EGYIPTOM 1
Az EN (sumer: úr vagy pap, ) a mezopotámiai kora dinasztikus kor
(i. e. 3000–2350) egyik uralkodói címe volt.
Hatalmának pontos jellege nem ismert, valószínűleg szakrális jellegű is volt. Később az EN címet a templom egyik (fő)papja birtokolta, mint EN – vagy akkád nyelven: ENU, papnő értelemben ENTU – pap, valószínűleg ő kapcsolta össze a népet az istenséggel.
Eredetileg a sumer városállamok templomállamok voltak, ezért a főpap volt eleve az uralkodó, ez lehetett az eredeti EN, akit ekkor fordíthatunk papkirálynak. Innen származik az ENSI vagy LUGAL kifejezés is.
A másik főpap a sangu pap volt, Tisztségük elvált a város fejedelmétől vagy helytartójától, az enszitől, vagy a királytól, a lugaltól, bár a feliratok szerint előfordult, hogy együtt gyakoroltak több tisztséget, főleg a korai időkben.
-EN szótag az ezt tartalmazó szavakban és összetételekben
-úr, pap, birtokos (= akkád BĒLU, úr, tulajdonos)
-pap (= akkád entu, főpapnő és enu = főpap, főpapnő, úr, írásjele megegyezik a fentivel)
--az EN jel olvasata lehet
-URUN (UREN)
-okos (akkád naklu = okos, bonyolult)
-emelkedett, erős (akkád dannu = erős, erőteljes, hatalmas, nagy, šapsu = Nap,
-şīru = emelkedett, legfelsőbb, pompás, kiemelkedő)
-ráolvasás, varázslat (ŠU-AN-ŠU, DINGIR, EN = akkád šiptu)
-hatalommal kapcsolatos összetett igék alkotója
A WARKA-VÁZA KÉPEI
Nagyon fontos történeti emlék a korból – esetleg az Uruk-kor legvégéről – származó Uruk-Warka-váza, amelyik templomi áldozatot(?) mutat be és a rajta levő egyik alak a sumer EN (főpap) jelét tartja a kezében.
A Szent Nász termékenységi kultusz volt, amelynek során Mezopotámia királyai egyesültek a papnők által megszemélyesített Inanna/Istár istennővel. A királyok a szertartáson Inanna férjét, Dumuzit személyesítették meg. Ezek a szertartások nyíltan folytak, végül orgiákká szélesedtek. Hagyományuk messzire nyúlik az időben, már Urukban is találtak olyan 5500 éves vázát, amelyen a szertartás jelenetei láthatók.
A most előkerült Szent Nász-ábrázolás az egyik legrégebbi, ráadásul a rituálé eddig kevéssé ismert zenei jelenetét ábrázolja. A szertartás ugyanis több részből állt: zenéből, táncból, bankettből, a király és az istennő találkozásából, majd nyilvános egyesülésükből
Az 5000 éves kép az erotikus Szent Nászt idézi
A termékenységi szertartáson a király az istennőt megszemélyesítő papnővel egyesült, a rituálé olykor nyílt orgiává fajult.
A három nő és ismétlődésük
Az izraeli Bet Ha-‘Emeqben előkerült 5000 éves bortároló edény, úgynevezett pithosz nyakán látható pecsét jelenetének mindegyik alakja nőt ábrázol. Egyikük egy hárfához hasonló hangszeren, talán lírán játszik, amelyet leginkább a klasszikus görögök révén ismerünk. A lírának hét húrja van, hasonlít a hárfához, de jóval kisebb annál, legkorábbi eddig ismert ábrázolása a krétai minószi kultúrához tartozó 3500 éves Ajía Triáda-szarkofágon maradt fenn.
A pithosz pecsétjén látható két másik alak kézen fogva megy valahová.
A pecsétlenyomat
A Yitzhak Paz, Ianir Milevski és Nimrod Getzov, az Israel Antiquities Authority munkatársai vezette kutatócsoport szerint a jelenet a Szent Nász zenei részét ábrázolja.
Szúza. Kr.e. 4000 körül jött létre az ókori Elam, később Perzsia, ma Irán virágzó városa a Perzsa-öböl közelében. Története kezdetén Elam fővárosaként Babilónia legfőbb riválisa volt a sumérek lakta területeken. Később ugyan az asszírok lerombolták, a perzsák idején újra felemelkedett és a hatalmassá váló Perzsa Birodalom fővárosává vált. Innen indult a Föld első kövezett országútja a ma már Törökországhoz tartozó Szardeisz híres kikötőjéhez. (Az út 2700 km hosszan haladt.) Ma már nem lakják.
i.e. 4000 évvel egy újabb kultúra jelent meg Szúza földjén, amelyet Szúza I időszaknak hívnak. Az ekkor megalapított Szúza Elám fővárosa lett, és ősi ellensége Babilonnak.
Az elámi kultúra is majdnem olyan régi, mint Dél-Mezopotámia sumér műveltsége.
Innen kormányozták a hatalmas birodalmat, mely a mai Irán, Irak, Szíria, Törökország és Egyiptom területét is magába foglalta.
A város fénykorát az óperzsa királyok idején élte. I. Dárajavaus (i. e. 522-i. e. 486-ig uralkodott, azaz I. Dareiosz, elterjedt latinos írásmóddal Darius, ) Szúzát nagyvárossá fejlesztette, ősi várához arannyal díszített márványpalotát építtetett. Egyiptomban csatornákat építtetett, létrehozta a királyi utat, mely Szúzából Szardeiszig tartott ,2700 km hosszú.
I. e. 331-ben Nagy Sándor kardcsapás nélkül foglalta el Szúzát és mérhetetlen kincseit is birtokba vette.
I. e. 324-ben ez a város volt színhelye a történelem egyik legkáprázatosabb ünnepségének, a szúzai esküvőnek. Nagy Sándor Indiából visszatérve Kelet és Nyugat egységesítésére törekedve itt rendezte meg a görögök és a perzsák tömegesküvőjét. Ő maga Sztatateriát, a perzsa király lányát vette feleségül. A hagyományok szerint több mint tízezer makedón-görög harcos házasodott itt össze a legyőzött, de már jövendő szövetségesként számba vett perzsák lányaival.
I.Dáriuszt fia: I. Khsajársá ,azaz I. Xerxész, Kr. e. 519 – Kr. e. 465. követte.
II. Dárajavaus I. Artakhsaszjá és egy Koszmartidené nevű babiloni nő fiaként született, trónralépte előtt a Vahuka (görögül Ókhosz) nevet viselte. Elűzte és megölte bátyját, Sogdianost és maga ült a trónra (Kr. e. 424).
Uralkodása
Uralkodása idején egészen alattomos és kegyetlen nőtestvére és egyúttal felesége, Pariszatisz befolyása alatt állott. Csellel és megvesztegetéssel több szatrapa lázadását elfojtotta ugyan, de Amonardisz felkelése következtében Egyiptom több mint 60 esztendőre elszakadt a Birodalomtól.
Dárajavaust Babilonban érte a halál anélkül, hogy amint Parüszatisz kívánta, a trónt annak kedvenc fiára, KURUSra hagyta volna.
Így legidősebb fia, II. Artakhsaszjá követte a trónon.
III. Dárajavaus, III. Dareiosz Kodomannosz], Kr. e. 381 – Kr. e. 330.
EGYIPTOM FÁRAÓJA is Kr. e. 336 – Kr. e. 330
Arszész meggyilkoltatása után Bagoasz miniszter pillanatnyi zavarban volt: hol keressen királyt.
Végre egy barátját, KODOMANNOSZt választotta, aki némelyek szerint II. Dárajavaus dédunokája volt (és II. Artakhsaszjá leányának, Sziszügambisznak fia]), mások szerint pedig nem is tartozott a királyi családhoz és fiatal korában futárként szolgált.
Kodomannosz trónraléptekor a DAREIOSZ (Dárajavaus) nevet vette föl.
Bagoasz viszont csakhamar észrevette, hogy pártfogoltja ő nélküle akar uralkodni; ezért elhatározta, hogy elteszi láb alól.]Szerencsétlenségére egyik embere elárulta, így neki kellett meginnia a Dárajavausnak szánt mérget. Dárajavaus szép külsővel rendelkezett, valamint szelíd és igazságos fejedelem hírében állt, azonkívül bátorlelkű is volt.
Látta ugyan a veszedelmet, a mellyel a makedón nagyravágyás fenyegette, de tehetetlen volt ahhoz, hogy ennek elejét vegye. Nagy Sándortámadásainak a meggyöngült birodalom már nem tudott ellenállani.
A perzsa király Ekbatanába (Média) menekült, majd amikor Alexandrosz üldözőbe vette, az északi tartományokban keresett menedéket.
Menekülése közben Bésszosz, Baktria szatrapája, a királyt hatalmába kerítette. Alexandrosz személyesen sietett Dárajavaust megmenteni, de Bésszosz Dárajavaust halálosan megsebesítve, gyámoltalanul kocsiján magára hagyta. Alexandrosz lovasai haldokló állapotban leltek rá; egyike a makedónoknak üdítő italt nyújtott neki, s ezt Dárajavaus megbízta azzal, hogy Alexandrosznak fejezze ki köszönetét a családjával szemben tanúsított nagylelkűségért. Alexandrosz is csakhamar odaért, de ekkor már a perzsa király halott volt (Kr. e. 330). A holttestet elküldte Sziszügambisznak, hogy azt Perszepoliszban, a perzsa királyok temetkezési helyén temesse el.
Ezek után Besszosz még más satrapákkal érintkezvén, IV. Artaxerxész néven királynak kiáltatta ki magát. Sándor ezalatt nagy erőlködéssel és fáradságos menetekkel tovább üldözte Besszoszt és Sogdianában utol is érte, a hol Ptolemaiosz Lagi Besszoszt elfogta.
Ptolemaiosz perzsa-méd törvényszéknek adta át őt, amely kereszthalálra ítélte, amit Kr. e. 329-ben Ecbatanában végre is hajtottak.
EZEK UTÁN III. ALEXANDROSZ azaz NAGY SÁNDOR vagyis Szikandar vagy Iszkander makedón király lett perzsia királya, Kr. e. 329 – Kr. e. 323-ig, illetve ő volt EGYIPTOM FÁRAÓJA is 10 évig, azaz Kr. e. 332 – Kr. e. 323 között.
Alexandrosz a Nílus mentén észak felé vonult és i. e. 331. januárjában a Földközi-tenger partján megalapította legjelentősebb városát, Alexandriát. A város később Egyiptom fővárosa lett, ma is a legszebb és a legnagyobb Alexandrosz városai közül.
III. Dáriusz meg i.e-336-330-ig volt fáraó.
NÉZZÜK SÁNDORUNKAT: Anyja OLÜMPIASZ az épeiroszi Molosszoszok házából való I. NEOPTOLEMOSZ királynak volt a lánya, apja II. Philipposz makedón király volt.
Alexandrosz apai ágon – az argoszi-dinasztia tagjaként – KARANOSZ, a makedónok első királya révén HÉRAKLÉSZTÓL azaz HERKULEStől származtatta magát,
anyai ágon pedig Neoptolemosz révén AKHILLEUSZTÓL és annak nagyapjától, Aiakosztól, aki ZEUSZ fia volt.
Na most-apai ág- HÉRAKLÉSZ-HERKULES volt eredeti nevén ALKAIOSZ, (Alkaidész azaz 'Alkaiosz utódja'), PERSZEUSZ (tőle származnak a perzsák) és ANDROMÉDA fia,-az anyai ág pedig - AKHILLEUSZ pedig AIAKOSZ unokája volt, ő pedig megint csak ZEUSZ fia.
Tehát, ha Sándorunk apai ágon ugye
ZEUSZ---AIAKOSZ---PERSZEUSZ-ANDROMÉDA---HERAKLÉSZ-HERKULES-ALKAIOSZ---HÜLLOSZ---PHEIDÓN---KARANOSZ----I.ALEXANDROSZ---II.PHILIPPOSZ(FÜLÖP)--- származású,
anyai ágon meg
ZEUSZ---AIAKOSZ---PÉLEUSZ---AKHILLEUSZ---NEOPLTOLEMOSZ elődökkel bír, akkor azt látjuk, hogy mindenáron hellén ősöket akart.
…………………………………………………………………………………………………………………………..
ÓKORI EGYIPTOM
Mintegy 50.000 évvel ezelőtt Észak-Afrika éghajlata egészen más volt. Ez a jégkorszakok ideje Európában, melynek globális éghajlat-változtató hatása itt (Észak-Afrika) leginkább a sok csapadékban jelentkezett. A mai Szahara helyén fűtenger, erdős ligetek és trópusi dzsungel váltogatta egymást. Sokféle állat élt ott, olyanok, amelyek ma Afrika szavannai részein tanyáznak. Antilopok, zebrák, zsiráfok, majmok, struccok, gepárdok, oroszlánok, párducok, bivalyok és orrszarvúak. Ez időben a Szahara folyamatosan lakott hely volt, vadászó törzsek portyáztak szerte a tájon. Az egykori szubtropikus Európa hegyeit gleccserek szántották fel, az állatvilág meghátrált a zord időjárás elől, tipikus hidegtűrő növény- és állatfajok terjedtek. Európa - főleg Skandinávia és a Brit-szigetek - területe a hatalmas súly alatt úgy megsüllyedt, hogy a jég elolvadásával, azaz a terhelés megszűntével felemelkedésük ma is tart. A jégsapka és a gleccserek olyan mennyiségű vizet tartottak fogva, hogy a világtengerek szintje leapadt - így juthattak át az első emberek száraz lábbal az amerikai kontinensre.
A Nílusnak akkoriban még rengeteg mellékfolyója volt, a mai víztelen sivatagokban bővizű források fakadtak, és a mai száraz vádik (wâdi) bőséges patakok és folyók medrei voltak. A Nílus magas partjain, a szurdokokban és a völgyoldalakon sűrű erdők váltakoztak kevésbé sűrűekkel, a fennsík cserjés pusztáin bőven akadtak fűevők.
A völgy ez időtől már folyamatosan lakott volt, de nem állandó népességgel. A völgybe ereszkedő vadászok nem maradtak sokáig egy helyben a meleg, párás vidéken, ahol rengeteg betegség, ráadásul krokodilok és vízilovak leselkedtek rájuk.
A mozgó törzsek csak időnként, rövid időszakokra telepedtek le.
A völgy környéke viszont ideális környezetet biztosított a mezolit vadászainak. I. e. 15.000 tájától a Nílus magas partjain már sok állandó település volt. Legkésőbb i.e. 11.000-10.000 évvel ezelőtt (i. e. IX. évezred), a Dryas-III. periódus után kezdődött a máig is tartó interglaciális, mely nagy változásokat hozott Európa, Afrika, Ázsia érintkező területein.
A Nílus völgyét a folyó bőséges hordaléka feltöltötte, néhány száz méter széles, összefüggő mocsárvidéket alakított ki az első zuhatagtól (mai asszuáni gát) - a teljes hosszon. Vagyis az ókori Egyiptom teljes területén, hiszen e fogalom tulajdonképpen csak a szorosan vett folyamvölgyet takarja.
A Nílus rendszeres áradása termékeny iszapréteget terített a folyóvölgyre. Ez az iszap a távoli őserdőkből, az esőktől kimosott elbomlott növényi és egyéb szerves maradványokat, illetve vulkáni eredetű földet tartalmazott, ez adta a termőképességét. Mezopotámiában a folyók mésztartalma nem hatott jól a mezőgazdaságnak, Egyiptomban pedig a mai napig élénk mezőgazdaság a nílusi iszapnak köszönhetően, s az öntözés segítségével. Az egyiptomiak már 4000 éve fejlett öntözőrendszereket és gátakat tudtak építeni. Mezopotámiával ellentétben itt nem a folyó szabályozása és az áradás távol tartása volt a cél, hanem épp ellenkezőleg, az áradás által hozott rendkívül termékeny iszap minél teljesebb leülepedése érdekében a kiáradt vizet tartották vissza a földeken. A gátakat és öntözőcsatornákat a települések közösségei hozták létre, majd az egységes Nílus-völgyi állam kialakulása után a közmunkások.
(A közmunkások pedig a nép volt, mindenkinek egy hónapot kellett valahol eltöltenie, földeken, templomokban stb…. de ez önkéntes dolog volt, mindenki tudta, hogy csak így maradhat fenn a virágzó kultúra.)
Az ókori Egyiptom két fő régiója a délebbre fekvő Felső-Egyiptom, és a Nílusnak a tengerig tartó legészakibb szakasza, Alsó-Egyiptom. Az utóbbinak alkotta részét a Folyamköznek is nevezett mocsaras Nílus-deltavidék.
FELSŐ-EGYIPTOM
A Nilus-deltától délre eső része Egyiptomnak. Felső-Egyiptomot i. e. 3100 körül egyesítették Alsó-Egyiptommal, innentől a fáraót a „Két Föld” urának is nevezték, és a két országrész hatalmi jelvényeivel együtt ábrázolták.
Felső-Egyiptom egyiptomi neve t3-šmˁw volt. Jelképei a lótusz, a sás, illetve a fehér korona, mely később a kettős korona felső részét képezte. Uralkodói székhelye az egyesítés előtti időkben Neheb, melynek istennője, Nehbet a későbbi korokban is Felső-Egyiptom védőistennője maradt.
Felső-Egyiptom huszonkét nomoszra oszlott. Jelentősebb városai közé tartoznak Théba, mely az Újbirodalom idején Egyiptom fővárosa volt; Abüdosz, Ozirisz kultuszközpontja; Edfu és Dendera, Hermopolisz, Elephantiné. Itt állt Ehnaton rövid ideig használt fővárosa, Ahet-Aton is.
ALSÓ-EGYIPTOM
Alsó-Egyiptom Egyiptom legészakibb területe, azaz a Nílus-delta. Északról a Földközi-tenger, délről Asszuán határolta. A Nílus napjainkban két ágra válik szét a Deltában, az ókorban hét ágra szakadt.
Alsó-Egyiptom egyiptomi neve t3-mḥw, azaz „a papirusznád földje” volt. A papiruszon kívül jelképe volt még a méh, illetve a vörös korona, mely később a kettős korona alsó részét képezte. Uralkodói székhelye az egyesítés előtti időkben Per Uadzset, melynek istennője, Uadzset a későbbi korokban is Alsó-Egyiptom védőistennője maradt.
Alsó-Egyiptom húsz nomoszra oszlott. Jelentősebb városai közé tartoznak Memphisz, mely az Óbirodalom idején Egyiptom fővárosa volt; Héliopolisz, Ré kultuszközpontja; Per-Ramszesz, főváros a XIX. dinasztia idején; Tanisz, Egyiptom északi fővárosa a XXI.–XXII. dinasztia idején; Szaisz, főváros a XXVI. dinasztia alatt; Buszirisz, Ozirisz egy fontos kultuszközpontja.
20. De velük együtt hullott a Földre a Kezdet Világából, a KOS CSILLAG KÉPÉBŐL, a szárnyas ÉGI KOS is, akit ÍZ-TEN rendelt melléjük az élet kezdetének irányítójául.
21. Így álltak a Földön hárman. NIN-TI, az Élet Anyja, a KOS világból földre rendelt ember és a KOS Világ égi, szárnyas kosa. Elindultak hárman a földön. Elől az égi KOS és mögötte az Ember és Asszonya, akikben NIN-TI az Élet Tavának legszebb virága, az égi Szűzanya vált testté…………
A SZÖVETSÉG
1. ÍZ-TEN tökéletes alkotásában, az Ő változtathatatlan akarata szerint, ÉN-LIL elválasztotta az Eget a Földtől, és messzire távolodott a Föld attól.
2. ÉN-LIL kiásta a MAG-ot a Föld belsejéből, hogy majd kalász fakadjon belőle – a Rendeltetés szerint.
3. Az Ég és a Föld szövetségévé a Fokost (FŐ KOST, azaz a föpapot, a tudás tudóját) avatta, a Fokos(főpap) és Nádkosár hivatásául pedig MUNKÁT(első király neve) rendelte. (azaz fő hivatása a királyi poszt volt, a fő kosé is és a nádkosáré is, nő és férfi, asszony és ember együtt)
4. Így magasztalta fel ÉN-LIL a Fokost. Aranyból lett az Ő Fokosa(arany a férfi) és ezüstből annak tokja. (ez pedig a nő) Feje lazúrkő és foka erős mint a gátakat döntő Égi Bika.
5. Amikor ÉN-LIL megteremtette így a Fokost és annak sorsát is megszabta, fején ékeskedő Szent Koronáját annak az EM-BAR-nak fejére illesztette, akiket már előbb a Földre küldött, és most kegyes szemmel nézett rájuk.
6. Az Ég lakói mind köréje sereglettek, és ÉN-LIL elibük tette a Szent Fokost.(a szent embert)
7. Imával hódoltak ÉN-LIL-nek az Ég lakói és aztán – égi szózat kíséretében – átadták ÉN-LIL Szent Fokosát a földi EM-BAR-nak, hogy a rávetett sors szerint használja azt.
8. Az Ég lakóinak szózata pedig ez volt: „Vegyétek ÉN-LIL Szent Fokosát örök szövetségül. Mert szövetséget állapítunk meg miközöttünk és ti közöttetek és a ti magotokból utánatok jövő nemzedékek között.
9. ÍZ-TEN – ÉN-LIL által – tinéktek és nemzedékeiteknek adta a Földet, a Tudás Fájával – örök birtokul. Telepedjetek és gyarapodjatok a négy folyók gazdag vidékein.
10. A Szent Fokos ama szövetségnek jele, melyet meg kell tartanotok miközöttünk és ti közöttetek, akik majd a földi helyeken – MUNKA(király) erejével – felépítitek ÍZ-TEN földi birodalmát. E Szent Fokos Szövetsége adja meg nektek a Föld birtoklásának hatalmát.
11. Azért rendeljük, hogy nemzedékeitek fiainak mindegyike éljen és munkálkodjon e Szövetség Fokosának erejével. A kezében tartsa és jól használja azt ÉN-LIL dicsőségére.”
12. És – amikor ÉN-LIL arany fokosát a földre szállt EM-BAR kezében látta, villámfényt szórt arra és mennydörgésként így hallatszott szava a Földre: „Szövetséget kötöttem veled kosi EM-BAR a fokos erejével. A Föld ura lész mindaddig, míg hűséggel szolgálod és megtartod Szövetségemet.”
13. Az Ég lakói pedig jól segítették a földi kosaikat a Szövetség szerint. Bőség és boldogság fakadt a földön a Fokos erejével. (részlet: Magyar Biblia)
Az egyiptomiak magukat két ősi városból, Nehebből (vagy Nekheb) és Nehemből (vagy Nekhem) származtatták, az effajta legendás eredetmondákat a régészeti adatok is megerősíteni látszanak. E városok már az Óbirodalom kezdeti szakaszában is megvoltak. Az egyiptomi „vörös bőrű” nép eredete genetikai szempontból vitatott, lényegében ismeretlen.
Egyiptom kronológiája így a történelemtudomány egyik legmegbízhatóbb korai kronológiája. Azonban több olyan egyiptomi királylistát is ismerünk, amelyek a mai szemmel egyértelműen hibásak. Szándékosan vagy szándékolatlan egyaránt lehet az ilyenfajta feljegyzés, hogy a nevek helytelen sorrendben, sőt kihagyásokkal szerepelnek. Erőszakos hatalomváltás esetén nem egyszer esett meg, hogy az új uralkodó elődjéről (ellenfeléről) minden fellelhető feljegyzést és adatot eltüntetett, hogy többé szó se essen róla. A feljegyzéseket készítőknek is alá kellett rendelniük magukat az uralkodói parancsnak, vagy épp az ilyen múltrombolás miatti forráshiány végett nem tudtak egy-egy korábbi király létezéséről. Például sok női fáraóról!
Korai dinasztikus kor: I. és II. dinasztia
Az i. e. 4. évezred végén a folyamvölgyben kialakult és lassan megszilárdult az államszervezet. A déli részeken több központtal korai államok jöttek létre, valószínűleg Nehem (vagy Nekhem), Neheb (vagy Nekheb) is ezek közé tartoztak. A Hérodotosz által Ménésznek nevezett Meni, a felső-egyiptomi király i. e. 2900 körül, északi riválisait legyőzve egyesítette a két területet és létrehozta az I. dinasztiát. E király az egyiptomi feliratokon szereplő Narmervagy (Hór-)Aha királlyal is azonos lehet, az egyiptológia néha Aha-Meninek is nevezi.
A kereskedelem egyre távolabbi vidékeket hálózott be. A Nílus-völgyben Szudánból származó elefántcsont, ébenfa, és a Sínai-félszigetről érkezett réz volt található. A Folyamközben kaukázusi obszidiánt is találtak. A kereskedelem és az intenzív földművelés lehetővé tette immár a nagy vagyonok felhalmozását. A csere, a terményfelesleg és az anyagi javak egyéb magánformái már a legkorábbi időkben rablóháborúkhoz vezettek. A magántulajdonban levő tárgyak egyre értékesebbek lettek, ezzel egy időben egyre inkább kifizetődővé vált a háborúk indítása ezen javak megszerzésére.
A társadalmi osztályok elkülönülése a Folyamközben és Nílus-völgyben körülbelül egy időben mentek végbe.
Állandó hadsereg nincs, sőt nem is lesz egészen a XVIII. dinasztia koráig. A hadsereg nem más, mint tőrrel, bárddal felszerelt közmunkás-sereg, azaz a földművelő parasztság alkalmi sokasága.
Óbirodalom: III-VI. dinasztiák
Az Óbirodalom ideje i. e. 2700 és 2200 közé tehető. Ebben az időszakban az egyesült ország a fáraók korlátlan uralma alá került. Az egész országban isteni eredetűnek tekintették a fáraót, akinek hatalma a papságra és a hivatalnokok rétegére támaszkodott.
Az uralkodók ekkor kezdtek el piramisokat építeni. A III-IV. dinasztianagy piramisépítő fáraói: Dzsószer (főépítésze: Imhotep), Sznofru(vagy Sznofrev), Hufu (vagy Khufev, Kheopsz), Hafre (vagy Rakhef, Kephrén).
Az északi mocsárvilág (a Nílus-deltavidék) benépesítése és lakhatóvá tétele ez időben is folyamatosan zajlott. Az uralkodók falvakat telepítettek a királyi birtokokon. Egyedül Sznofru 35 új kolóniát hozott létre itt.
Első átmeneti kor
Az i. e. 22. században véget ért az Óbirodalom, az egyiptomi állam első fénykora, kezdetét vette az ún. első átmeneti kor (VII-X. dinasztia), melynek során Egyiptom két részbirodalomra és számos független fejedelemségre esett szét.
Középbirodalom
Ez az időszak i. e. 2060 és 1780 közé tehető. Felső- és Alsó-Egyiptomot a XI. dinasztia uralkodója, II. Montuhotep egyesítette újra az i. e. 21. század végén, Théba városából kiindulva, az Amon-papságra támaszkodva. Az egység és a politikai bázis még nem volt szilárd. A XII. dinasztia uralkodói alatt jött létre a tulajdonképpeni Középbirodalom. A XIII-XIV. dinasztia korában, az i. e. 18. században ismét megszűnt a folyamvölgy egysége. A Középbirodalom alatt a fáraó tekintélye még mindig jelentős volt, de az államszervezetben a papi és hivatalnoki réteg erős befolyásra tett szert, és a nomoszok (tartományok) vezetőinek súlya is megnőtt. A társadalom fontos változása volt, hogy megjelennek a kézművesek és kereskedők. Gazdasági fejlődés indult meg, amelyet a központi hatalom a dél felé (Nílus mentén) irányuló területszerzésekre használt fel.
Második átmeneti kor
A XIII. dinasztia második korszaka, valamint északon az ezzel egyidejűleg uralkodó XV-XVII. dinasztiák uralma a második átmeneti kort jelentette.
A korszak i. e. 1793 és i. e. 1532 közötti időszakot jelöl.
A válságot fokozta a hükszoszok támadása, akik az i. e. 17. században elfoglalták Egyiptom északi részeit.
ÉS ITT JELENNEK MEG A ma zsidóknak nevezettek!
https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/2/22/A_k%C3%B6z%C3%A9pbirodalmi_egyiptom.png
A Középbirodalom összeomlását egy sémi nép támadása okozta:
a hükszoszok a keleti határ felől törtek be az országba. A harcok, a rombolás időszaka után a hükszoszok átvették az egyiptomi nyelvet és kultúrát. Mint a XV. és XVI. dinasztia urai, ők kormányozták egész Alsó-Egyiptomot és Felső-Egyiptom északi részét. Fővárosukká Avariszt tették meg. Eközben Felső-Egyiptom déli felében, melynek központja Théba volt, a XVII. dinasztia egyiptomi királyai uralkodtak. Az Ókori Egyiptom XV. (nagy hükszosz) dinasztiája Kr. e. 1649-től Kr. e. 1540-ig irányította az országot. Ez idő alatt 7 fáraót adott Egyiptomnak.
A kassúk(hükszoszok vagy más néven kassziták ókori nép. A történelem színpadán a nyugat-iráni fennsík lótenyésztő népeként jelentek meg, innen vándoroltak az i. e. 18. században Babilóniába. Leigázták és az i. e. 12. századig fennhatóságuk alatt tartották a területet.
A Babilóniából való kiszorulásuk után korábbi területükön, a Zagrosz-hegységben – Babilontól északkeletre, Szúzától északnyugatra – éltek tovább. Az asszír feliratokon kussu néven is szerepeltek.
Függetlenségüket a perzsa királyokkal szemben is megóvták, és csak Nagy Sándor tudta leigázni őket – a kosszaiszok-at – i. e. 324 – i. e. 323 telén. Néhány kutató az óperzsa feliratokon olvasható kusija nép nevét azonosítja a kosszaiszokkal.
Egy feltételezés szerint a bibliai Édenkert történetében Kús nem az egyébként máshol így nevezett Etiópiát, hanem a kassúk fent nevezett országát jelenti. A Gihon folyót viszont nem sikerült azonosítani az itteni folyónevekkel.
Az i.e. XVIII. század előtti történetük meglehetősen homályos, csak az asszír és babiloni források általi említéseik említendőek. A legkorábbi időktől folyamatosan zaklatták a folyamköz városállamait. I.e. 1795 körül törzsszövetségbe tömörültek. I. e. 1750 körül Gandes vezetésével államot alapítottak Mezopotámiában.
Assur-bán-apli könyvtárában van egy olyan dokumentum, amely szerint a hettita hadjárat után egyenesen II. Agum állíttatta helyre az Észagílát és benne a Marduk-szobrot. Ez esetben valószínűsíthető, hogy – legalább időlegesen – Babilont is uralta. Éa-gámil helyét I. Kadasman-Enlil, Kussúkhe királya foglalta el, aki így s Karadunias királyává vált (a kassziták így nevezték Babilont). I. Assur-uballit, az első, aki külpolitikájában teljesen önállóan viselkedett. Saját nevében küldött követeket EHNATONhoz, mint egy önálló uralkodó.
A kasszita Babilon erejéből még Asszíria megrendszabályozására sem futotta, Egyiptomot pedig a három emberöltőnyi magába roskadás után kezdték lebecsülni, nem számítottak rá, mint erős ellenfélre.
A tengeri népekkel egyidőben az arámi nép (arameusok) vándorlása is elindult – legalábbis ekkor érkeztek meg Mezopotámiába. A sémi népek eme újabb hullámához képest az amorita, akkád és egyéb sémi expanziók eltörpülnek. Az arámiak a Tigris mellékétől a Földközi-tengerig nyomultak. Az egymás elleni harcban legyengült Asszíria és Karadúnias erősen megsínylette az arameusok áradatát. Assur rövid idő alatt az óbirodalmi területére szorult vissza, Karadúnias pedig teljesen eltűnt, hiszen Babilonba bevonult az elámita hadsereg, megszüntetve a kasszita dinasztia uralkodóinak sorát. Egészen 1126-ig elámiták uralkodtak Babilonban. Mezopotámiával szomszédos civilizációk ettől kezdve saját nyelvükön, vagy arámi nyelven fogalmazták meg dokumentumaikat - mind vallási, mind politikai írományaik az akkád ékírás helyi változataival vagy a föníciai ábécével, az ország nyelvén keletkeztek.
Karadúnias hosszú fennállásának okai között ott található az a tény, hogy Hammurapi államszervezetébe fészkelték be magukat a kassziták.
„… nem a kassziták tartották Babilont, hanem a babiloni államszervezet tartotta a kasszitákat”.
A kasszita dinasztia végül nem is Assur csapásai alatt omlott össze, hanem egy váratlan elámita betörés következtében egy olyan időszakban, amikor mind Assur, mind Karadúnias megingott az arameus invázió hatására.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Babilon_kir%C3%A1lyainak_list%C3%A1ja
A hükszoszok Egyiptom XI. dinasztiájának idején jelentek meg Egyiptomban, a XIII. dinasztia idején kezdték meg útjukat a hatalom felé, majd Avarisz és a folyódelta elfoglalásával zárták a második átmeneti korszakot. A XIV. dinasztiával is kapcsolatban álltak.
A XV. dinasztiakorában átvették az uralmat Alsó-Egyiptom felett, de az egyiptomi XVII. dinasztia végének és a XVIII. dinasztiaelejének uralkodói kiűzték őket. Közvetlen hatalmuk csak Alsó-Egyiptomra és Kánaánra terjedt ki, Felső-Egyiptom önálló maradt adó fejében, de saját dinasztiái alatt.
Alsó-Egyiptomban is elkülönültek azonban az egyiptomiaktól, nem költöztek be városaikba, hanem erődített katonai táborokban laktak. Ilyen derékszögű, vertföld építményeket – a legnagyobb a főváros, Avarisz volt – Egyiptom mellett a régészek Palesztinában: Jerikóban, Sikemben és Lákisban találtak. Nem vezettek be Alsó-Egyiptomban sem saját adminisztrációt, megelégedtek a városok egyenkénti adóztatásával. Ők vezették be Egyiptomban a ló vontatta harci szekér, a vertikális szövőszék, a lant és az összetett íj használatát. Legfontosabb „hozzájárulásuk „az egyiptomi kultúrához a kánaáni istenek és az ázsiai műalkotások megismertetése volt.
Kánaán
tágabb értelemben azon terület ókorineve, ami magába foglalja a mai Izrael, Palesztina, Jordánia, Libanonterületét, Szíria nyugati részét valamint az egyiptomi Szináj-félszigetet. Az ókorban a területet a sémi nyelvek családjába tartozó kánaánita nyelveket beszélő népek lakták. Kánaán az ún. „termékeny félhold” középső része.
Ugarit :
Az i. e. 18. században mári szövegek említik a hapirukat és a banu jamini-t (Benjamin), azaz a jobb oldal fiait, ami az Eufrátesz jobb partját, azaz a tőle délre eső területen élőket jelenti. Újabb kutatások az Egyiptomi Középbirodalom idejéből találtak a Nílus mentén betűírást, innen kerülhetett a betűírás vagy annak gondolata az egyiptomi kultúra hatása alatt álló Ugaritba.
Az i. e. 15. század elején egy nagy kánaánita koalíció formálódott III. Thotmesz egyiptomi fáraó hódító törekvései ellen Kádes királyának a vezetésével.
Megiddói csata mért döntő vereséget a koalícióra, aminek maradékai Megidóba menekültek, aminek sikeres ostroma után a fáraó megkímélte az ellenfeleket, a királyok fiait Egyiptomba vitte, ahol azok egyiptomi nevelésben részesültek és hazájukba visszatérve Egyiptom iránti szimpátiával kormányoztak.
A fáraó ezzel megtette az első lépést a Kánaán feletti hegemónia felé. Egyiptom befolyása ezután megmaradt egészen az i. e. 14. századig, Ehnaton fáraó koráig, aki elfordult a külpolitikától, az Amárna-levelek tanúsága szerint hiába kértek tőle szövetségesei segítséget, nem kaptak, és az egyiptomi befolyás ekkor erősen megingott. Ezt I. Széthi és II. Ramszesz igyekeztek helyreállítani
A század végén a tengeri népek támadásai következtében a Hettita Birodalom összeomlott, Egyiptom visszaszorult a Nílus-völgybe és Kánaánra is ráköszöntött a „SÖTÉT KOR”.
A klimatológiai kutatások szerint ekkoriban világméretű klímaváltozás következett be. Kánaán ekkor összeomlott, alig van adatunk róla a következő mintegy 2-3 évszázadból.
Ebben a „SÖTÉT KOR”-ban i.e 1200 körül vándoroltak a filiszteusok Kánaán déli tengerpartjára és foglalták el a zsidók Kánanán déli belső területeit, és a nagyhatalmak összeomlása miatt hátrahagyott hatalmi űrben Izrael helyi nagyhatalommá emelkedett.
Az i. e. 8. században Asszíria felemelkedésével újabb fenyegetés jelent meg Kánaánban, aki Egyiptom határáig ellenőrzése alá vonta a kereskedelmi útvonalakat, Gázától délre is kereskedelmi telepet alapítva. A városokat vazallussá tette, adóztatta, a lázadásokat keményen megtorolta, és nagy tömegű népességet telepített át Asszíria magterületére így alaposan átrendezve Kánaán, Szíria és Mezopotámia etnikai térképét. Az i. e. 7. századAsszíria egy időre Egyiptomot is elfoglalta, mielőtt maga is áldozatul esett volna volt vazaluusának, Babilonnak. Az ekkor születő Újbabiloni Birodalom i. e. 605-ben a karkemisi csatában Egyiptomot legyőzve Kánaánra is kiterjesztette befolyását. i. e. 586-ban elfoglalta Jeruzsálemet és a zsidókat áttelepítette Babilonba.
i. e. 539-ben Nagy Kürosz elfoglalta Babilont és Kánaán a Perzsa Birodalom része lett, amit Nagy Sándor makedón király döntött meg, és Kánaán i. e. 333 és i. e. 332 folyamán lett birodalma része. Nagy Sándor halála után a diadokhoszok államai, a Szeleukida Birodalom és a Ptolemaidák Egyiptoma osztozott Kánaánon, míg végül a Római Birodalom része lett, amelyikben a kereszténység elterjedése a 4. században véget vetett a kánaánita civilizáció történetének.
VALLÁS
A bibliai leírásokból jól tudjuk, hogy a Kánaánban élő népek vallása olyan földművesvallás volt, amely gyökeresen különbözött a bevándorló izraelitákétól. A kánaáni mítoszok mindenekelőtt az esőre és szárazságra vonatkozó utasításokat tartalmaznak, amelyeket valamilyen isten vagy hős életével és halálával, jólétével hoznak kapcsolatba.
Az ugariti, sőt hosszú ideig az egész kánaáni panteon élén Él (wd) állt, mint főisten. Ő volt az istenek és az emberek atyja, ezzel összefüggésben az Ég és a Föld teremtője. Felesége Asera, a szerencse, a szerelem és a termékenység istennője.
ASHERÁNAK rengeteg gyermeke volt, a hettita Aszerdusz-mítoszban a Viharisten azzal ijeszti meg, hogy elhiteti vele 77 gyermekének halálát.
Asera ábrázolásai feltűnően gyakoriak.
Ugyancsak fontos szerepet töltött be a hierarchia felső régiójába tartozó főisten, Baál – korábban nap- és viharisten – aki összetűzésbe került a mindenség urával, Éllel, és letaszította trónjáról. Baál tulajdonképpen nem más, mint "úr", ha pedig helységnév is járult hozzá, akkor az istenség mindenkori megjelenési formáját jelölte.
Ily módon találkozhatunk Baál-Szidón, Baál-Gebal stb. istennel. Felesége Anát, a termőföld úrnője; Mót (wd) pedig a halál és az alvilág felett uralkodott.
Mind a régészet, mind a bibliai szövegek bizonyítják, hogy a héberek Jáhve mellett a Baál–Asera házaspárt is tisztelték.
E termékenységistennő kultuszai csaknem olyan mértékű rosszallást váltottak ki a jahvistákból, mint Baál rítusai. A leletek azt mutatják, hogy ő volt Jahve felesége, ami azt jelenti, hogy BAÁL és JAHVE megegyeznek. Csak a szigorú jahvizmus, vagyis a királyság korában csökkent a jelentőségük, de szentélyük még a jeruzsálemi nagytemplomban is megvolt.
A Deuteronomium alapján Jósiás az i. e. 7. században fejezte be a zsidó hit monoteista átalakítását. Asera mítoszainak elemeit beépítették különböző bibliai történetekbe, így József történetébe is. De azonos a Jeremiás könyvében (7.18, 44.17–19) említett, „Az ég királynője” néven szereplő istennővel.
Ennek alapján az Egyiptomban is ismert Anattal is azonosítják, valamint Hathorral is, az Égi Tehénnel, aki Egyiptomban szintén az egek úrnője.
BAÁL gyakorta melléknevekkel együtt fordul elő az ugariti szövegekben ilyenek például: „Hatalmas Baál” (’aliyn b`l) és „Herceg, a Föld Ura” (zbl b`l ars). Ez utóbbi a Héber Bibliában is megjelenik BAAL-ZEBUB formában (2Kir 1:2), de az Újszövetség (Máté 10:25, 12:24) Baal-Zebul formát is megőrizte.
A név női formában is előfordul, mint BAÁLAT ISTENNŐ („úrnő”). Az ugariti Baál-ciklusokban erőszakos, háborús istennőként megjelenő
SZŰZ ANAT (BTLT `NT) Baál húga; vita tárgya, hogy a szeretője-e is.
Ajsera – aki a Közel-Keleten Asztar és Istár néven is ismert – „jelentős istennek számított, aki nagy erő birtokában volt”
BAÁL állata a bika, és így attribútumai a sisak bikaszarvval és a kezében tartott villám. A hellenizmus idején ZEUSZ és JUPITER istenekkel azonosították.
https://juharizsuzsanna.blog.hu/2013/09/19/ujabb_bizonyitek_isten_felesegere
A bibliai utalások az YHWH tenger feletti a régi, BAÁLról szóló hőstetteket őrzik.
A győzelem után Baál panaszkodik Anat istennőnek, hogy minden istennek van palotája vagy udvara, csak neki nincs. Ezért Anat ráveszi ÉL-t, hogy engedélyezze Baálnak a palota építését. A palota a Zafon-hegyen épül fel, eredetileg ablakok nélkül, mivel Baál tartott attól, Jamm megtámadja az ablakon keresztül. A Jamm fölött aratott győzelmet követően azonban beleegyezett, hogy a palota építője, Kothar-wa-Khasis ablakot nyisson a palotán, amelyen keresztül esőt tud bocsátani a földekre.
Ezt követően Baál követeket küld a halál istenéhez Móthoz, vacsorára invitálva őt. Mót válaszában megfenyegeti Baált, hogy összezúzza az egeket és darabokra tépi, majd darabonként felfalja őt.
Ezt követően mindketten megjelennek Él színe előtt, ahol Šapaš napistennő azt javasolja Baálnak, hogy küldjön maga helyett egy helyettest, akit Mót megehet. Ez meg is történik, és a következő amit megtudunk, az a Baál haláláról való jelentés. Anat (Baál lánytestvére és felesége), valamint Él gyászolnak. Anat Šapaš, a nap-istennő segítségével, megtalálja Baál testét és eltemeti Zafon-hegyen.
Anat követeli Móttól testvére feltámasztását, aki nem enged a kérésnek. Erre Anat feldarabolja Mótot, a darabjait elégeti és a madaraknak adja. Ezt követően Anat visszatér Élhez, aki közli vele, hogy álmot látott, amely szerint Baál életben van. Röviddel ezután maga Baál is visszatér, és újabb harcba keveredik a feltámadt Móttal, akit azonban Šapaš tájékoztat arról, hogy esélytelen Baállal szemben, mivel most Él is mellette áll. Ezért Mót megadja magát, és elismeri Baál királyi hatalmát. Innen eredeztetik, hogy Baál, aki az életet adó esőt hozza, képes visszatartani Mótot, aki az aszályt, a terméketlenséget és a halált képviseli.
BAÁL ÉS YHWH
A hétéves aszályról tudósító bibliai történetek arról árulkodnak, hogy a tartós aszály éhínséghez és társadalmi katasztrófához vezetett; amire az ugariti Baál-ciklus is utal (Baál föld alatti elrejtőzése és Mót győzelme). Az Ígéret Földje főként az Égnek esőjével táplálkozott ,ahol ezért Baál, mint termékenységisten különösen fontos szereppel bírt.
Izrael népe már a Kánaánba való bevonulás előtt áldoztak Baál-Peórnak (Num. 25,1-9), amivel bűnt követtek el.
A Bírák Könyvében gyakran elhagyják YHWH-t, Baálért vagy Aseráért .
A Baál-kultusz a tetőpontját Aháb király és felesége, Jézabel uralkodása alatt érte el. Ebben az időben lépett fel Illés próféta, aki YHWH parancsára kihívta Baál papjait, hogy mindenki számára kiderüljön, YHWH vagy Baál-e az eső forrása.
A Biblia BAÁLT úgy mutatja be, mint YHWH legnagyobb ellenfele.
A Kármel-hegyi tűzpróba során, Baál papjai kudarcot vallanak, és bebizonyosodik Baál tehetetlensége .
Néhány évvel később, JÉHU lerombolja a Szamáriában lévő Baál-szentélyt, és megöli papjait és követőit .
A Baál-kultusz még a VI. században is virágzott. Jeremiás szerint Júda pusztulása egyenesen a kiterjedt Baál-kultusznak köszönhető.[
A Héber Bibliában YHWH BAÁL számos attribútumát átveszi, pl. felhőkön lovagló (amikor elindul Széírből, akkor csepeg a hegy ,illetve legyőzi a tengeri szörnyet; mégis ádáz ellenségekké válnak, ami ÉRDEKES JELENSÉG annak a fényében, hogy ugyanakkor ÉL ISTEN teljes attribútum-készletét, sőt a nevét is magába olvasztotta, beleértve a lokális Él-kultuszokat is (Él-Bétél, Él-Saddaj, Él-Eljón).
Ennek az oka az lehet, hogy a monoteizmus , EGYISTENHIT felé mutató YHWH-kultusz karaktere összefért az egész világ felett uralkodó Él karakterével, de nem fért össze a más istenekkel hadakozó, vereséget is elszenvedő, vagy akár meg is haló istenek képével.
ÉS akkor:
Joseph Atwill Biblia-kutató kijelentette: szerinte írásos bizonyítékok támasztják alá, hogy Jézus története pusztán fikción alapul, s azt – mintegy pszichológiai hadviselésként – a római vezetés találta ki a birodalomban élő rebellis zsidószekták megfékezése érdekében. Az, hogy Jézus felesége a Megváltó sírját egyébiránt az elsők között felkereső Mária Magdolna lett volna, már a 19. század derekán felmerült, de csak Dan Brown bestsellere, A da Vinci kód emelte igazán a köztudatba. Az egyik igazolható forrásalapot adó, az egyiptomi Nag Hammandiban fellelt Fülöp evangéliuma például a következőt írja: „És a hitvese […] Mária Magdaléna. […] jobban szerette őt bármelyik tanítványnál, és gyakran szájon csókolta.”
A Karen King által azonosított, Jézus felesége evangéliumának nevezett 4. századi papirusztöredék szövege így hangzik: „Jézus így szólt hozzájuk: A feleségem…”, majd a következő sorban ez olvasható: „tanítványommá fog válni”. A felfedezést sokan vitatták, a Vatikán például kerek-perec kijelentette, hamisítvány a papirusz.
A Talpiotban (Kelet-Jeruzsálem) felfedezett, néhány évvel ezelőtt nagy nyilvánosság előtt bemutatott kétezer éves leletről például úgy tartják, hogy valaha ebben lehettek a Megváltó és családtagjainak csontjai. A mészkő-osszáriumon (csontház) olyan feliratok láthatók, amelyeken több, az Újszövetségből ismert nevek (így például Jézus, Mária és József fia, Mária Magdaléna és Jézus fia, Júdás) olvashatók.
A síremléket a tudósok és a hívők is hevesen támadták, mondván, a film készítői ezzel kimondva-kimondatlanul is azt sugallják, hogy a Megváltó nem támadt fel.