mutatója annak, mi mit gondolunk saját magunkról a jelen pillanatban.

Tudom, a magyarság témával foglalkozó előadásokkal, könyvekkel, konferenciákkal Dunát lehetne rekeszteni. Mindenki megtalálhatja saját ízlésének megfelelő interpretációját, s annak ellenkezőjét. Vége nélküliek a viták, a nézetkülönbségek, a megközelítés módjai.

Én most mégis egy egészen más összefüggésben szeretnék gyökereinkről beszélni.

Egész írásom egyik célja, hogy választ találjak arra a kérdésre: KICSODA A MAGYARSÁG?

Semmiféle újat és szenzációsat nem akarnék mondani, csak valahogy egy másik nézőpontból szeretném rendezni azt a tudást, amit Isten elém-elénk tárt, hogy mindazt, amit eddig tudtunk és vallottunk, össze lehessen foglalni.

Nem véletlenül utaltam bizonyos skizofrén-jellegű vonásokra. Ma a magyarságra leginkább ez a jellemző. Nem csak azért, mert a hivatalos történettudomány és az egyre szaporodó kutatások közt egyre több a különbség és a feszültség, nem csak azért, mert a „keleti és nyugati” szárny gondolkodói elszakadtak egymástól, és nem csak azért, mert a hagyományos egyházi körök és a „szekularizált világiak” közt tarthatatlan a párbeszéd. Hanem elsősorban azért, mert eljött az igazság pillanata.

Mást érez a lelkünk, és mást tanult a fejünk. Mást mondanak a tudósok, történészek, de belül valami ellenáll legmélyen. Kimondhatatlan vágyunk azonosulni az ősi, időtlen magyarsággal, de nem képes mindenki elfogadni valamit a külsőséges, ma divatos „magyarkodásból”. Az elutasítás pedig szemmel látható.

Miért ennyire nehéz megfogni, mit jelent a magyarság? Mi ez a kettősség bennünk?

Egyáltalán kik is a magyarok?

Ezeket a kérdéseket próbálom körbejárni.