1. A szellem útja és a test története

Minden egyéni lélek örökkévaló, időtlen, Istentől jön és oda tér vissza. Megvan a sajátos fejlődési menete, tanulási terve, és feladata. Már teremtésekor valamilyen céllal jött létre, s ennek megfelelően azokat a tulajdonságokat kapta meg, amivel legjobban szolgálhatja ezt a célt, azaz Istent és a teremtett világot.

Jelen történelmi pillanatban szemeinkkel csak azt a lényt láthatjuk, aki szellem-lélek-test egységében valamilyen formát öltött és megy a maga útján. Ezek aprócska szakaszok az örökhöz képest. Abból ítélünk, azzal van mindennapi dolgunk, aki éppen ebben az idősíkban, és velünk egy térben látható. Ezt a lényt látjuk megszületni, majd gondoskodunk róla, neveljük, tereljük így vagy úgy a „ megélhetés” ösvényein.

Mivel a földi élet kritériuma az anyagi forma, minden egyes örökkévaló teremtmény megérkezik egy családba, fizikai testet kap, sajátos feladatainak megvalósítása érdekében. Éppen én, éppen ebbe a családba érkezem. Azt választom ki, amely a legmegfelelőbb számomra. Engem pedig befogadnak, mit ismeretlen jövevényt és segítenek előrehaladásomban.

Tudatom legmélyebb részét tehát az határozza meg, hogy én egy örökkévaló létező vagyok. Eközben azzal is azonosítom magamat ebben a földi szakaszban, aki éppen e szakasz szereplőjekénti formát kaptam. A szellem és a test közti összekötő pedig az érzelem, amit egyesek léleknek hívnak, mások pedig érzelemtestnek, stb.

A szellemünk tehát mindentől független cél érdekében bejár egy utat. Nem ismer korlátokat, halált, betegséget. Ha meghal egyik testben, akkor majd jön egy következőben. Ha nem tudta befejezni a „tananyagot” most, akkor majd később folytatja. A fizikai testünk megszületik, növekszik, majd elsorvad és meghal. Lehetővé teszi a földi tapasztalást, és praktikus tevékenységeket. Mondhatni, a legmegfoghatatlanabb, legnehézkesebb részünk a lélek. Jól hangzik, hogy összeköti a két másik síkot, de úgy tűnik ezt vesszük a legkevésbé komolyan. Az érzelmek ugyanis hosszan jönnek velünk. Az új és mégújabb testben is emlékeznek a történésekre. Pontosan tudják az elmúlt életek történéseit, traumáit, töréseit és ezeket a jelenben működtetik. Istentől rendelt törvények alapján működnek, de átívelnek sok-sok fizikai tapasztalásokon át. Összekötik nem csak a mindenkori testet az örök szellemmel, hanem bizony egy tanulási egységet is összetartanak és nagymértékben vezérlik az igazságszolgáltatást, a gyógyulást, a megértést. Sérülések és betegségek a lélekben keletkeznek. Csak akkor mennek át a test síkjára, és jelennek meg betegségnek nevezett formában, ha sehogy sem akarjuk észrevenni, és megoldani a lelki hibákat.

A lelki hibák minden esetben az igazság kérdésén múlnak.

Ha tehát valaki beteg, azonnal tudhatjuk, hogy valami törés történt az igazságban. Ha egy családnak van saját „hagyományos” betegsége, felismerhetjük, hogy az egyszer valahol keletkezett, nem mint betegség, hanem mint igazság-csorba, melynek a betegség csupán következménye.

A szellem akkor végzi el földi küldetését, ha mind a lélekben, mind a testben eljut a folyamatok és összefüggések megértésére!!!

Sokan életük nagy részét szinte kizárólag a test szintjén élik, látszólag az anyagi síkon mozognak, erre koncentrálnak. Ez csak látszat, hiszen éppen úgy, mint mindenki, ők is a hármas egységből állnak. Csak idő kérdése, mikor billen át bennük akár csak egyetlen pillanat alatt a szellemi felismerés és megértés.

Egyre többen vannak „szellemi” emberek, akik önmaguk érzése szerint felébredtek, és már megvetően néznek az anyagi dolgokra. Spirituális magaslatokban röpködnek, és néha félő, hogy a Föld iránt is csak gyűlöletet táplálnak. Sürgetik a testből való megszabadulást, és főleg gnosztikus, egyházi közösségek tagjaiként magát az anyagot is bűnnek, tehernek, gonosznak minősítik.

És megint másokon azt látjuk, hogy egyikről beszélnek, de a másikban vannak beleragadva, illetve az egyik számukra külsőség, a valódi bensőben éppen a másik működik erős kompenzációként.

Időnként a szellem és a fizikum mintha nem is találkozna, mesterséges módon ketté van szakítva, egymás ellen van hangolva.

Ezek a jelenségek a lélek munkája, illetve éppen hogy a sérülések következménye. Ha nincs híd, akkor nincs összekötés, nincs kommunikáció a szellem és a fizikum között. Mivel a lélek a szellem igazságának van alárendelve, arra törekszik, hogy a testet a szellem célja felé vezérelje. Ha ebben a tevékenységében megsértik, fájdalmat okoznak, akadályokat emelnek, akkor a test önmagában elveszítheti útját. Belesimúl a tömegdivatba, vagy uniformizált rendszerbe és nem éri el sajátos sorsfeladatát. A léleknek ebben az esetben az a dolga, hogy korrigáljon, azaz pl. kimondja: nem ezt akarom! Ha félelem, bántás, politikai vagy gazdasági zsarolás következtében inkább hallgat, akkor megjelenik egy sor betegség.

Ha mindezt most egy nép, mondjuk a magyarság szemszögéből gondoljuk át, akkor nagyon sok mindent megérthetünk jelenlegi kaotikus állapotunkból.

Ki a magyar? -kérdésre válaszolhatunk szellemi szinten, fizikai szinten, illetve érzelem szempontjából.

Azt mondjuk: A MAG népe vagyunk. (Bár nagyon kiváncsi lennék kinek ez mit is jelent…, most fogadjuk el egyik lehetséges szellemi válasznak.) De azt is mondjuk: A Kárpát medence nemzete. Ezért fáj Trianon.

E válaszok közt sehol nincs az érzelmi, a lélek válasza.

Pedig itt keletkeztek a traumák, a törések, sérülések, fájdalmak, melyeket éppen a mában élünk a legnagyobb intenzitással.

Hol és hogyan keletkeztek?

Miért nem tudunk róluk, és miért hagyjuk figyelmen kívül?

Miért gondoljuk, hogy bevesszük az újabb „csoda-aszpirint” és jobban leszünk?

Ahelyett, hogy szembenéznénk, átgondolnánk, megértenénk miről is van szó.

A magyarságnak kollektív szellemi gyökere van. Ez belénk van kódolva legbensőnkben. Akkor is tudjuk, ha mások másféléket beszélnek, ha megtanultuk a történelmet, ha ezer irányból szellemi támadások kísérleteivel tetszelegnek egyre többen.

Isten Országa BENNÜNK VAN! Ez törvény.

Csak nagyon nehezen felismerhető.

Másfelől adott jelenleg egy államhatár, amit lehet feszíteni. Tudunk a történelem során olyan időkről, amikor „három tenger mosta az országhatárt”, vagy amikor a Párthus birodalom egész Tibetig azonos hangolású volt. Mégis, ez mind nem elég alap arra, hogy hadat üzenjünk az egész közel- és távolkeleti rendszernek. Sőt, talán ők kebeleznek be hamarosan minket.

Természetesen felmerül az a kérdés is, hogy vajon miképpen teremthetnénk rendet, békét és boldogságot Tibetig, ha egyelőre a megcsonkított kis hazánk négyzetkilométerein is ekkora mérhetetlen a káosz, az elégedetlenség, az egymás elleni küzdelem!?

A nemzet lelkében történt súlyos traumákat ismétléssel és újabb szakadásokkal, illetve látszat ceremóniákkal „gyógyítjuk”. Pedig a lélek az Igazság hordozója. Kizárólag akkor gyógyul meg, ha kimondhatja és megélheti az Igazságot. Minél több a kulimáz, a szőnyeg alá söprés, a mismásolás, a félrevezetés, annál mélyebbre süllyed „lelki állapota”. Az érzelmek szintjén történik a legtöbb manipuláció.

Ahogy a teremtéstörténet egyik verziójában láthattuk, a kígyó az érzelmekre hat. Olyat mond, amit lehet hinni. Azaz, a hiedelemvilágunk határozza meg leginkább jelen életünket. Elveszettük a valódi TUDÁST, mely tapasztalaton és világosságon alapult.

Aki tud, az nem hisz.

Vagyis nem szükséges másvalakinek a szavainak hinnie, mert azonnal le tudja ellenőrizni a mondottak igazságtartalmát. Minek is nekünk olyat hinni, ami nem igaz? Érdemes elgondolkodni ezen a hétköznapjaink legkisebb dolgaira nézve is.

Mit hiszünk a betegségekről?

Mivel ezt hisszük – el másoknak, a tudósoknak, a reklámoknak – így azonnal rohanunk a patikába, az orvoshoz, akinek semmi köze hozzánk. Nincs is ideje megérteni mi a folyamat, amiben keletkezett a betegségünk. Nincs rálátása a családra, történetünkre, a lelki kríziseinkre, sőt, ez a legkevésbé fontos téma. Mivel ezek a hiedelmeink az oktatásra-nevelésre nézve, így hagyjuk gyerekeinket áldozattá tenni a rendszerek nyomása alatt. Hiedelem köt a munkához, munkahelyhez, a fizetéshez, a pénzhez, a sikerhez, a luxus-látszathoz, a joghoz, bírósághoz, az élelem-biztonsághoz, a vegyszerek működéséhez, a benzin-hajtáshoz, a bio-világhoz, a házépítéshez, a földműveléshez, a gyomnövényekhez, a vélt szépséghez, a divathoz, a jóléthez és szegénységhez, az életcélokhoz, vallásokhoz és vallástalansághoz, a jogainkhoz és szabadságunkhoz, … lehetne sorolni a végtelenségig, szóval mivel ezekhez mind hiedelmek kötnek, ezért manipulálhatók vagyunk, mindenestől. Nem engedjük szóhoz jutni belső tudásunkat, szellemünk akaratát, sem nem teszteljük mindezeket saját testünk reakcióival.

Egyszerűen nem nézünk rá a dolgokra.

Ha elveszíti valaki a munkahelyét, olyan, mintha vége lenne a világnak. Pedig csak szelleme visszanyerte saját szabadságát: végre azzal foglalkozhat, ami valóban érdekli, segíti saját kiteljesedéséhez, találkozhat olyan emberekkel, akik hasonlóak, vagy tanítókká válnak, és egy pár év alatt önmagát találja meg az ember, ragyog és felszabadult, alkotó munkát kezd el végezni Isten dicsőségére, az emberek javára.

De a hiedelem, hogy ezentúl felesleges és szerencsétlen, valóban feleslegessé és szerencsétlenné teszi. Ha szakadás történik a hídon, nem lehet a két partot összekötni. Így aztán a hiedelmekkel megtört lélek igazság-nélküli állapota elvezet a valódi testi betegséghez. Egy fél ország depressziós, túlsúlyos, szívbeteg, rákos és cukorbeteg.

Kizárólag a manipulátornak jelent hasznot: működnek a vegyszergyárak, a reklámgyárak, az üres apparátus, és dől a pénz.

Nézzük, egy ilyen munkanélküli esetben mi lehet a lelki trauma!

Bizonyára családi szinten felismerhető lenne egy pár generációval előbbi „munkahelyvesztés”, melyet ismétlünk. Pl. elment a dédpapa a frontra, sosem tért vissza, tehát halott a férfi családfenntartó. A halotthoz nem tartozik sem kenyérkereset, sem otthon, sem megbecsülés, sem öröm, vagy elégedettség. Fiatalon megtört egy életút, befejezetlen maradt egy életterv. Ma, mondjuk van ennek a dédapának 12 dédunokája, akik közül a dédapa halálának kora körül szinte minden gyerek munkanélkülivé válik. Érdemes összevetni a két világháborúban elvesztett magyar katonák becsült számát a jelenlegi munkanélküliség becsült számával.

És nézzük miért nem lel munkahelyet ennyi ember szellem szintjén? Lehetséges, hogy nem azért jött a Földre, hogy a multi-termelésben csippeket ragasztgasson egy életen át, 16 órás műszakban. S talán érez felelősséget a pusztító erők szolgálatában arra nézve, hogy inkább a tájban kellene mondjuk hársfákat ültetnie, vagy méheket nevelnie.

Mindez azért történhetik, mert a lélekben mélységes emlékek torlódtak fel. Ezek az emlékek teljes erővel „aktiválódnak”, amikor hasonló szituációba kerülünk. Elegendő egy szirénahang (régen a bombázást jelezte, ma csak a mentőt), vagy egy főnöki megrovás (a múltban a katonai parancsot, ma csak az elégtelen teljesítményt jelentette). Váratlanul egy érzelmi megrázkódtatás beindít egy olyan lelki folyamatot, ami összeköt egy múltbeli megtörtént élménnyel. Akár a fizikai családunkból, akár valamely elmúlt fizikai életünkből származik. A lényeg, hogy ugyanúgy reagálunk és hasonló lesz az eredmény: meghalunk a fronton. Ilyenkor jöhetnek munkaügyi hivatalok milliárdjai, nem vagyunk képesek felvenni a fonalat, s ha elmegyünk is ide-oda dolgozni, legtöbbször mégis kiszóródunk.

Szellemi szinten nem létezik munkanélküliség. Mindenkinek van dolga, sajátos feladata. Egy népnek is!

Fizikai szinten sem létezik munkanélküliség, hiszen ha körülnézünk, a táj, a közösség hihetetlen nagy lehetőséget kínál a munkára, alkotásra.

Ha szabad lenne a lélek, azt mondaná: én ezért vagy azért lelkesedek, ez a vágy él bennem, csodálatos teremteni a világban! Ha összeköti saját örök szellemünket és földi testünket, áthidalóként megtölti tűzzel, szerelemmel mindkettőt. Vagyis az egyén, a közösség megtalálja a saját területét és elkezdi csinálni a dolgát.

Ha azonban sérült a lélek, akkor bénult, kómás álmából rettentően nehéz kimozdítani.

Egész nép szunnyadhat, lehet a fronton (mindenféle értelemben), és kavaroghat pótcselekedetekben, ha megtört a lelke!

Mi lehetne a megoldás?

Természetesen, csakis az IGAZSÁG!

Nem valakinek az igaza, véleménye, nézőpontja, hanem az Igazság!

... nézzünk néhány alappillért!

Mindent a magyarság lelki traumája keresése szempontjából írok le, kiválogatva a legfontosabbakat. Amennyiben ezek a törések napvilágra kerülnek, valamint a felelősség és bűntudat terhe feloldódik, úgy a „magyar lélek” meggyógyulhat és újjászülethet. Az Igazság kimondása nem vád céljából, nem ítélet szándékkal, sokkal inkább a közösség gyógyulásáért adatott.

Itt szeretném megemlíteni név nélkül azokat a "kutatókat", akik hosszú éveket, vagy tán életeket szántak oda valamely témára, s nyugtalanságuk elvitte az igazságfeltárást egy bizonyos szintig. Legtöbbjük valahol megakadt, vagy megértett olyasmit, amit még nem volt lehetséges közölni a világ számára. Vagy csupán annyi hiányzott, hogy összekösse más információkkal, leletek értelmezésével, történelmi eseményekkel.

Minden esetre nyugtalanságuk, kitartásuk mutatja, hogy lelkükben mást tudtak, ami a hivatalos történelemmel nem volt összeegyeztethető. Befektetett energiájuk az Igazság feltárását segítette, igen sok esetben saját maguk keresését, vagy saját hibáikkal való szembesülést. Nem mindenki hivatalos, diplomás régész, vagy történész, de ahhoz mindenkinek joga van, sőt, „karmikus kötelessége”, hogy a történelmi szereplők közt önmagát megtalálja, azonosítsa, még akkor is, ha ez nem volt tudatos cselekvés.