A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET KINCSESTÁRA I.
A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET KINCSESTÁRA 1/2
KÉP: Dávid Júlia
IDŐRENDI VÁZLAT A KEZDETEKTŐL KR. U. 907. JÚLIUS 7-IG
SZERKESZTETTE: MESTERHÁZY ZSOLT "Semper vireo"
(gróf Ambrózy- Migazzi István, a jelihálási (Vas m.) arborétum alapítója síremlékének felirata)
AZ ISMERTETETT KÖNYVEK:
EREDET ÉS LÉT, NYELV ÉS KITELJESEDÉS
Mu és a történelem hajnala
Hunok és magyarok
Ki kitől tanult?
Korezm és a Pártos Birodalom nagyszerűsége
Az ősnép és az ősnyelv szétáramlása
Atilla és az egységes hun-magyar Európa gondolata
A források
Korlátok
Lopják a történelmet
Vatikán beavatkozik a magyar történelembe
Istenünk, a magyar nyelv
A Kárpát-medencei közlekedő nyelv: népeink kovásza
Mu teremtése a Nascal-táblákról
Kr. e. 50 000-8000 Kárpát-medence BJ2 32-33.o.
Kr. e. 12.000-8.000 Kárpát-medence GKE
Kr. e. 8000-6000 Kelet-Afrika BT 199.o, 203.o.
Kr. e. VII. évezred Észtország - BT III 40. o.
Kr. e. 5000- 3800 Mezopotámia NGY 13.o.
Kr. e 3500 körül Aratta Khorezm BJF. 91.o.
Kr. e. 3200 körül Kréta BT III. 12. o.
Kr. e.1900 Törökország Szíria BT 214.o.
Kr. e. 1279 Egyiptom, Hettita Birodalom BT II.94.o
Kr. e. II-I. évezred fordulója Finnország BT III. 83. o.
Kr. e. VIII- VI. Káspi- Mediterránum PV
Kr. e. VI-V. sz. táján Szibéria BK. 119.o.
Kr. e. VI. sz.-tól Kr.u. I. századig Európa BT III. 65-68.o.
Jegyzet az óperzsa nyelvről
Kr. e. 560-tól Hun birodalom BIF 131.o.
Kr. e. 559 Közép-Ázsia PV
Kr. e. 490 Athén BT III. 28.o.
Kr. e. 285 Kína BJF 123.o.
A Kusán és Pártos Birodalom
A kusán nagykirályok kora
Kr. e. 247. Kaukázus, Georgia, ÉK Törökország CSL
RENDHAGYÓ CSOPORTOS KÖNYVISMERTETÉS
AZ ISMERTETETT KÖNYVEK:
BADINY Jós Ferenc: Káldeától Ister-Gám-ig L-II.-III. (BJF)
BADINY Jós Ferenc: Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig (BJ2)
BADINY Jós Ferenc: Az Ister-Gam-i oroszlánok titka (BJ3)
BADINY Jós Ferenc: A magyar nemzet történetének kis tükre (BJ4)
BAKAY Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai I. (BK)
BAKAY Kornél: Kik vagyunk? Honnan jöttünk? (BK2)
BARÁTH Tibor: A magyar népek őstörténete (BT)
BARÁTH Tibor: Tájékoztató az újabb magyar őstörténeti kutatásokról (BT2)
BÍRÓ JÓZSEF: Körösi Csorna Sándor és a szabiiak (B3)
DÚCZ László: A közöttünk élő turulmadár (DL)
CSICSÁKY Jenő: Mu, az emberiség szülőföldje (CSJ)
CSOMOR Lajos: Őfelsége, a Magyar Szentkorona (CSL)
FRIEDRICH Klára: Roga koronája (FK)
GOSZTONYI Kálmán: A kazár anyanemzet birodalma és nyelve a Tárih-l Üngürüszben (GK)
GÖTZ László: Keleten kél a nap I-II. (G1.)
GRANDPIERRE. K. Endre: Aranykincsek hulltak a Hargitára (GKE)
KATONA Sándor: Honegyesítő Árpád (KS)
NAGY Gyula: Az ellopott magyar őstörténet (NGY)
PADÁNYI Viktor: Dentu-Magyaria (PV)
PAP Gábor: Hazatalálás (PG)
PAP Gábor: Jó pásztorok hagyatéka (PG2)
PAP Gábor: Angyali korona, szent csillag (PG3)
EREDET ÉS LÉT, NYELV ÉS KITELJESEDÉS
Kiindulás
Ha egy népnek két őstörténetéről esik szó, az nem feltétlenül tekinthető gazdagságnak. Valóban, ebben dúskálni nem öröm. Ma még nekünk is kettő van. Ez a könyv azon magyar, főleg történész szerzők műveire támaszkodik, akik kísérletet tesznek arra, hogy csak egy őstörténet maradjon a kettő közül. Másik magyar őstörténetről kell beszélni ott, ahol van egyik is. Ezt az egyiket jól ismerjük tanulmányainkból. Ma összefoglaló néven finnugor szemléletű történetírásnak nevezik, és az a kezdetleges fejlettségi szinten állónak tekintett, kezdetben halászó és vadászó, fejlett hit és tudás nélküli magyarságot az Ural-környékéről eredeztetve juttatja el - menet közben másoktól felszedve a civilizáció áldásait -a Kárpát-medencébe, mindezt döntően olyan nyelvészeti érvekre építve, amelyek soha nem bizonyított feltételezéseken alapulnak. A másik magyar őstörténet ezzel szemben a Régi Kelet, Mezopotámia, Korezm és a Kárpát-medence tájairól vezeti 10 000 éves távlatban számolva az egymással rokon népek áramlását úgy, hogy a bonyolult fejlődési folyamat kitérőkkel bőven tarkítva ugyanitt, a Kárpát-medencében az árpádi honfoglalással ér véget úgy, hogy határozott folyamatosságot ismer fel eközben az első mezopotámiai magas kultúra- egyébként egész Eurázsia életét alaposan befolyásoló - továbbvitelében. Az előbbi elmélet nem túl régi, hozzávetőleg kétszáz éves története van és legfőbb ismérve, hogy ajándékba kaptuk a Habsburg néven ismert osztrák uralkodóháztól politikai alapokon. A másik egyidős magával az emberiséggel, a magyar néppel, de félő volt, elfelejthetjük az első miatt. Hogy nem fogjuk elfelejteni -, sőt rövidesen újra megtanuljuk - arról azok a történészek, nyelvészek, műtörténészek gondoskodtak, akik emigrációba - külföldibe és hazaiba - kényszerülve nem nyugodtak bele a megváltoztathatatlanba, erőfeszítéseik és kutatásaik nyomán újra kisarjadt a feledésre ítélt történelem, Ez a könyv arról beszél, amit ők állhatatos munkájukkal kiástak, bizonyítottak és újra napvilágra hoztak.
Hogy a finnugor történetírás tételei nem állták ki az idők próbáját, az számunkra csak a kisebbik baj forrása. A nagyobbik bajt a kizárólagosság felfogása okozta, amelynek következtében semmilyen más irányú tájékozódás nem volt lehetséges a magyarországi tudósok munkájában. Ezáltal önmagukat zárták ki a történelmi kutatások világméretű folyamatából. A világ tudományos főáramától való elzárkózás számunkra lesújtóan végződött, és a ránk eső jogos örökség elismertetését is lehetetlenné tette hosszít időre. Távolmaradásunk örökségünk felkutatásától önjelölt népek számára lehetővé tette, hogy egymással vetélkedve "vállalják" és sajátítsák ki azt, amihez ajándékként hozzáférhettek. Ahelyett, hogy magyarul olvastuk volna el magunk az ókori leleteket, ezek az eredmények mind valamely külföldi nyelven nyertek először értelmezést és elnevezést - szerintünk túlnyomóan sokszor hibásan -, jelentősen megnehezítve a szakirodalomba beivódott tévedések korrigálásának esélyét. A pártatlan nyugati tudósok azonban ébren tartották helyettünk is őstörténetünk gyökereit, remélve, hogy egy napon magyar nyelvű kutatók oldják majd meg azokat a rejtélyeket, amelyekre ők a magyar nyelv anyanyelvű birtoklása híján nem lehettek képesek. Ez az egészen egyedülálló és különleges magyar nyelv - amelyet irigyei becsmérlően betolakodottnak és magányosnak neveztek, mert rájöttek rendkívüli tulajdonságaira - hordozója az isteni tudásnak, hitnek és magába sűríti mindazt a hagyományt, amely hosszú évezredek felhalmozott tudását és tapasztalatát hordozza hallatlan tömörséggel és kifejezőkészséggel.
Akit ez a másik magyar őstörténet érdekel és többet szeretne róla tudni, nagy fába vágja a fejszéjét, de megéri a fáradságot. Olyan közös kincs birtokába juthat -a bizonyosság állapotába -, amit máshol ma talán nem szerezhet meg. A kockázat elenyésző: a felhozott és ismertetett művek mögött milliónyi oldal történelmi irodalom áll bizonyítékként és mind arról beszél, hogy az elsőnek nevezett történelem nem tartható tovább. E tenger irodalom nem volt eddig ismert széles körben itthon, ezért nem elvesztegetett idő az, amit most pótlásként még behozhatunk és agytekervényeink sarkaiban is rendet teremthetünk. A feladat tehát emberes, ehhez mért lendülettel is kell hozzáfogni a rendbetételhez. Mivel most hozzávetőleg tízezer éves történeti időszakot tanulmányozunk át, sok részlet háttérbe szorul, mert ez itt történelmi vázlat. Nem részletkérdések tisztázása a cél, hanem nagyléptékű folyamatok felvillantása és új összefüggések bemutatása. Aki tehát pl. a szkíták részletes ügyeinek teljes tisztázását várja most, annak a nagy könyvtárakba kell mennie ezután is, de az is könnyen meglehet, hogy sok tekintetben még nem is írták meg a hiányzó részeket.
Segédeszköznek szánom minden érdeklődő kezébe e kincsestárat azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az elkövetkezőkben e tárgyban bárhol megjelenő művek, cikkek mondandóját az érdeklődők egy már előkészített kronológiába el tudják helyezni. Dr. BARÁTH Tibor: Tájékoztató az újabb magyar őstörténeti kutatásokról c. (Turul Kiadó, Veszprém, 1989.) (BT2) 52 oldalas tárgyszerű munkája sok fontos megállapítást tartalmaz az őstörténet kutatásának helyzetéről. Főképpen nyelvészeti alapokra helyezett őstörténete általános döbbenet tárgya a megjelenése óta. A szakma fenntartásaival kísért gondolatai majdnem minden tekintetben gyökeresen ellentétben állnak a hagyományos történetírással. Elmenni mellette azonban nem lehet, annál is kevésbé, mert cáfolata sem jelent meg. Egy idézetet mindenképpen le kell itt írni Baráth gondolataiból (BT2 52. o.): Mindez ideig semmi olyan nyomós ok nem merült fel, ami miatt nekünk (külföldi magyar kutatók-A szerk.) módosítanunk kellene tudományos tételeinket, főleg pedig, hogy szembeforduljunk a nem-magyar tudósok, szumirológusok, egyiptológusok - magyar vonatkozású megállapításaival. Kívánatosnak tartjuk azonban, hogy a hazai tudománypolitika egyoldalú tájékozódása enyhüljön, mert erre az idő nagyon megérett.
Hogy a felkínált egyezség még talán némelyek szerint korai, azt egy másik idézet mutatja Bodor András tollából: Az utóbbi évtizedekben aztán, különösen a külföldre szakadt történészek és nyelvészek, valóságos divattá tették a szumir rokonság kutatását és olyan szellemi ragály kerítette hatalmába őket, mely tudatos túlzásokhoz, hamisításokhoz, enyhén szólva minden tudományos alapot nélkülöző elméletek kiagyalásához vezetett. E sajátos magyar-magyar elméleti gerillaháború tehát még nem ért véget. Csak mindannyiunk közös érdekében kívánhatjuk, hogy e csata minél előbb közös békével érjen véget - és itt ebbe még egy kapituláció is belefér -, mert most nem csak erről van szó.
Kezembe vettem gyermekeim leendő magyar történelemkönyvét. Rövidesen kézbe veszik ők is. Áttanulmányoztam leírásait a magyar őstörténetről és utána eredtem az ott leírtaknak. Ami onnét kimaradt, vagy egy "kicsit" másképpen van, az itt található meg. Hogy a két történelem még csak köszönő viszonyban sincs egymással, az nem az én hibám. Az itt felhozott munkák egy "másik" magyar őstörténelem forrásai. Ezt olvasva, ha holnap felébredünk, már nem ugyanazok leszünk, akik eddig voltunk.
Az a sok-sok évezred, ami e vázlatos kronológiában szemünk előtt filmszerűen lepereg az emberiség hajnalától kezdve, döbbenetes új megvilágításba helyezi nemcsak a mi, de az egész civilizált világ történelmét. Kidobhatjuk a szemétre régi hiedelmeinket, tévedéseinket. Nemcsak magunknak okozunk ezzel munkát, az eddigi egész világtörténelmet is újra kell írni, mint ahogy szerzőink ezt nagy részben már meg is tették.
Az alant kibontott történelem feleslegessé teszi az ún. ellentörténelem felvillantásának lelki terhét is, mert mellette nem marad más, csak az maga.
A minket érdeklő történelem
A Régi Kelettel kezdődő feldolgozott irodalom áttanulmányozása alapján egy hatalmas ívű, egyetlen lendülettel megrajzolt történet kerekedik ki. A valahol a Duna-medencében, Kaukázus, Korezm táján kialakuló ősnép a műveltség igen magas fokára jut el. Nyelve lesz, írni kezd, túléli a bibliai Özönvizet, megtelepszik a folyóvölgyekben, földet művel, fémet munkál meg, társadalmakat szervez, birodalmakat hoz létre, benépesíti a Régi Keletet, annak közeli és távoli környékét egy olyan vallással és kultúrával, amelynek felhalmozott tudásából az egész világ mind a mai napig él, biztos lábbal jár az égbolton, a csillagok és csillagképek jelenléte, mozgása és üzenetei számukra élő és parancsoló kötelességeket, eligazodást rejtenek életükben.
És beszél, méghozzá a világ Úr-i ősnyelvén. Sumir-e talán százéves nyelvészeti műszót ideje egyszerűen mahgar néven tovább tárgyalni -, ujgur, egyiptomi, hettita, kani, etruszk, pilisi, kánaáni, kelta, pannon, szkíta, pártos, avar, szabin hun és magyar mind egy ősi tőről fakadó nyelven beszélt. Ezért nem szabad, hogy az előkerülő temérdek nép neve bárkit is megzavarjon, hisz ugyanazt a hun-magyar ősnyelvet beszélték és írták, amin mi magunk is felnőttünk. E sok népnév ma már csak földrajzi elhelyezkedésre, korra, hivatásra utal, de a könnyebb érthetőség érdekében tovább használjuk iránytűként. Óvatosságra azonban itt is nagy szükség lesz, mert a népek sok vonulásuk közben bármely szerzőnél könnyen átkeresztelődhetnek akár menet közben is.
Mu és a történelem hajnala
Mu-ról szóló könyv - amely a Csendes-óceánban leírt hatalmas kontinens lett volna - ismertetése leginkább azt célozza, hogy érzékeltessen, a történelem nem pár ezer éve kezdődött. Fel kell készülnünk lelkileg arra, hogy kiderülhet, sok tízezer évben kell gondolkodjunk ezután, ha a művelt emberről esik szó. (Gondoljuk csak meg, kultúránk gyökerei a Zodiákus rendszeréből is táplálkoznak. Amíg a történelem egyszer körbejárja a Zodiákusa, az 12 X 2160 év. Vajon hányszor kellett körbejárnia, mire a feleszmélő ember már ismerje az éppen, soron következő csillagkép nevét és üzeneteit? Ha csak egyszer elég volt megfigyelni, az is 25.000 évnyi tudatos emberi gondolkodást jelent. VÁRKONYI Nándor A Szíriát oszlopaiba fektetett munkássága sem veszett el, az általa összeszedett kultúrtörténeti adatok még jól jöhetnek a kőkori kultúrák újraértékeléséhez.) Nem sugalmazom azt, hogy az a történet közvetlenül a Régi Keleten vagy Egyiptomban folytatódik, bár Mu és kultúrájának jelképei ma is vesznek bennünket. De azt nyugodtan mondhatom, aki belenézett tízezernyi évek mélységébe, csak meríthet és tanulhat belőle, többek közt szerénységet és távolra tekintést. Az előzmények szálai egyfelől Indián, Burmán keresztül mutatnak vissza keletre, másrészt Atlantiszon, Közép- és Dél-Amerikán keresztül nyugatra egy közös pontra a Csendes óceán szigetvilága helyén létezett Mu-ra, az Anyaországra, az elsüllyedt kontinensre. A történész - Baráth Tibor véleménye - egyelőre nem látja, Csicsáky hosszújáratú tengerészkapitány idevágó kutatásai ellenére sem, hogy az említett földrajzi és geológiai adatok a magyar nyelvű népek őstörténete elé volnának illeszthetők.
Mu történetének alapos felderítése érdekében embernek való feladat lehetne Amerika ősi romvárosainak kimerítő vizsgálata, a Naacal és a mexikói Maya kőtáblák elemzése, mert könnyen meglehet, minket érdeklő dolgok is vannak bennük leírva. Mu gyarmatainak fejlődése kísérteties hasonlóságot mutat a mezopotámiai kultúra szétterjedésének történetével: az anyaország kiáramló néphullámainak gyarmatai idővel eljutottak a fejlődés olyan fokára, hogy önálló gyarmatosítókká léphettek elő - ezt az átfogó folyamatot a sumér tágulás is elérte növekedése folyamán. Ez a siker talán csak a fejlődésben legelsők jutalma lehet, az utána jövők már a benépesült földön csak véres küzdelemre ítélve juthatnának előre. Részben erről is szól az őstörténet; az elöljárók, felfedezők jutalma gyakran odavész az utánajövő pusztítók kezén.
Jutna feladat a geológusoknak is bőven. Mindjárt egy fontos kérdéssel kellene kezdeni: hogyan lehet a lemeztektonika elméletébe beilleszteni földrészek elsüllyedését? Mit tud kezdeni az évmilliókban számoló geológus a földtörténetben 10-12 000 évvel ezelőtt lejátszódott kataklizmákkal. Valóban biztos-e, hogy a hegyek emelkedtek fel és nem az óceánok szintje süllyedt le, kitöltvén a beomlott kontinensek által hagyott űrt? Biztos-e az, hogy Tiahuanacot ma 5000 méteres magasságban nem a tenger szintjén építették, hanem eszelős módon felhordták oda köveit. Nem attól került-e oda, mert Mu, az Atlantisz és a többi elsüllyedt föld beomlása miatt a víz kitöltvén az űrt, szintjét mind lejjebb vitte?
A Régi Kelet első magaskultúrája
Minden okunk megvan rá, hogy a Régi Kelet kezdeteivel ne elégedjünk meg, mint az írott történelem kezdetével. Ugyanis ott kész kultúrák nőttek ki a semmiből. Valahonnét odajött és helyben kiteljesedett, a szellemi tudás birtokában lévő társadalmak felépítették itt is új világukat. Irdatlan történelmi mélységekbe kell leereszkedni annak, aki fel akarja fogni az emberi műveltség gyökereit. Számunkra sem érdektelen tanulmány ez, hisz látjuk majd, mai tudásunk szerint a magyar történelem is a Régi Keleten kezdődik. Látjuk majd azt is, ha a Kr. e. V. évezred közepe táján már bizonyítható sumir nyelvű kultúra jelenik meg készen, írással, egyistenhittel, iparral, földműveléssel, fémművességgel, társadalmat alkotni készen, kiforrott szellemi háttérrel, az bizony több, mint elgondolkoztató. Al-Ubaid - Ur városának tartozéka Özönvíz előtti leleteivel - neve sem véletlenül kerül szóba annyiszor. Az angol Woolley itt ásta ki a nevezetes Özönvíz előtti telepet, majd találtak még ilyet Urukban, Eriduban is, és még nagyon sokat, épp a sumir központok alatt. Látjuk majd azt is, hogy az ősi napvallás és nemzeti vallás jelképei a népművészetben mind a mai napig ezernyi szálon kötnek össze bennünket a múlttal. Természetesen igen fontos a történelmi események felderítése, de legalább olyan fontos az alkotó szellem máig tartó kincseinek megbecsülése, népeink alkotásainak ismerete, megbecsülése és ápolása. Tekintsük ezt kronológiánk előzményének.
Magyar vonatkozások felismerése
Az őskorban az volt a szokás, hogy az első letelepülő adott nevet a környéken mindennek, az utána érkezők ezt használták. Magyarul értelmezhető nevek tömkelege takarja be Európát, a Régi Keletet, Afrikát. Szemünk előtt pereg le az a történet, amelyben Mezopotámia, Egyiptom, a Boldog Arábia, Eritrea, az afrikai Nagy-Tavak vidéke, a Földközi-tenger vidéke, a Hettita Birodalom, Indus-völgye, Kréta, Kis-Ázsia, Hellász, Nyugat-Európa, Észak-kelet Európa benépesül és civilizálódik magas szinten a sumir (mah-gar) nyelvű ősnép szétáramlása következtében. A Tudás Népe ők - olyan szerencsések lehettek, hogy szorgalmuk és tudásuk folytán, kedvező életfeltételeik által korábban juthattak el a szellem művelésének lehetőségéhez, -minden műveltség kezdete a Régi Keleten. Nagyon fontos itt és most leszögezni azt, hogy ha egy földrajzi név magyarul értelmezhető, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy ott magyarok laktak. Sőt, igen, óvatosnak kell lennie bárkinek is olyan következtetések levonásában a ma is folyamatos, sőt egyre inkább lendületre kapó, feltárás alatt álló ősi sumér-magyar nyelvi kapcsolatokról, amelyek többet állapítanak meg annál, amennyit abból kétségkívül bebizonyítottak. Ez azonban csak a kérdés egyik oldala. Az ősnyelvi azonosság kimutatása az ősi sumér és a magyar nyelv között a kérdés első felének megoldását jelenti. Ma Magyarországon bárki csak akkor tekintheti magát az ősi kultúra örökösének, ha kimutathatóvá válik nemcsak az ősi nyelv birtoklása, hanem az egyenes ági népi leszármazás ténye is bizonyossá válik, ugyanis a sumér nyelv az ókor világnyelveként népeinek szétáramlásával egész Eurázsiában nagy teret szerzett. Ennek hiányában - és ez mindannyiunk közös felelőssége is, nem beszélve a szerkesztőről - valóban csak a délibábos történelem rabjává válik az, aki olyan íveket is beleért a magyar őstörténetbe, amiket a kutatók nem bizonyítottak kellőképpen. Márpedig ez a kronológia nem délibábos, sőt, az elkövetkezőkben a kellőképpen bizonyított történelemről lesz szó, és éppen nem ez a történelem délibábos, hanem az, amellyel eddig volt szerencsétlenségünk találkozni. A kérdés második felének megoldását annak az évezredeken át zajló és ma már egyre inkább megfogható népi folyamatosságnak a bemutatása jelenti, amely őstörténetünket képes összekapcsolni a történelem hajnalának eseményeivel, sőt felismeri benne a gyökereket is, továbbá bizonyítani tudja az összetartozásukat úgy, hogy eközben nagy figyelmet szentel a műveltség óriási szerepének. Szerzőink megtalálni vélik a népi folyamatosságot a subur-subar-szabir (hun) -magyar népességek több ezer éves történetében. E fő szál mellett ezernyi mellékszál fut gyakran hangsúlyosan, máskor a háttérben, megint máshoz vissz-szálként. Ez a történelem erről szól és nem veszi magára azt az együgyű vádat, hogy csupán bármilyen felsőbbrendűséget bizonyítandó agyalták volna ki a Régi Kelettel, a sumérokkal való kapcsolatokat. A felsőbbrendűek történelmét már megírták egyszer az indoeurópai név alatt, eredményei ismertek: könyveik a süllyesztőbe kerültek, két világháború tízmilliónyi halottja pedig a temetőkbe.
Vannak fénykorok és bukások e történetben, ha csak a száraz eseményeket tekintjük. Vannak nagy menekülések egy konok üldöző elől. Ugyan mit keresett volna a perzsa Dárius az Al-Dunánál nagy sereggel, csak nem az ÚR-i népeket, akik irtására olyan magas szirten berendezkedett? Pusztító "Nagy" Sándor, Julius Caesar, a vérszomjas asszír és perzsa királyok elképzelhetetlen tömegben és elképzelhetetlen módszerekkel irtották népeinket, mint a megszállottak, és némelyek közülük emberfejekből rakattak hegyeket palotáik elé és a megnyúzott áldozatok bőrével takarták be a városfalakat, közszemlére tették, majd az ezekből készített tudósításokat aranyba verték az utókornak szánt okulásul. Ez számít ma dicsőséges történelemnek. Ezt tanítják mindenhol, ha az ókorról esik szó. Vannak ellopott hagyományok, továbbfejlesztett hagyományok és elfelejtett, agyonhallgatott történetek.
Ennek ellenére maga a teljes történet azonban egy káprázatos diadalmenet, ősnépünk állandó megújuló képességének bizonyítéka, ahová eljutottak, ott megkezdődött a civilizáció, az emberek beszélni, írni, alkotni, építeni kezdtek a szellem erejével. Erősen kell tudatosítani és közkinccsé tenni e szellemi erő mibenlétét, jelképeink ma is ható erejét. Szellemünk legerősebb fegyverünk, hagyományaink ápolása vértes ruházatunk, népművészetünkben felhalmozott és elrejtett óriási tudás által megőrzött és mindennapi tárgyainkon való jelképhasználatunk a felejtést gátló védőburkunk. A végtelennel, Istennel a napvallásban való mindennapi kapcsolat teremtő ereje szoros kötelékként fűzte össze e népet, melyet csak e nép részbeni kiirtása tudta meggyengíteni.
Hunok és magyarok
Külön történet a hun és a magyar ágak évezredeken át zajló vetélkedése, kettős szövetsége. Vérszerződések sorozata adott erőt e népnek egymásra találásaik alkalmával. A teokratikus, napvallású világrend győzedelmes ideje a kezdetek meghatározója. Együtt él a mennyei szent háromság a földi háromsággal. Nemcsak az uralkodók, istenek származnak fentről, hanem maga a nép is mennyei származással bír. Micsoda demokrácia ez évezredekkel korábbról, s dolgozó nép is isteni eredetű, nem pedig rabszolga. "...Miképp a mennyben, úgy a földön is..." Ez a magyarázata a békés, építő társadalmak létének. Ősi, Mu-ról örökölt jelképük, Ur- Nammu sumér király 4200 éves törvén tábláján is megjelenítve, a kettős háromság, a két egyenlő szárú háromszög fordítva egymásra téve ma régi értelmét vesztve egészen mást jelent. Mai ésszel fel sem fogható az a harmónia, amelyben e népek éltek. Ilyen égi egységbe forrva lehet peremes piramisokat, Égúr ágyát hordozó zikkuratokat, ezernyi kilométeres öntözőrendszereket építeni. Lehet napvárosokat építeni szerte a kőkori világban.
Az ősnép szétáramlása
Meg kell látnunk azt a többlépcsős benépesülési folyamatot, amelynek következtében lakottá vált a Régi Kelet. Götz László általános nyelvterjedési elmélete e téren támogatja Baráth Tibor rövidebb időszakokra alapozó, népvándorlásokkal lezajló, hun- magyar név alatt megtörtént szétáramlását. Azok a sorsfordító időszakok is kézzel foghatóvá válnak, amelyek kezdetben a halászó-vadászó életmódról élelmiszer-termelővé válást mutatják a maga után következő kirajzással együtt, majd az öntözéses gazdálkodás terjedését az azt követő népességnövekedéssel és az azt követő újabb kirajzással együtt, majd ezután a megtelepedett és önállóvá váló gyarmatok népkibocsátóvá válását, majd még később a száraz (öntözés nélküli) földművelés elterjedését még újabb kirajzásokkal. A Régi Kelet (más szerzőknél Elő-Ázsia) területeiről 8-10 000 évvel ezelőtt nyugatra meginduló népáramok Anatólia és Egyiptom gyarmatosítása, benépesítése után az Égei világon keresztül Európa jelentős területeit birtokba vették. Ez a folyamat Európában 6 -7000 év óta zajlott több hullámban és a görög, valamint római hatalmak megszilárdulásáig déli irányból közelítettek többek közt a Kárpát-medence felé is. A valamikori sumir-mah-gar ősnép Mezopotámia környékén maradt utódjai a szkítákkal, keltákkal kezdve és a magyarokkal és néhány rokon néptöredékkel bezárólag Kelet-Európán keresztül igyekeznek nyugatra. Jó részük itt, a Kárpát-medencében bukkant rá a nyelvében igen hasonló korábbi bevándorlókra. E népek - nevezzük őket itt magyari népeknek - temérdek emléket hagytak maguk után. Ezen emlékek napvilágra kerülése a múlt századi feltárásokkal kezdve felforgatták a történelmet kutatók - majd az érintett népek - életét.
A romantikus történetírás kártételei
A romantikus Nyugat sok-sok kiváló tudósa fejtette évtizedeken keresztül az agyagtáblák, piramisok, rovások, tekercsek, kövek, mondák, regék üzeneteit. Elvégezték a hatalmas munkát évekig bolyongva ismeretlen jelek birodalmában. Tisztelet és hála nekik ezért. Nem tehetnek róla, hogy igen sok esetben nem jöttek rá a végső megoldásra csak azért, mert nem magyarok voltak és a számukra rejtve maradt nyelvi tudásra nem tudtak magyarázatot adni. Mert a magyar nyelv őrizte meg legtisztábban az ősnyelv hagyatékát nyelvi rendszerében, nyelvtanában, az igében és lelkületében. Hogy is gondolhattak volna arra, hogy egy az Uraltól származónak mondott halászgatónak tekintett nép, amelyet az elmúlt kétszáz év oktatása szerint végül "beüldöztek" a Kárpát-medencébe pogányan primitíven, múlt nélkül, rájuk ragadt nyelvvel, pont ezek lennének kulcsa sok korábbi történésnek. A romantika idején a népek szinte rávetették magukat a Régi Kelet hagyatékára. Mindenki azt gondolta, a saját történelmét fogja ott megtalálni, ki is osztották az utolsó agyagtábláig. Mi, magyarok nem voltunk ott, aki mégis odament valami sejtéstől indítva, azt már rég elfelejtettük, kizártuk, lehülyéztük és tévelygőnek neveztük.
A Nyugat már rájött korábbi tévedéseire. A romantikával kezdődő indoeurópai és indogermán téveszméket hátrahagyva manapság kezdenek el új alapokon kutatni. Eldobták káros dogmáikat a felszínre került temérdek adat hatására. Sorozatban bizonyítják helyettünk őstörténetünk mozzanatait, pedig sok esetben nem is tudják, hogy ezt teszik. Mi sem maradhatunk sokáig a ránk erőltetett hamis történelem elszenvedői. Szét kell törni a megkövesedett hazugságokat, nekilátni a kutatásoknak és újraírni őstörténetünket úgy, ahogyan az valóban történt. El kell felejteni mindent, ami nem igaz; ezért káros az egészséges nemzettudat kialakulására. Ezért nálunk is le kell vetkőzni egy téveszmét, ez a finnugor elméletek erőltetése. Ki kell állnunk a világ elé, hogy itt vagyunk és visszavenni történelmünket azoktól, akiknek eddig megengedtük, hogy ellophassák tőlünk. Nem volt ez mindig így. A finnugor őrület előtt még mindenki tudta, honnét jöttünk. Itt kell megemlékezni László Gyula kettős honfoglalásról alkotott felfogásáról, mert a külföldi magyar kutatók után itthoni magyarként mért további csapást a finnugorizmusra. Götz László soronként cáfolta és semmisítette meg a primitív elméleteket, amelyekből semmi sem maradt meg.. Hiszen hipotetikus ősnyelv hipotetikusan megszerkesztett szavaira épült az egész elmélet. Van viszont sumir-mah-gar származású tudás, történelem, nyelv, hit és kultúra milliónyi agyagtáblára írva. Végiggondolta-e már valaki, hogy történetírásunk sohasem vitatta a hunok és avarok keleti származását, miközben tagadta a velük való rokonságunkat. Így tehát például a hun-avar-magyar rokonság illetve azonosság bizonyítása egyúttal a finnugorizmust is cáfolja.
Azt is be kellene ismerni persze, hogy az elmúlt 200 év vad finnugor kalandja és annak következményei nem csupán buta tudósok balga tévedése volt.
Történelemhamisítások felszámolása
A másik őstörténet tisztítótüze mára elemésztette a Habsburgok ajándékát, az egyik őstörténetet. Mára szertefoszlott a Kárpát-medencei szláv, morva és frank mese hercegestül, fejedelmestül. Megtudjuk azt is, hagy a hunok és az avarok telepítették le a szlávokat gyepűi népekként a Kárpát-medence körülvevő tájaira és megtanították őket államszervezésre, közigazgatásra, földművelésre, iparra. Pribina, Kocel, Szvatopluk, -a moharán (germán) Zwentibold - meséje is szertefoszlott a köréjük képzelt szláv "birodalmakkal" együtt. Dajkamesévé silányodott a magyar "kalandozások" története is, hisz ezek az akkori Európa egyik legerősebb katonai hatalmának stratégiai jellegű megelőző csapásai voltak az országhatárokon belüli nyugodt fejlődés biztosítására. Fatális véletlen volna, hogy Európa 49 városába mentek el őseink és ezekbe a városokba mindbe jutott az avar kincsből "Nagy" Károly gáláns adakozókedve nyomán? Odalettek a Nagy Károly-féle frank és germán mesék is, csak a rablás és árulás emléke él. Odalett a catalaunumi csata is a kitalálások oltárán némely forrás szerint. Ugyanezzel a lendülettel kell, a szemétre hajítanunk a magyarság pogányságáról szóló rosszindulatú beállításokat. Nem voltak pogányok, hanem keresztyének, csak éppen nem a római, hanem a jézusi hitet birtokolták. Itt most csak a hun nyelvre lefordított bibliát hozom fel a pogányság cáfolatául, az is bőségesen elég bizonyíték.
Megoldódott a "görög csoda" titka is, éppúgy, mint az "etruszk váza" rejtélye, a hirtelen létrejött magas Földközi-tengeri kultúrák titkai is. Mint ahogy a görög csodát sem a dór géniusz emelte fel, hanem éppenséggel a sumer és Kisázsia felől áradó néphullámok - ők, a görögök legalább nem loptak történelmet. Akit egy kicsit is érdekel a görög tudás eredete, lapozza fel a történelemkönyveket és nézze meg, a máig világhíres görög tudósok és művészek közül ki származott Kisázsiából. Meg fog döbbenni, mert a túlnyomó többségük onnan származik. Az örök Rómáról viszont meglehetősen kínos történelemhamisítás is kiderül, ez pedig a szintén keleti, kisázsiai elvándorlású etruszkok történelmének és szellemi vívmányainak szemtelen ellopását takarja. E két nagy kultúraátvételt megelőzte még egy másik átvétel is jó másfél ezer évvel azelőtt Mezopotámiában, az akkádoké, akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy testközelből vehették át a tudást - már amihez hozzájutottak -, ráadásul elég korán. Ennek fényes bizonyítéka az Ószövetség sok története, a Gilgames és a többi sumér irodalmi alkotás, melyek ma akkád, időnként megengedőleg akkád-sumér vagy sumér-akkád cím alatt szerepelnek. A hunok sem gondolták, hogy mondáik a germán nemzeti egység énekévé magasztosulnak, igaz nekünk nem kellettek, Így azután, akit e téma érdekel, annak a Nibelungok gyűrűjét meg a germán mondákat kall elolvasnia, mint forrást. Az ősi daha-szkíta, Kárpát-medencei keleti napváros, Kolozsvár Romulus és Remus szobrai is keleti eredetű, trójai sumir-magyart ősöket takarnak, sőt a dicsőséges dákok (dalia-szkíták) is nemzetünk részei voltak, Ha a Pannónia feletti négyszáz évnyi római uralom számottevő nyom nélkül múlt el az őslakosok kultúrájában, miért kellene feltételeznünk, sőt elhinnünk, hogy Dacia provincia ennél sokkal rövidebb idő - 60 év - alatt teljesen romanizálódott volna? Mesévé szelídültek a besenyő történetek is. Ami pedig különösen megdöbbentő, volt már kísérlet a hunok papíron történő átgermanizálására is. A gepidákról is kiderül forrásaink szerint, ők is hunok voltak, határőrző szerepben. Azt is megtudhattuk, hogy Atilla halála után a felhozott forrásadatok szerint nem volt nagytakarítás" a Kárpát-medencében - mármint a hunoké sőt a hunok egész Európában kulcsai a tébolyult gót-vandál pusztítók elleni kontinentális méretű küzdelemnek. Rejtélyesnek hat még ma is, hogy a hunok közel száz éven át körömszakadtáig védték a Római Birodalmat - miközben élelmezték azt -, de azt is tudjuk róluk, hogy sokkal messzebbre tekintettek, minthogy egy bomló birodalom őrangyalai legyenek. Az, hogy a Római Birodalomnak hun császárai is voltak, talán eligazodást adhatnak e gondolatmenet továbbfűzésében. Talán fel akarták használni a meglévő római kereteket a további fejlődéshez, hogy ne a semmiről indulhassanak az egységes hun Európa kiépítésében. Felhozott szerzőink szokásostól időnként alaposan eltérő véleménye egy-egy eseményről talán nem fogja minden esetben kiállni az idő próbáját, de nem is ezért ismertetem. A letisztult történelem létrejöttét segítik elő ők is a megszokottól eltérő elmélet felvetésével.
Folyamatossá válik a turáni magyari népek rokoni követhetősége is a szkítáktól (szakáktól) a magyarokig bezárólag. Ez önmagában itt nem meglepetés, néhány láncszem azonban már pontosabban illeszkedik az előzőhöz, mint korábban. Ilyen adat például az, hogy az avarokról is kiderülni látszik azonosságuk a pártusokkal és velünk, magyarokkal, sőt Közép-ázsiai kapcsolatok felderítésére is jó esély van. Ha ezt tudva lépünk be az esztergomi Oroszlános Szentélybe, érthetővé válik az a sok pártus, keleti építészeti stíluselem, amely ott díszlik európai unikumként. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a korábbi ún. késő-avarok - László Gyula felismeréseként - időközben magyarrá váltak, talán pártusok is lehetünk részben. Ennyiben még cseppfolyós része ez őstörténetünknek. Annyiban viszont nem, hogy mordvin, cseremisz és egyéb finnugor kapcsolatokról még csak szó sem esik - mert ilyenek e vonatkozásban nem voltak.
Az önmagában nem baj, ha a népek saját történetükben mindenhol a dicsőséges és lelkesítő múltat keresik és tanítják az ifjúságnak, mert ez természetes és fontos része a nemzeti identitás kifejlődésének. Ha viszont futószalagon gyártják ugyanezt mesékre alapítva, mások kárára, ráadásul e mesékbe a politika is beleakaszkodik önigazolást keresve valamely cél érdekében, az már bajos. Mennyire eltér ettől az a szellem, amelyet Baráth Tibor, Götz László és a többiek őstörténelem-írása képvisel. Kontinenseket átfogni képes látásmódjuk olyan perspektívát ad az emberiség- és a magunk - őstörténetéről, hogy az eddig részkérdésekben hadakozók pirulva veszik észre saját szűklátókörűségüket.
Ki kitől tanult?
Kidobhatjuk nyelvünk kölcsönszavait, jövevényszavait is, akár szláv, akár török, akár másnak nevezik, mert a dolog éppen fordítva történt a szlávok esetében, a törökök pedig velünk együtt közös tőről fakadnak, ezért nem szóátvételekről, hanem közös nyelvkincs meglétéről kell beszélnünk ezután Bakay Kornél szerint. Hogy hogyan vehettünk volna mégis át garmadával szláv és török szavakat e népektől, azt csak azok tudhatják, akik ma is ezt tanítják. Ha az ember egy ma elfogadottnak tekintett történeti-nyelvészeti művet olvas és a menet közben "felszedett" kultúrelemeket visszafelé hátrálva az időben leveti eleinkről, az az érzésünk támad, hogy az "átképzés" előtt egy majomcsorda legelészett valahol Akárholban, ahonnét előreindulva jutottunk el abba a jellegtelen semmibe és senkikbe, akikként ma oly sokan szeretnének láttatni minket. E gyermekmeséken is túl vagyunk már. Az efféle tézisek terjesztőit elég jól minősítik e képtelenségek. E terjesztők nem akarják tudni, hogy ragozó - agglutináló - nyelvünk kialakulásához 8-10 000 évre volt szükség, sőt még azt sem tudják, hogy egy nyelv ezerévente alapszókincsének- a legfontosabb 600 szó - legfeljebb csak kb. 16 %-át cseréli le. Hiszen, ha tudnák, nem is tévedhetnének olyan nagyokat. Itt kell kitérnem arra, hogy a sumer nyelv és nyelvtan alapos szemléltetése nem e dolgozat célja - bár többször éreztem késztetést alkalmas idézetek bemutatására, mégsem teszem, mert Badiny prof. és kollégái, pl. dr. Novotny fejtései bárki számára elérhetőek egységes kiadásban. (BJF)
Ők, az eddigi "kölcsönadók" tanultak tőlünk, a Tudás Népétől beszélni, írni, földet művelni és várost építeni. A finnugor rokonság azért még igaz, csak nem úgy, nem onnan, nem akkor és nem azért, ahogy most tanítják. Az eredményt látva tehát azt kell mondani, hogy ezek nem együgyű tévedések.
Régészek paradicsoma
Kézbe kellene venni az elmúlt 100 év külföldi kutatásait és alaposan kritika alá venni, megköszönve az eredményeket és kiigazítani a tévedéseket. Éppen velük együtt talán, hiszen ma ők többet tudnak nálunk, mert nem pihentek a történelmet kutatandó. A példa él még, Tróját egy német amatőr régész, Schliemann ásta ki, csak mert hitt Homérosz betűinek. Illene végigásnunk nekünk is Közép-Ázsiát, Sumérből amit az Öböl-háború még meghagyott, Etiópiát, a Nagy-Tavak vidékét Afrikában, az Axumi Birodalom maradványait, a Pártus Birodalmat, a Kaukázust, Urartut, Szubar-kit, Szabiriát, Kummagyariát, Dentu-Magyariát, a szkíták, hunok, pártusok és avarok lehetséges lelőhelyeit a földi Hadak útján és még amit kell itthon, például Attila városát és sírhelyét, Árpád sírhelyét, a pilisi várkomplexumot, az avarok gyűrűit, a Zengő csúcsa körüli avar várat és mindazt, amit még régészeink tudnak és sejtenek, de nem juthattak hozzá a kutatáshoz. Meg kellene kutatni Fönícia, Kánaán, Katti, a Hettiták, Etrúria, Kréta, Trója magyari alapítású városait újra, tudván, hogy mit is keresünk. És még egyszer külön is a Kaukázust, a subur-subar-szabir-szavárd nép ősi fészkét, mert különösen ígéretes területe ez ősi történéseinknek.
A legnagyobb tisztelet illeti mai pionír régészeinket egyiptomi munkálkodásukban. Alapos és kitartó munkájuk során nem kevés felfedezést tettek eddig is. Már kisebb csapatot szerveztek maguk köré, tanítva egyúttal az ifjabb generációt. Felhalmozott tudásukban bízva csak remélhetjük, kinevelődik egy erős csapat, amely képes lesz a nagy feladatokat ott is és máshol is elvégezni. További adatok napvilágra hozását remélem és várom Kákosi professzor és nagyszerű tanítványai egyre bővülő csapatától, nemcsak közvetlen szakmájukban, de talán a magyar őstörténet szálainak kibogozásában is a Baráth Tibor által megkezdett területen.
És mindent el kell olvasni, amit kivet az ásó. Ki fogja feldolgozni és kiértékelni magyar részről az 1978- ban Afganisztánban, Tillia Tepében orosz régészek által kiásott 20 000 darabos szkíta-pártus aranykincset és a többi kurgán fantasztikus leleteit? Az angolok, németek az indo-germán őrülettől vezérelve ásták végig a Régi Keletet, mert úgy gondolták, az nekik jó lehet és találnak valamit származási elméleteik igazolására. Ma már tudják, nem azt találták, amit szerettek volna, és azzal a ténnyel is szembesültek, hogy az indogermánnak, indoeurópainak hitt műveltség valójában magyar nyelvű népek, a ragozó nyelvet beszélők hagyatéka.
Mi viszont már tudjuk, hogy onnan -a Régi Keletről - jövünk és ezt akaratuk ellenére javarészben ők bizonyították be. Köszönet és hála érte még egyszer. Nyelvészeink hadát kellene az új kutatásokra buzdítani és Kőrösi- Csoma és mások nyomdokain elindítani őket újra.
Feladat van bőven az összehasonlító nyelvészetben, van másfél millió olvasatlan agyagtábla, frissen felfedezett ősi rokonaink régi írásait is el kellene magyarul olvasni végre, a pártos-magyar, latin-magyar, etruszk-magyar, kelta-magyar, ujgur-magyar, egyiptomi-magyar, kánaáni-magyar, hétországi {hettita) -magyar stb. összehasonlító munkát is el kellene végezni, ha másért nem, hogy tisztán láthassunk. Bőven jutna feladat művészettörténészeinknek, irodalomtudósainknak, régészeinknek, néprajzosainknak, népzenekutatóinknak, antropológusainknak, aranyműveseinknek is. A szkíták, avarok, pannonok, székelyek, kelták, piktek, ibérek, ligurok és a többiek történelmének megírása sem akármilyen feladat. A majdan megalapítandó Őstörténeti Közlöny fogná össze rendszeresen a napvilágra kerülő eredményeket, amely az egységes keretbe foglalt hun-magyar őstörténet megalapozója lehet. Nem akármilyen feladat lenne az Őstörténeti Atlasz létrehozása sem. Ismertetett könyveink temérdek térképvázlatot tartalmaznak, de érződnek rajtuk a kezdeti nehézségek, illene alaposan kidolgozni őket az elődök útmutatásai alapján, kiforrottabb, egységes keretbe foglalni. És ha megtaláljuk új forrásainkat, megvalósíthatjuk azt a királyi szkíta típusú, nemes gondolkodáson alapuló történetírási módot, amelyet alább igen hiányolunk ma a világban.
Korezm és a Pártos Birodalom nagyszerűsége
Nagy Gyula jóvoltából sikerül megvilágítani azt a hozzávetőleg nyolcezer éves történeti folytonosságot a magyar történelemre oly nagy jelentőségű Korezm és környéke területén, amely a subur- subar- subir, majd szaka-szkíta, később pártus, végül fehér hun és avar név alatt az évezredek során tetten érhető. Bakay Kornél az igen szívósan dolgozó orosz régészet fantasztikus eredményeivel bővíti tovább tudásunkat e környékről. A Pártus Birodalom - Pártosország - és itt most értsük hozzá a környező bámulatos államokat, Korezmet, Kusánországot, Szogdiát, Fergánát is - tehát nem a semmiből lépett elő létrejöttével a Kr. e. III. században, hanem évezredes folyománya az ott tömörülő sumir-magyari (egynyelvű és a napvallásban egyhitű) népesség erős jelenlétének. Ez a hely -a felmerült adatok által adott lehetőségként - mindig is magában hordozta egy karakteres megjelenés lehetőségét éppen népeink folyamatos jelenléteképpen. Úgy látszik, a Kárpát-medencében is ugyanez a koncentráció megy végbe, nemcsak Korezmben. Nem tartom kockázatos megállapításnak azt sem, ha a területen egy-két ezer évvel korábban vagy későbben adódik lehetőség a határozott fellépésre, amellyel az országalapító Arszakidák ott és úgy felléphettek, megeshetett máskor is, legfeljebb más név alatt. Mint ahogy megesett Sumerben Lugalzagasi (az Előkelő, az Egyesítő), Ur-Nammu (Úr-Nembeli), Egyiptomban Ménes, Tudó, újra Sumerben Gudea, a keleti Hun Birodalomban Mao-Tun, a Kárpát-medencében a hun-magyar Atilla alatt is, és a magyar Árpád alatt is. Másképpen fogalmazva, ezen adatokból az derül ki, hogy népeink olyannyira fokozott és hatékony jelenléte ez ősi központok körül mindenképpen magában hordozta egy birodalom, vagy országalapítás lehetőségét, talán csak megfelelő lehetőségre és vezetőre várt, mint ahogy Ruga és Atilla fellépése is régen várt esemény volt mai otthonunk területén.
A pártosok
Egyszer meg kellene írnia valakinek az agyonhallgatott Pártus Birodalom történetét is. Közel év történelem az övék, de olvasni róla sehol nem lehet. A mai történetírás - hála az indoeurópai szemléletnek - nem akarja látni, nem ismeri, szeretné elfelejteni, kizárni a köztudatból. Felszínre hozzuk ezt az eltagadott történelmet is, bár csak szilánkokban. E kronológia kereteit szétfeszítené az, amit a pártos kultúra teremtett. Nem véletlenül félt e pártosoktól Róma szinte betegesen. A büszke és fennhéjázó Róma megalázó és megsemmisítő vereségeket szenvedett Párthiától. Rengeteg véráldozat árán tanulták meg a pártosok erejét és hadviselését. E pártos történelemből talán megtudhatnánk végre, mi késztette Rómát sokfrontos arcvonal - Gallia, Britannia, Pannónia, Erdély, Palesztina,
Pártos Birodalom - megnyitására a magyari népek ellen. Ne tudták volna, hogy mindenütt ugyanaz a nép él? Volt-e valami célja
Rómának a puszta gyilkoláson, hódításon és fosztogatáson kívül is, vagy esetleg megsejtették bennük azt az erőt, amely majd legyűri őket? Julius Caesar, a galliai fosztogató, aki Rómában dobta piacra a rablott kelta és gall kincseket és a szenátusnak, Catónak is felfordult tőle a gyomra - így emelkedett a világtörténelem egyik legnagyobb bűnözőjévé és martalócává "Nagy" Sándorral és még jó néhány tömeggyilkossal együtt? Az ember szinte döbbenten áll a mai világtörténet előtt, hisz az nem más, mint cégéres tömeggyilkosok, rablók és vérszomjas fenevadak csokorba fűzött meséje. Vajon honnan származik a ferde gondolat egyáltalán, amely a népirtásokkal és tömeggyilkosok glóriájával övezett, sokszor lopott történelmet sulykolja mindenütt? Miért alakulhatott ki a rablásra és gyilkolásra épített történelem nimbusza? Vagy talán az után jövők elégtétele lenne az elöl haladók kifosztása és megsemmisítése? Tudom, hogy sokkal könnyebb kérdéseket feltenni, mint azokat megválaszolni. Az a feltételezés, hogy mindez a vallásháborúk elfedésére is szolgál, talán nem is meggondolatlan elképzelés. És ezen az alapon már sokkal több minden érthető, mint ennek előtte. De ez még nem minden.
Sokszor és rendszeresen visszatérő eseményei e történetnek azon fejezetei, amikor a mágusokat és tudósokat, a kultúra művelőit irtják ki egy-egy asszír, perzsa győzelem után nagy tömegekben, de ugyanilyen sors várt a regösökre, táltosokra is a honfoglalás után. Ezek az emberek voltak ugyanis kulcsai az ősi műveltségnek és a tudománynak. Ők adták tovább nemzedékről nemzedékre a tudást.
De maradjunk a pártosoknál még rövid időre. Képzeljük magunk elé Kr. e. 270 körül a Régi Kelet hatalmas tájait. Alapnépessége évezredek óta adott, földművelésre, fémek használatára épült fejlett, békés társadalmak meghatározói ők. A Kr. e. III. évezredtől betolakodókkal, beszivárgókkal viaskodnak. Kulcshelynek minősül Korezm és Aratta, ahonnét az ősi mah-gar (hun-szkíta-stb.) kultúra szétsugárzott, újabb és újabb hullámokban tudta megújítani fenyegetett kultúrterületeit. Van tehát egy hatalmas népesség e területen, amely önálló vagy éppen más vezetés alatt él. Összetartanak, ha kell szabadságharcaikkal mutatják jelenlétüket, ha maguk intézik ügyeiket nem kérnek más befolyásból, de türelmesek másokkal szemben, nemes lelkűek, egyenes jelleműek. A róluk tudósítók nem is rejtik véka alá csodálkozásukat népség nagyszerű tulajdonságain. Méltóak nevükhöz: királyi szkíták. Gyakran megesik, hogy a rájuk telepedő idegenek neve alatt élnek, de mégis ők a meghatározó népesség. Ezért, amikor az euthalita-hun királyfi - mások szerint szkíta - Nagy Arszák győzelmes szabadságharcot vív, kártyavárként omlanak össze a különféle neveken megörökített birodalmak és hódító háborúk nélkül egyszerre létrejön a Pártosok birodalma, mert ami összetartozik, azt nem kell még külön is összerakni. A Pártos Birodalom -nevezzük talán egyszerűen Pártos-országnak, népeinket egyesítette hatalmas területén. Veszte - meglehet- az a türelme lett, amivel a vallási kérdéseket kezelte. Négy vallást tűrt meg a birodalomban és ezek szakították szét végül. Ekkora vallási türelmet nem lehet büntetlenül túlélni - sugallhatja a történelmi lecke. Katonailag nem győzte le őket senki. Királyaikat méreggel irtották ki. De az Arszakida főnix Berozamadban feltámadt újabb hatvan évre és Kr. u. 326-ig kormányozta Pártiát. Bár ezután a Szaszanidák kerültek a trónra, a hunok tudta és beleegyezése nélkül semmi sem történhetett ott 550-ig. Éppen addig, amikor az avarok (pártosok?) megindultak nyugat felé, haza, és a türkök megjelentek Közép-Ázsia történelmében.
Közép-Ázsia szellemének hazahozatala
Új birodalmak jöttek létre a Pártus Birodalom testéből, de népeik jelentős része ugyanaz a subar-szabir-hun-avar népesség volt, mint előtte. Azon szabir-hun-pártus-szkíta népességünk, amely nem a Kaukázus környéki területen maradt, mint a szabirok, illetve nem húzódott vissza Korezmbe, mint az avarok, a későbbi századok folyamán számunkra elvesztek és felszívódtak más népekben és más vallásokban. És éppen az avarok, majd később a szabirok lesznek a kulcs, a Mezopotámia - Korezm - Kárpát-medence útvonalon az ősi hagyományok továbbhozói. Ők - az avarok - építik meg Badiny szerint az esztergomi Oroszlános Szentélyt, örök emléket állítva ezzel az ősi teokratikus vallásnak, Nimrod (Nimród) ősapánknak. Ők hozzák haza az égig érő életfát és mindazokat az ősi jelképeket, amelyek mind az égben gyökereznek: a Kos, az Oroszlán, az Ikrek csillagképeinek hagyományait, Inana Istenanya tiszteletét. Nem véletlenül tartom fontosnak a Pártosország körüli eseményeket. Az ő történetükben egyesül ott és akkor a Kelet minket érdeklő addigi történelme, mintegy fókuszba gyűjtve a Korezm és attól keletre eső tájak - Kusánország, Szogdia, Fergána - magyart népeinek történetét, művészetét és hagyományait is, és itt látom azt az elemi kibocsátó erőt is, melynek lendítő karja visszaér a Kárpát-medencéig, hazalökve a számunkra nem elvesző néprészeket. Ennek ismeretében már nem meglepő a pártus történelem mellőzése, hiszen mindenki másnak- az indoeurópai történetírásnak leginkább, de a finnugoroknak is - útban van régi indogermán dicsőségének keresése közben. Bár Korezm történelmi vonzása sem alábbvaló a Pártus Birodalomnál, ma még nem látni pontosan azt az onnét közvetlen felénk ható népáramot, ahol határozottan tetten érhetjük az Árpádi betelepülőket. Még pontosabban: ha ismernénk a 375-ös, 568-as, 670-es, 895-ös hazaérkezők részletes származási családfáját, akár százalékos arányban is, nyilván az ott jelentkező arányok súlyának megfelelően tudnánk kezelni az elszármazás anyaszékhelyeit. Erősen sejtjük, hogy Közép-Ázsia - Korezm újra és újra, Kúsánország, Szogdia, Baktria, sőt Dél-Szibéria is - itt még jelentős szerephez jut majd a kellő számú adat birtokában, mert erre utaló jel van már jónéhány. Ameddig ez biztosan megállapíthatóan nem áll elő, a számba jöhetőket becsülettel kell körüljárnunk. Közülük az egyik legnagyobb jelentőségű Dentumagyaria, az utolsó erőgyűjtés és összeötvöződés színhelye a "hazatalálás" előtt, ahol a szabir-magyar és onogur-türk egyesülés végbemegy.
Az ősnép és az ősnyelv szétáramlása
Ősnépünk tudását két kézzel markolta, aki érte, jutott belőle minden népnek, akik a kisugárzás területen éltek. Sok esetben minél többet markoltak, annál gyűlöletesebb lett a tanítómester. Sargon Hammurápi, az asszirok és perzsák óta egyre nagyobb gyűlölettel folyt az üldözés és irtás, a szó szoros értelmében. E gyűlölet oka talán éppen az, amit nem sikerült megérteniük belőle. Így lehetett az akkádokkal is, akik átvették a sumir szókészlet nagy részét, de az igeragozást - a legcsodálatosabb sumir-mahgar nyelvi tudományt- már nem értették meg. Utalást olvasunk majd a babiloni keveréknyelv létezésére, ahol a kétfajú lakosság a közösen használt szókincset a saját nyelvtana szerint használta. A sumirok úgy, ahogy mi is, ragozóan, a szemiták pedig a maguk flektáló módján. Ahogy múltak az évezredek, egyre gyatrább és felismerhetetlenebb nyelvváltozatok születtek az ősi tudás morzsáinak felhasználásával, míg teljesen felismerhetetlenné vált az ősi nyelv. A gyökszavak maradnak egyedüli útmutatói a nyelvkincs szétáramlásának, útjelző karóként mutatják ma is a szétáramlás irányait. Bárki kigyűjthet bármely eurázsiai nyelvekben sumirral, magyarral közös szavakat, százat, ötszázat, bármennyit. Csak örömmel tölthet el bennünket a tudat, hogy használhattunk vele más népeknek. Ami igazán számít e téren, szerintem az a nyelvtan szerkezete. Minél kevesebb sumir mahgar nyelvtani szerkezettel rendelkezik egy nyelv, annál messzebb van az ősnyelvtől, a sumir-mahgarból. GOSZTONYI Kálmán: Sumér etimológiai szótár és összehasonlító nyelvtan c. műve tartalmaz egy sumérral való nyelvtani egyezésekről készített táblázatot. Eszerint a sumér nyelvtan 53 jellemzőjének megfelelői a következő gyakorisággal fordulnak elő más nyelvekben: magyar 51, török nyelvek 29, kaukázusi nyelvek 24, finnugor nyelvek 21, tibeti 12, az összes többi 10 alatt van. E tárgyhoz tartozik a francia nyelvészek számítógépes elemzésének eredménye is, miszerint az ősnyelv gyökeit a magyar őrizte meg legmagasabb arányban, 68 %-bar. Ehhez hozzászámíthatjuk Magyar Adorján szóbokrokat elemző módszerét, amelynek segítségével a gyökszavak kisugárzásának irányára és az egyezések minősítésére is következtetni lehet.
A Nagy Ókori Világháború
Felsejlenek egy Róma - Kelta- Brithoni- Pártos- Hun elképesztő méretű, több száz évig zajló ókori világháború körvonalai. Az még érthető, vagy inkább logikus lenne, hogy a gazdag keltákat, gallokat, a Mediterránum meleg vidékein élőket kifosztották nagy zsákmány reményében, hisz úgymond kézre estek Rómának, de az akkori Európától teljesen elszigetelt és jelentéktelen Brithon meghódítása stratégiailag felesleges és indokolatlan. Aranyat és kincseket találhattak volna garmadával Afrika közepén is, ha csak erről lett volna szó. És ez az áruló momentum Róma viselkedésében. Több jel mutat arra, hogy módszeres emberirtással és rabszolgagyűjtéssel egybekötött vallásháború is volt ez a javából, ahol a három hatalmi központból vezetett, több ezernyi kilométeres fronton operáló hun-pártos hadigépezet megállítja, megtöri és elsüllyeszti a világot rabságba döntő Rómát, miközben maga is elvész, de nem ettől az ellenségtől. A hős katonaállam, Róma bukása ez, amely ezer évre megakasztotta Európa szerves fejlődését, jólétét más népek fölzabálására építette. Eközben ne felejtsük el, a pártusok soha nem támadták Rómát, a bajt mindig a rómaiak maguk keresték. A sors fintora, hogy Róma nem közvetlenül a hunoktól kapta a kegyelemdöfést, hisz Atilla elvonult a város elfoglalása elől, hanem a vad és primitív germán törzsek vérszomjas fosztogatóira maradt e "dicső" tett végrehajtása. Óvatosabban kellene ezután használni a barbár és pogány jelzőket is, mert mára úgy látszik, e remek jelzők visszahullanak azokra, akik ezeket ránk értették. Sovány vigasz, talán inkább tragikus számunkra, hogy Rómát határainak felismertetésére, annak véges voltára ébresztésére éppen azt a Pártosországot rendelte a sors, amely ott, akkor ősnépünk jelentős részét is magába foglalta.
Atilla és az egységes hun-magyar Európa gondolata
Napkirály volt Atilla és nem fosztogató. Atilla önmérséklete Róma kapujában olyan szellemi fölényt takar, amivel azóta sem tudott a nyugati történetírás megbirkózni. Jutalmul barbár fenevadként tartják számon és a kisgyerekeket riogatják vele. Ők nem tudják, neki Róma csak egy állomás volt az egységes magyar Európa megteremtésének útján. Azóta sem volt igazi európai politikus, aki hozzá mérhető lenne. Szakrális királyaink égben fogant végtelen hatalma, melyet népükért használtak, fényévnyi távolságokra volt a barbár nyugatiak Róma romjaiba kapaszkodó hatalomőrületétől. Ma már körvonalazódni látszik az is, hogy a Római Birodalmat úton-útfélen segítő hunok Atillával sokkal messzebbre néztek, mint ahogy azt ma tanítják. Aki most legyinteni akar, halassza későbbre: bizony mindkét Római Birodalom adófizetője volt Atillának, mégpedig igen nagy tételben, ugyanakkor a hunok élelmezték őket. Ez úgy volt lehetséges, hogy az eurázsiai búzatermő öv mind a hunoké volt, hatalmas hajóparkjuk pedig e termény szállításával foglalkozott. Badiny ez utóbbi megállapításainak természetesen megsemmisítően romboló hatása van az eddig hangoztatott, nomád - értsd: primitív és barbár- életmóddal fémjelzett előtörténeti elképzelésekre. Hogyan is tudhatnának primitív barbárok kontinensnyi méretekben búzát termelni és szállítani? Pedig ezt tették.
Ami itt a legdöntőbb érvnek tekinthető a szkíták, hunok, avarok, Atilla, Baján és később Árpád mozgalma körül, az a felismerés, hogy a Kr. e. 1200 táján indult hun háborúk Kínától Rómáig a rabszolgatartó társadalmak szétzúzását célozták. A rabszolgatartók borzalmas irtást végeztek Európa magyari földműves őslakói között. Felszabadítottak szinte minden (rokon) népet Eurázsiában és egyúttal felszámolták a nagy ókori rabszolgatartó társadalmakat. Hogy miért tettek volna ilyet? Mert ők tudták, hogy egész Európa földművesei, az őslakók, a Kárpát-medenceiek, a kelták nyugaton és a szkíták, szarmaták keleten mind az ő népük és a reájuk telepedők nyomása alatt nyelvüket és nemzetüket készültek elveszíteni. A harcias nagyállattartók, a rettenthetetlen katonák jöttek felszabadítóként vissza földműves testvéreik hívására, és a nagy munkát el is végezték. A szlávokat sem ajándékképpen szabadították fel, hisz kőztük is rengeteg őshonos földművelő készült felszívódni és elveszíteni nyelvét. Nem csoda hát, hogy a "horrortörténelem" - (a tanított köztörténet) - írói minden hunban, de legfőképpen Atillában szörnyeteget szeretnének láttatni, hisz az ő népeik jólétét tönkretette Atilla. Nekik valóban a Flagellum Dei, Isten ostora csapott végig a hátukon. Nekünk viszont Atilla első nagy királyunk, népünk megmentője és újraegyesítője. Európának pedig akár Catalaunummal, akár nélküle, döntő változásokat hozott. Az addigra megváltozott tudatú nyugat-európai magyari leszármazottakat nemzetünkbe visszahozni már nem tudta, de a földrésznek e részét is felszabadította. Különös módon az akkor felszabadult Nyugat-Európa, amely akkor frank név alatt kezdett új életet és egyesítette nyers erőit, a bukott Római Birodalom eszménye helyett nem talált jobbat. Még különösebb az, hogy szinte Bismarckig tovább élt a Birodalom iránti vágyódás ezen a tájon. Hogy ez Róma "zsenialitását", vagy az utódok gondolati sivárságát bizonyítja-e inkább, majd megválaszolja valaki az eljövő generációkból.
Vesztésre áll már a népvándorlás elméletének ügye is, Atilla nem lehetett egyszerre a dominósor két végén, amikor valójában ki sem mozdult Európából. A rómaiak és görögök-bizánciak Atilla csapásait meglehet, egy számukra végtelennek tűnő népözöntől elszenvedett csapássorozatként élték meg. Úgy tűnik, hiába írtak eddig már könyvtárakat tele a hunokról és Atilláról, mert csak azon tények alapján is, amit itt sikerül felemlíteni, az ő történetüket is újra kell írni. A rabszolgaság felszámolása helyreállította a népek valódi egyenjogúságát. Hogy ez mennyire így van, arra fényes bizonyíték a perzsa, arab, itáliai és görög pompázatos világbirodalmak romjain maradt egykori vezérnépek utódainak eljelentéktelenedése, elszürkülése.
Arra mindenesetre maradt energiájuk, hogy egykori "dicsőséges" történelmüket úgy írják meg, hogy abból ne derüljön ki a valóságos ókori történelem és saját bűneikért a sommásan barbárnak nevezett népeket tegyék felelőssé. A "barbárok" istene, műveltsége, tudása ma is fénylik. Többek közt mi magunk is emiatt lettünk "betolakodók" saját őshazánkban, ez a "jutalom" kijárt Atilla örököseinek. A nyugaton felszívódott hunokban már nem keresnek ellenséget, onnét nézve megszűntek létezni. Ami pedig Buda halálát illeti, nemcsak a történeti tények cáfolják, de a magyar szellemiség sem engedte meg ilyen tett elkövetését sem Atillának, sem másnak. És ha ilyen szörnyűség elkövetését csak az erkölcsük nem engedte, akkor azt nem is tette meg senki, akár van erre "írott" forrás, akár nincs.
A hun kérdéskör tárgyalásába a németek már eddig is nagy energiát fektettek, valószínűleg nem véletlenül, ők a hunok "indogermánságából" kiindulva szeretnének a Régi Kelettel azonosulni. E szándék megléte azt mutatná, nem is olyan rossz a hurok származása. Szerintem azonban rossz úton járnak, ha a hunok indogermanizálásán munkálkodnak, mert az Atillával és a hun névvel kapcsolatos németországi helynevek azokra a területekre összpontosulnak, ahol valóságos hun letelepedés volt: Bajorországban és Svájcban, ez pedig nem indok arra, hogy a fehér hunokat - akik Ammianus Marcellinus szerint tényleg fehérek és szőkések lettek volna, mint az alánok - egyszerűen germánnak jelentsék ki. E kérdések megválaszolását bízzuk azokra, akik ezt felvetették. Ami azonban mindenki számára megfontolandó lehet, az éppen az a kívánság, hogy mindenki a saját történelmére lehessen büszke, akármilyen volt is az, pusztán azért, mert az a sajátja. Nyugodtan felszámolhatjuk tehát a kis nép - kis történelem, nagy nép - nagy történelem téveszmét most így együtt, mindannyian.
A földi és égi Hadak Útja és a magyar műveltség gyökerei
Megérezzük és kitapintjuk az akkor "ismert" földrajzi területeken kívül működő hun-pártos birodalmak erős hatásait, láthatatlan anyaszékhelyeit, ahol a menekülők új erőre kaphatnak. Talán van is egy hatalmas, kontinenseket átölelő, Esztergomtól a kínai Ordosig érő ősi, népeink megtartó országútja, a mag, amelyen élni, életben maradni, erőt gyűjteni, visszatérni és elválni lehet. Pap Gábor már ráérzett e gondolatra. Talán a földi Hadak Útja ez, Csaba királyfi e világban megtestesült hadiösvénye, mint az égi Tejút párja, ahová mindig volt lehetőség szorongatott helyzetekben visszatérni. Általában az "ismeretlen eredetű és barbár" népekről - és ilyen rengeteg van e környéken az indogermán történetírás szerint - legtöbbször az derül ki, hogy magyari népek ők, akár Keleten, akár Nyugaton élnek-nevük, nyelvük, kultúrájuk, vallásuk, tudásuk van, mert a Tudás Népe ők. Ha kell, városokat építenek, ha kell kamlikot (és nem jurtát), ha kell, hajót építenek, ha kell, lovon élnek. Mindenütt otthon vannak az irdatlan méretű tájakon, tudják pontosan, mi történik tőlük ezernyi kilométerekre. Ők a szkíták (hunok, magyarok stb.)
Kozmikus méretekben gondolkodnak, testvérük a mindenség. Bárhová nyúlunk e táj (és e nép) történelmében, művészetében, gondolkodását reprezentáló bármilyen területen az ősi gyökerek kozmikus eredetű bizonyítékaiba botlunk egyfolytában. Ha valakinek kétsége támadna e megállapítás iránt, próbálja megmagyarázni saját kútfőjéből népmeséink rejteki tartalmát, mennyezett templomaink kazettás, festett, elképzelhetetlen tömegű népi motívumos ábrázolásainak rejteki, az Égből, a Zodiákusról letekintő hit és tudás tartalmát - melyek kozmikus és mégis végletesen letisztult hétköznapi tudást tömörítenek hallatlan sűrűséggel - saját maga, ezzel is bizonyítandó megalapozott tudását a cáfolatra. Mai hétköznapi tudásunk bizony kevés ehhez. Ugyanerről a Zodiákusról - legyen az keleti vagy nyugati - és a Tejútról származik a magyar műveltség minden többi tudása és eleme is. Minden, minden tárgy, ami a magyar műveltséget hordozza, beszél, eligazít, irányt szab, erkölcsöt oktat, vallást tanít, eligazít a világegyetemben és a hétköznapokban. De nem csak ezek. Ugyanezt a tudást hordozza a magyar tánc is, mozdulatai regényeket beszélnek ugyanerről, amiről a hímzések, faragások, aranytálak, kancsók, mennyező festett táblák is. Csontváry géniusza minden képéről visszaköszön az utókorra, a Zodiákus lényeit és lényegüket jeleníti meg ő is más, rejteki nyelven számunkra a kultúra mélyére ásva. Ugyaninnen táplálkozik a magyar zene is. Az újabb kutatások arra mutatnak, - megkoronázva az eddigi felismeréseket -, hogy innét származik a magyar nyelv maga is: az ige, a vers. Bár nyelvészeink még nem végeztek a munkával, de remélhetőleg erre igen jó esély mutatkozik.
E fejtések jelentik ma a kutatás legforróbb pontjait. Újra táltosokra van szükségünk a régiek műveltségének megfejtésére. Erre ma Magyarországon még csak néhány elme képes.
Táltosokra van szükség, hogy a tudásra vágyókat újólag felismert ősi kincseink megértésére megtanítsuk. Az a páratlan és hallatlan gazdagság, amely körülvesz mindannyiunkat, kötelez annak megbecsülésére, de nem a múzeumok tárlóiban van e kincs helye. Hétköznapi életünket kell átszőjék egy teljes életen át. Eljött az ideje annak, hogy a magyar műveltség oktatását kiterjesszük utódainkra. Bár e munka még csak kísérleti jelleggel működik, nincs kétségem afelől, hogy a kísérlet fényes sikerrel fog zárulni. Akkor majd ne szégyelljük magunkat iskolás gyermekeinktől megtudakolni a magyarázatot a "jó pásztorok hagyatékáról". Hagyjuk magunkat újra megtanítani ezekre a fontos dolgokra. Az a szerencse, hogy örökösei lehetünk a történelem gyermekeinek, hallatlan energiát kell felszabadítson bennünk hagyományaink megbecsülése és ápolása terén.
Nagyformátumú történészekre, nyelvészekre, régészekre, műtörténészekre stb. - szakmájukban elmélyülő és a láncszemeket összekapcsolni képes tudósokra - is szükségünk van, sokra és becsületesre, akik feltárják e sodró lendületű történelem részleteit és fő vonulatait. Újra kellene olvasnunk megmaradt krónikáinkat azon az alapon, hogy ami azokban van, nem mind dajkamese. Utána kellene menni a legapróbb utalásoknak is. Ma már tudjuk, hihetünk az ókori szövegeknek, de Kézait és Anonymust se tekintse senki képzelgő hazugnak. Még sokat mesélhetnének a nyugati és keleti levéltárak is, a vatikánit is beleértve. Újra kellene értékelni régészetünk eddigi eredményeit. Mindezt a feladathoz illő alázattal. Mindehhez szükség lenne eltanulnunk újra azt a hallatlan magabiztosságot is, amivel őseink a földgolyón jártak, a felmérendő terület nagysága is ezt kívánja meg.
Ez a földi Hadak Útja ígéretes kutatási terület, mert ma is létezik, él és működik, bár nem sok információnk volt eddig róla. Az eddig ismert hátrahagyott rokon népeink megsokasodni látszanak többek közt az újraindított TURÁN c. folyóirat jóvoltából is. Tudósításokat olvashatunk kaukázusi oszét, csecsen, ingus, majd kazahsztáni kazak és nepáli magar népekről. A folyamatosan előkerülő rengeteg új anyag akarva-akaratlanul támogatja az itt felvázolt történelmet, olvasása azt a reakciót válthatja ki az olvasóból, hogy a minél többet tanulunk meg valamiről, annál kevesebbet tudunk érzése kerítheti hatalmába a tájékozódni kívánót. Napjainkra kialakult már olyan szellemi kapacitás a különböző kutatási területeken, hogy a legjobbak vezetésével összekapcsolható az egységes szellemben való közös munkálkodás. Hatalmas alkotóerő lakozik az e területen dolgozó tudósainkban, amely képes módszeresen feltárni azt az óriási anyagot, amely a magyari népek története, műveltsége, alkotása. Ők eddig árnyékban, szinte pironkodva kényszerültek kutatni, de félelemre nincsen tovább ok. Kiléphetnek a fényre, el kell foglalják az őket megillető helyet múltunk feltárásában. Talán paradoxonként hat, de a finnugorizmus léte és cáfolata egy még letisztultabb, alaposabb őstörténet létrejöttét segítette elő
Az örökség bemutatása
Néhány szobor is hiányzik még Magyarországon. Kik és mik is lennének ezek? Nimród, Tudó, Lugalzagasi, Ur-Nammu, Nagy Arszák, Berozamad, Atilla, Baján, Opos, Ügek, Emese, Álmos, Nagy Árpád és fiai, a Turul, mint jelképe az új fénynek, a téli napforduló ünnepének (sumirul Tur-Ullu) és talán még találhatunk jeles magyar személyeket, akik példája méltó az utódok tiszteletére. Van már újra hely is a nagy elődök számára, Ópusztaszernek hívják. Az embernek szinte vissza kell fognia magát, ha arra gondol, mi minden hiányzik még Ópusztaszerről, mit kellene még ott felépíteni és láttatni, tanítani és megmutatni, mert irdatlan a bemutatni érdemes anyag. A sumirok szekere, a fokos népének jelképei, a magyarok istene -a Nap - megörökítése, az aranyszarvas, a párduc, az oroszlán, a kos, Én-Lil ligetének lakói, Tündér Ilona - Dingir Mama és a többiek, a Tündérkert lakói, népeink családfája, a népeink által belakott világ bemutatása, népművészetünk emlékei és jelképei, a történelemelőttiben fogant jelképek bemutatása, tanítása mind az elkövetkezők feladata. Eljött az ideje annak is, hogy a romantikus lovasmesékkel is leszámoljunk. Tekintsük ezentúl a lovat-minden tiszteletünk, szeretetünk és vonzódásunk mellett - egyszerű közlekedési eszköznek, harci társnak.
Vajon hány magyar várost építettek fel eleink, a kelták, hunok, pártusok, avarok és szkíták, mielőtt hazajöttek volna? Tízet, százat, ezret? Ki lehet olyan tudatlan, hogy Padányi óta összekeveri a nomád és a primitív fogalmait? El tudná-e készíteni valaki e városok makettjeit és Ópusztaszeren bemutatni? Várunk még arra az emberre is, aki a gondolatot, szellemet, hitet megtestesíti népünk évezredeiből legalább úgy, ahogy azt a szkíták tették végtelen alkotókészséggel tonnaszám készült aranyműveiken. Itt talán jut hely azoknak a testvérnépeknek is a Népeink parkjában, akiktől elszakadtunk és feloldódtak Kelet és Nyugat új népeiben, és akik közül néhányan a fehér Magyarországon találtak menedéket maradványaik túlélésének biztosítására és talán a besenyőknek is, akik évszázados küzdelmekben morzsolódtak fel keleti határainkon kívül Bizánccal vívott élethalálharcukban, minket is védve egyúttal, és azoknak is, akik korábban olvadtak fel a magyar név alatt az elmúlt évezredekben. És nem biztos, hogy üldözött népnek kell magunkat képzelnünk. A hely, ahol élünk- a hallatlan stratégiai jelentőségű Kárpát-medence - rengeteg népnek keltette fel érdeklődését és akarta birtokolni saját túlélése vagy éppen hatalma támasza biztosításának érdekében. Megvívtunk mindegyikkel tehetségünk szerint.
Nem elég magunkat meggyőzni új történelmünkről. Meg kell győzni a világot is róla hatásosan és érthető formában. Folyamatosan és állandóan, nem fáradva, minden lehetséges módon. És ahogy Kemál Atatürk megújított török őstörténetével is könnyen megbarátkozott a világ, bízvást számíthatunk mi is erre. Ráadásul nyertünk egy sereg rokont is Európában azok után, hogy eddig mást sem hallottunk, mint a magyarok nagy magányosságát e földrészen. Sőt, Európában majdnem mindenki rokonunk őseink elkeveredése okán, még ha ma nem is hiszik el mind. Az indogermanizmus és finnugorizmus széthullásával eltakaríthatók már a korlátok Európa őstörténetének újraírása elől is. Újabb ismereteinket is beleépítve mi is megérdemelt helyünkre kerülünk végre.
A források
E kronológia összeállításával arra vállalkozom, hogy az ismertetett művek lényegének, jeles támpontjainak összefoglalása által tájékozódást segítő iránytűt szerkesszek a szerintem a történet fősodrába tartozó, fontosnak ítélt mozzanatok időrendbe állítása révén jó néhány e tárgyban megjelent műből. A sok ezer oldalnyi anyagból felhozott minden szónak súlya van. A történet gerincét a kanadai Baráth Tibor, a dr. Varga Zsigmond nyomdokain elinduló argentínai Badiny Jós Ferenc, az ausztráliai Padányi Viktor és az ausztriai Götz László - azóta már alapművekké és eredeti forrásokká előlépett - munkái adják. Bár ők sem mindenben értenek egyet, a lényeg felszínre kerül. A felsorolt művek közül Csicsáky Jenő James Churchward angol kutató eredményeit ismerteti javarészt, a többiek saját, eredeti kutatásaik során jutottak el azokhoz a megállapításokhoz, amelyekből idézek. Akit érdekel, mélyedjen el e művekben, másokban is, és maga döntse el mit gondoljon őstörténetünkről.
E kronológia szerkesztésekor azt az elvet követtem, hogy a forrást a közlendő mellett azonnal feltüntetem. A szerzőktől történő adatkivételt így pontosan követhetővé teszi e módszer. Sok szerzőnk neve csak idézetként jelenik meg valamely más műben, hivatkozásként. Nem kisebbek ők sem a szemünkben tudásukkal. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az a négy nagyívű és bátran felfestett történelem, ami köré a kivonatos vázlat épül, Baráth Tibor, Padányi Viktor, Götz László és Badiny lós Ferenc nevéhez és életművéhez fűződik. Közléseiket tengernyi irodalmi hivatkozás - javarészt külföldi - támasztja alá, becsülettel feldolgozták mindazokat a forrásokat, amelyeket az elmúlt 100 évben kiadtak a világon. Felismeréseik és áldozatos munkájuk nélkül sok-sok miérttel kezdődő kérdést ma nem tehetnénk fel magunknak. E rendhagyó csoportos könyvismertetés kísérletet tesz arra, hogy felvillantsa a másik magyar őstörténet eredményeit, kétségeit és haladási irányát anélkül, hogy szentírásként tálalná. A sajtóban egyre gyakrabban napvilágot látó cikkek, tanulmányok, amelyek a nagyközönséget tájékoztatni szeretnék fontos őstörténelemmel kapcsolatos dolgokról, szerintem egy átnézeti kép, fogódzók nélkül légüres térben mozognak. A finnugor emlőkön felnőtt és az új ismeretekkel megcélzott olvasó, aki nem mélyedt még el e tárgyban, nem is tudja talán hirtelen mihez kötni a számára ismeretlen információkat. Így aztán fennáll a veszélye annak, hogy az együttgondolkodásra hívott olvasó kézlegyintését éri csak el a már jól ismert - na ezek már megint mindenhol magyarokat látnak - formula kíséretében. Majd a következő lapszámban olvasói levél érkezik a szerző elmeállapotát, szavahihetőségét firtatva és a már jól ismert, finnugristáktól eltanult elnéző mosolyt emlegetik. Ezért azt gondolom, hogy a befogadó oldalt illik felkészíteni, érdeklődést kelteni és tájékoztatni. Ha ezzel végeztünk, jöhetnek a rendszerezett tudományos bombák, a szakirodalomba való bevezetés, a segédtudományok körüljárása, a magyar nyelvészet csodáiban való elmélyülés, a régészet, a művészettörténet, a néprajz, a népművészet és a többiek. Egyáltalán, a tudományos ismeretterjesztés tartalmán ma már nem a módszeresen csepegtetett és jól megszűrt morzsák odavetését értjük. Az értő közönséget fel kell nevelni évtizedek kemény munkájával, hogy fogékonnyá válhasson a tudomány követésére. A legjobb persze az lenne, ha iskoláink magyar kultúra néven a kezdetektől órarendjükben tartanák mindannak oktatását, amit magyar kultúrának nevezünk. Amíg ez be nem következik, érjük be nem kevesebbel, de máshonnét szerzett ismeretekkel.
Sőt, erősen óvok mindenkit attól, hogy csupán e rövid tanulmány alapján alakítsa ki véleményét e tárgyban. A meglévő történelmi figyelem gyűjtőpontjába nem csak e művek kell bekerüljenek. Nyúljanak tehát a forrásokhoz, vegyék kézbe közvetlenül magát a forrást, nyúljanak olyanokhoz is, amelyek most nem kerültek szóba. Olvassák Magyar Adorján, Malonyai Dezső, Pap Gábor. Dúcz László, Kiszely István, Huszka József, Nagy Gyula, Götz László, Bakay Kornél, Sebestyén László, Kiss Dénes, Bíró József, Blaskovich Lajos és nagyon sok más szerző eredeti, alapozó jellegű, briliáns munkáit, ők elvezetnek bennünket történelmünk, jelképeink, nyelvünk és hagyományaink erdejébe, biztos kézzel fejtve meg az elrejtett és elfelejtett szellemi örökséget. Igen fontos hangsúlyozni itt, hogy e tárgyban csak eredeti művek és gondolatok szerzőit említem, mert ők lendítik tovább a ma még helyenként megtorpanni látszó folyamatot történelmünk újjáépítésére. E vázlat felépítésében nem jutott idézett hely Magyar Adorján ezernyi oldalakat kitöltő munkásságának részleteire az ősműveltség témakörében, ő nem az évszámokhoz kötött történelem művelője, hanem inkább a szellemi, nyelvi kultúra leírója. Természetes Forrás mindaz a tengernyi irodalom is, amelyre a címoldalon felsorolt szerzők akár egyszer is hivatkoznak.
Bízva abban, hogy sikerül felkelteni az érdeklődést nagyszerű szerzőink művei iránt, olyannyira, hogy kézbe is veszik azokat, belőlük- és ezek a honfoglalás körüli eseményekre is érvényesek - olyan figyelemfelkeltő és egyben fontos mozzanatokat veszek át, amelyek szemléltetik az általuk másképpen leírt történelmet - ahol pedig régi hiedelmek megdőléséről is bőven tudósítanak.
Bár az események tárgyalásakor nem teszek különbséget székely és magyar között, nem lehet figyelmen kívül hagyni a mai erdélyi őstörténeti erőfeszítéseket. Annál kevésbé, mert ők olyan elemi természetességgel tárgyalják ma is a szkíta, hun, pártos, masszagéta ügyeket, hogy az bámulatos. Nagyon szerencsés népek ők, nekik nincsen Magyar Tudományos Akadémiájuk igazodást mutatandó a hideg tájak felé, ők ott folytatják az őstörténet kutatását, ahol Horvát Istvánék abbahagyták. Szégyenérzet és balsejtelmek nélkül vallják keleti származásunkat a Nap fiaihoz méltó büszkeséggel kegyelettel őrzik saját és közös hagyományai(n)kat a székely nemzet nagyjairól bőven megemlékeznek, illő gondossággal kezelik nagyjai(n)k jeles helyeit és igen nagy szeretettel fogadnak mindenkit, aki lelke felfrissítése okán Erdélyországba látogat, mert az ő lelkük biztosan az égig ér. Itt Orbán Dezső kutatásaiból építettem be a történeti folyamba a szkítákkal és pártusokkal kapcsolatos adatokat, elsősorban azért, hogy bemutathassam a félelem nélküli történelem létezését. Tanulhatunk tőlük.
A személyes élmények megszerzése
Ha e tanulmányokkal végeztek, keljenek útra, hogy lássanak is. Badinyt követve nézzék meg Esztergomban az Oroszlános Szentélyt, ahol a tizennégy ősi oroszlánunk közül az utolsónak romjai még láthatóak az Istár-csillagos pártus stílusú szentélyben, menjenek el a budapesti Hősök terén álló Műcsarnok timpanonja elé, mert egy oroszlán ott is van - és előbb került oda, mint az esztergomiak újra napfényre kerültek - kerüljék meg az épületet és életfák és egyéb jelképek tucatjai láthatók ott - ezután vegyenek egy mély levegőt és járják végig Magyarország román stílusú templomait, mert azok hordozzák ma is az ősi jelképek tömkelegét, csak olvasni kell tudni rajtuk. Ha ezzel is végeztek, járják végig ősi jelképeinket házaikon hordozó falvainkat itthon és Erdélyben, vegyenek egyszer részt Csíksomlyón a Passión, ahol a holdsarlóra tekintve Babba Mária, Égi Anyánk, pirkadatkor a Napbaöltözött Boldogasszony ősi, 7000 éves emléke újul meg évről évre, nem feledve mezopotámiai szellemiségünket. Ha a magyar esztergomi bíboros, hercegprímás is elmegy Csíkba Babba Mária kedvéért - mi másért menne oda -, azt vehetik üzenetnek és a folytonosság közvetett elismerésének. Az üzenet - az én olvasatomban - nem más, mint római-kereszténységünket megelőző jézusi keresztyénségünk hallgatólagos elismerése, kimondatlanul is az eddig "lepogányozott", naparcú ősök nyilvános rehabilitálása. Ez a tett legalább olyan jelentőségű, mint a római pápa Mária Magdalénával kapcsolatos 1997. húsvéti Urbi et Orbi kinyilatkoztatása. Becsüljük meg e gesztusokat, mert a római egyház ritkán szokott ehhez hasonló horderejű állásfoglalásokat kiadni.
Ezután magyar népmesékkel altassák el gyermekeiket, majd ha kicsit felcseperedtek, ünnepnapokon ünneplő ruhába öltöztessék őket, fogják kézen gyerekeiket és vigyék el a legközelebbi táncházba, népi együttesbe, közösségbe, ahol megtanítják a társadalmi érintkezés alapfogalmaira, megtanítják arra, hogyan fogjon meg egy fiú egy lányt, hogyan viselkedjenek egymás társaságában fesztelenül, hogyan váljanak részeseivé egy mentálisan is egészséges emberi környezetnek: ezután keressék meg falvaink tisztességben megőszült öregjeit, akik bárkinek elmesélik az ő nagyszüleik bölcsességeit, történeteiket a még korábbi ősökről és tanulják el tőlük hagyományaink és ezáltal egymás tiszteletét. Ha öregjeink konyhájába bepillantanak, megláthatják a tűzhely fölött a falra szegezett, kicsit giccsesnek ható egyenhímzéseket is. Most már tudjuk, hogy turulokat, lótuszvirágokat, életfákat, rejteki szemeket, férfi és nő örök kapcsolatát, égi csillagképek szimbolikus megjelenítéseit ábrázolják. Aki ez ajánlott történelmi "tanfolyamon" jó tanulónak bizonyul, megszerezheti magának a bizonyosságot, látva azt, aki már ezer éve ott hirdeti történelmünk valódi gyökereit. A keleti származásunk fényes jelképei, a szárnyas oroszlánok seregei - életfák, turulok, oroszlánok, a jáki Gilgames és még oroszlánok mind ott sorakoznak, tudatva máig ható jelenlétüket. A kétkedők pedig higgyék el, a dolog kimenetele szempontjából majdnem mindegy, mikor készültek e kőfaragások, freskók, mert itt az élő évezredes keleti hagyomány és szellem számít. Ha idejük engedi, évente egyszer kerekedjenek fel és utazzanak el Ópusztaszerre is, ahol értő kezek gazdagítják a bemutatandó látnivalókat. Ne törődjünk azzal sem, hogy a tiszta, ősrégi jelképeket valakik valamikor a politika szolgálatába állították és más tartalmat értettek mögéjük. Ezek az idők már rég elmúltak és éppen ősi jelképeink azok, amelyek évezredes történetük okán levetik magukról a belemagyarázásokat és félreértelmezéseket.
A történelem szemléltetésére és visszaadására véleményem szerint nem a kronológia a legalkalmasabb műfaj. Mint látni fogja az Olvasó, a szigorú időrend helyenként felborul egy-egy téma bővebb kifejtése okán. Őstörténetünk felvázolására most mégis ez úttörő, rendszerező jellegű és talán kissé nyers formát kellett választani, hisz az ismeretlenben való eligazodásban a régi útjelzőkhöz kell kapcsolni e tengernyi új adatot. Ahol tehát tudós szerzőink műveinek egyes fontosabbnak tartott állomásainál leragadok, az csak az idézet fontosságát bizonyítja. Remélem, néhány év múlva már jobban fogjuk egymást érteni, addigra túl leszünk régi-új történelmünk tanulásának kezdeti nehézségein.
Aki tehát ezután arra adja a fejét, hogy e másik őstörténet erdejébe behatoljon, nagyjából tudhatja már, mire is számítson. A lenézett és magas polcról lekezelt tudósaink vagy százéves előnyt szereztek a lenézőkkel szemben, mert míg előbbiek kényelmesen üldögéltek finnugor elefántcsonttornyaikban, utóbbiak keményen dolgoztak és sokszorosát tudják annak, amit az előbbiek. Olyan hatalmas anyagot dolgoztak fel és értékeltek ki, hogy a kényelmesek már nemigen érhetik utol őket. Utóbbiak végzetesen lemaradtak a világtól, saját magukat zárták ki belőle és esőlátókká váltak. Ugyanakkor azt sem haszontalan figyelembe vennünk, hogy bár a finnugorizmus önmagában is ezer érvvel cáfolható, látványos összeomlását a romantikus indogermanizmus és a nyelvi darwinizmus érvrendszerének szétesése is elősegítette, mert az indogermanizmus tételeinek is erősen útjában volt a sumér őstörténet egészen a magyarokig bezárólag, hiszen mindig valahol azokon a tájakon jelölték ki ügyeletes őshazáikat, ahol a sumérok és rokon népeik laktak. Götz László tudósításai alapján ma ott tartunk, hogy a megújult indogermán történetírás tárja fel helyettünk a saját őstörténetünket (Haussig és Altheim leginkább) az idegenbe szakadt magyarokon kívül. Ők persze használják a régi magyar őstörténetírás eredményeit, amelyek még a finnugorság tanítása előtt keletkeztek, sőt futószalagon gyártják az őket igazoló bizonyítékokat is hozzá. Gondoljuk csak meg, a Mezopotámia régészeti feltárása előtt datált Horvát István és a többi régi magyar történész megállapításait ma az előkerült temérdek anyag sem rendíti meg.
Csak sajnálhatjuk, hogy Götz Lászlónak nem maradt ideje a hazai őstörténetírás - élén Bartha és Fodor- műveinek kritikai cáfolata után a saját, egybefüggő őstörténetének megírására, mert jó, további kutatásokat is serkentő kiindulóponttá válhatott volna. Remélem, hátrahagyott tanulmánygyűjteménye is elvégzi azt, amire hivatott.
Korlátok
Külön felhívom olvasóimat arra, hogy Baráth Tibor szófejtéseit olvasva próbálják egy ősi nyelv szókincsében gondolkodva megérteni, mennyire más fogalmak szerint, de mégis hitük szerinti vaslogikával, érthetően nevezik el fontosnak számító helyeiket elődeink. Nem fantázianeveket aggatnak, mindennek az a jelentése, ami. Nézzünk magunkba és válaszoljuk meg a kérdést, képesek lennénk-e ma egy folyót, dűlőt vagy hegyet, netán egy várost rendesen elnevezni, amely hitünket, tudásunkat, származásunkat, az élethez való viszonyunkat tömören kifejezi és hirdeti?
Élnek-e olyan belénk vésett hagyományok még, amelyek képessé tennének ilyen fontos szellemi erőfeszítésre? Ha még nem McDonaldsnak és New Yorknak keresztelnénk el dolgainkat másokat majmolva, akkor még van esélyünk nagyszerű kultúránk életben tartására.
A szófejtések olvasása közben ne tévessze meg az olvasót a sok, ma furcsán hangzó név, szöveg. Nyelvészeinktől tudjuk (pl. KISS Dénes: Az ősegy titka és hatalma, Püski 1995.), hogy nyelvünk információit a mássalhangzók viszik, azok az idők folyamán szigorú belső rend szerint változnak csak meg. Baráth szóolvasatai tehát nem tetszőleges eredmények, hanem szinte matematikai számításnak tekinthető fejtések. Aki foglalkozott már a rovásírással, tudja, hogy ott is csak a mássalhangzókat jelölte az írás.
Az igazi élmény persze eredetiben átrágnunk magukat e műveken. Nem is képzelem e kronológia felállítása után, hogy ennyi elég lesz az őstörténetünkről útravalónak. Annál is inkább, mert igen fontosnak tűnő forrásokat most itt, a kezdet kezdetén egyelőre korainak tartok e történelmi folyamba beépíteni. Nevesül, BADINY Jós Ferenc: A pártus Jézus c. művére gondolok, amelynek megállapításai alapjában forgatják fel eddigi hiedelmeinket és a nép többségét képviselő katolikus és protestáns vallású tömegek érzelmeit. Kellő előképzettség nélkül talán nem is szabadna e művet kézbe venni. Még pontosabban: Badiny professzor kutatásai során ma ott tart, hogy az Adiabene pártus hercegi család, amely a Crassus feletti Kr. e. 55-i carrhae-i nagyszerű pártos győzelem után lett Szamária, Galilea és Szíria ura, és - amelynek Jézus is tagja volt, anyja, (Adiabene) Kharax-Grapte Mária révén -a Kr. u. IV_ század táján, Berozamad, az utolsó pártos uralkodó halála után Korezmben egyesült a pártos Arszakida uralkodócsaláddal és az ő leszármazottjuk lenne Emese, aki Ugek asszonya - mai tudásunk szerint ősanyánk lett. Ez arra mutatna, hogy Jézus és az Árpádok között vérségi kapcsolat áll fenn - (Badiny szóbeli közlése nyomán 1997 őszén a TF-en tartott előadáson) -, amely messzeható következtetésekre adhatna lehetőséget akár a Grandpierre K. Endre által bemutatott Árpád-házi uralkodók elleni módszeres királygyilkosságok történetét illetően, akár vallási téren is.
Földrajzi fogalmaink a Kárpát-Medencét illetően a történelem szerintiek, nem a mai politikai területi felosztást követik, mert ezt követeli a józan ész.
A józan ész azonban követel még mást is. Vegyük elő gyermekeink történelemkönyveit és kérdezzük meg, mit tanulnak a magyarokról. Kérdezzük meg a történelemtanárokat is, miért tanítjuk azt, amit tanítanak. Kérdezzük meg e könyvek íróit is, miért olyan történelmet írnak, amilyet. Kérdezzük meg a kiadókat is, hogy miért adják ki ezeket a történelem könyveket. Erősen kérdezzük meg azokat is, akik e könyveket megrendelték, hogy miért akarják szeméttel megtölteni egy nép fejét. És kérdezzük meg történészeinktől, hogy miért nem tudtak eddig olyan történelemmel előállni, amely gyermekeink gerincét sokkal jobban karbantartja, mint a mostani. És végül saját magunknak is feltehetjük a kérdést, jó volt-e hallgatni oly sokáig e dolgokról.
Az itt előadott anyag nem csak az eddig felhozottak miatt érdekes. Inspirálója lehet az egységes keretbe foglalt magyar őstörténet régóta várt létrejöttének. Lehet lendítő gondolat, amely köré kiépül majd a teljes történet. Ha tévedéseit kell új adatok felmerülése miatt helyesbíteni, akkor azért, ha valóban felgyűlik közlésre érdemes új anyag, akkor azért, ha igen sok polgár valóban azt akarja, akkor azért, és ha már olyan sokan kérdezik meg történészeinket arról, hogy még mindig miért nem, akkor azért. Mint utaltam rá, fontos évszámokhoz kötni a történelmet, de legalább olyan fontos azt fel is öltöztetni a szellem, a művészetek, az anyagi kultúra eredményeivel. Ami ebből összeáll, jól meg kell tanuljuk nemcsak azért, hogy minél többet tudjunk magunkról, de azért is, hogy a rontó szándékú könyvekben felismerjük a ferdítéseket, sandaságokat, kultúránk eltulajdonítására törekvő irományokban is biztos szemmel találjuk meg az eredetitől való eltéréseket. Hogy e tudással felvértezni magát miért kötelessége mindenkinek? Azért, mert ha valaki az őstörténetünkbe belecsempész egy vaskos "tévedést" és azt igaziként próbálja meg feltüntetni, az elég lehet arra, hogy megsemmisítse vele az igazság egy részét. Ha ezt még nagy példányszámban terjesztik hathatós segítséggel, beleírják a történelemkönyvekbe, akkor sokan azt hihetik, ez az igazság.
És ha átverekedtük magunkat e talán ijesztő adathalmazon, csukjuk be egy pillanatra a könyvet és tegyük fel a kérdést, valóban így kell-e folytatódnia tovább most már az emberiség történelmének, ahogy eddig? Valóban csak a más népek kiirtása, alávetése és kifosztása árán juthat-e előbbre valamely nép? Valóban szükségszerű-e az, hogy mind a mai napig meghatározó szándék és tett sok nép részéről a mások alávetésére kiagyalt legkülönfélébb kisemmizési, eltiprási, sakkban tartási módozat? Nagyot fejlődött a támadók fegyverzete. Ma már nem biztos, hogy háborúzni kell.
Lopják a történelmet
A jelek szerint azonban éberségre igencsak szükségünk lesz. Ha ugyanis valakinek ellopják a történelmét, az nem létezik - ilyen egyszerű a kérdés. Ha azt olvassuk - és van rá bizonyíték, itt is találkozni fogunk vele a hun Odoaker idejére vetítve -, hogy megkezdődött a hun történelem gerinctelen germanizálása és ellopása, felvértezetten kell találjon minden olvasót. E műfajt Magyarországon is buzgón művelik. Ha egészben nem sikerül a cáfolat, megteszik részenként. Meg kell jegyezzük alaposan, ha a gepidákat germánként láttatja valaki - és bevesszük a mesét -, az már egy lépés a hazugság elhitetéséhez. Ugyanezt a szkítákkal kapcsolatban is elmondhatjuk, ma ők is indogermánnak számítanak nem kevés irodalomban. Erről is szól a magyar őstörténet.
Felmerül a kérdés, az itt idézetteken kívül számíthatunk-e valami döntő fordulatra a további bizonyítást támogatandó? Valami egetverő bizonyítékra. Ezen túl vagyunk, ez, ezek a könyvek voltak itt a döntő fordulat. Sok kis részletkérdést illik jobban megvilágítani, árnyaltabban kidolgozni, de ez itt a döntő fordulat: Mezopotámia, a Kárpát-medence - Egyiptom, Anatólia, Kánaán, Palesztina, Kréta, Szicília, Etrúria, Görögország -, Korezm, Aratta, Közép-Ázsia egészen Indiáig, Kaukázus, Szabiria, Dentumagyaria és nem az Ural és Baskíria. A szellem, a nyelv, a hit Mezopotámiába visz. Nem a mindent elsöprő adatot várjuk már, megelégednénk néhány oldalnyi szkíta szöveggel, szabiriai levelekkel, a hun bibliával és hasonlókkal, mint ahogy a szarvasi avar tűtartón magyar szöveget azonosítottak kutatóink 1983-ban. Ilyesmit várunk még sokat. Magunknak kell átállítanunk belsőnket az ősi - új - iránytű útmutatásai szerint. Ha ezt megtesszük és ennek szellemében tudatjuk a világgal történelmünket, nem kell ma történészkonferenciákat összehívni annak a kérdésnek a tárgyalásához, hogy miért nincs egy sor sem a magyar történelemről az európai és világtörténelemben. Ma ugyanis ez a helyzet. Vegyenek elő egy külföldiből átvett vagy lefordított, indoeurópai lendülettel megirt nyugat-európai történelemkönyvet, lexikont, egy mukk sem szól rólunk, jobb esetben megemlítik, hogy 896-ban valami barbár horda befészkelte magát ide. Hogy honnan vették? Tőlünk, ezt terjesztjük kétszáz éve. A világ mindig csak annyira fog bennünket elismerni, amennyire mi saját magunkat. A mai divatos világtörténet primitív horror- és sikertörténet, bávatag és elmélázó, gyalogosan közlekedő vesztesekre nem kíváncsi, hiszen velük szemben a hazugságok szuperszonikus gépeken járnak. Más is csak azt írja meg rólunk, amit magunk is terjesztünk. Ez is a finnugorista hullám eredménye. Ma fontos jog a szerzői jog, vagyonokat jelentő. Az emberiség első magaskultúrájának tudását semmilyen szerzői jog nem védi, bárki szabadon használhatja anélkül, hogy a szerzőt megnevezni köteles lenne. Változtassunk ezen a szemléleten. Kezdjük rögtön a Bibliával, a Teremtéstörténettel, a Gilgamessel, a földművelés feltalálásával és az emberiség kultúrájának többi részével. Legyen kötelező ezután megnevezni a szerzőt.
Köztes vélemények
A bevezető elején említett magyar-magyar elméleti gerillaháború jól ismert határozott álláspontjain kívül megjelentek az első köztes véleményt mutató megnyilatkozások. GYARMATH Jenő Mezopotámiai emlékek Magyarországon c. munkájában (127.o.) hazai tudósaink véleményét idézve új irányt javasol az őshazakutatás körüli feszültségek enyhítésére az alábbiakban. "... Nos, ha jól meggondoljuk, csupán egyetlen olyan terület van, ahol a szkíták, a hunok, a heftaliták, az avarok (az agarénusok) és a magyarok jelenléte- s minden bizonnyal találkozása - történetileg és régészetileg bizonyítható: a Kárpát-medence!
Nos, egy kulturális örökséget - amelynek fontos szerepe van a hiedelemvilágban is csak úgy lehet átadni, illetve átvenni, ha e jelképek értelmét ismerő népek valahol találkoznak egymással.
Ezek az adatok vezetnek bennünket arra, hogy a történelemnek éppúgy megvannak a törvényszerűségei, mint a biológiának vagy a fizikának, A bennünket érintő történelmi törvényszerűség alaptétele pedig az, hogy homogén nemzetek nincsenek. A nemzetek ötvöződnek! Ebből viszont az következik, hagy e törvényszerűség alól mi sem lehettünk kivételek!
Ezek az összefüggések újra fölvetik a kérdést, hogy végül is hol volt a magyar " őshaza "? Már évekkel, évtizedekkel ezelőtt megfogalmazódtak olyan gondolatok, amelyekbe a magyar "őshaza " létezésének hívei soha nem fognak belenyugodni.
Komoróczy Géza: Nem hiszek a magyar őstörténetben, csupán a magyar etnogenezisben. És ez szigorúan a Kárpát-medencéhez kötődik. Úgy vélem, a magyarság kialakulása szempontjából csupán részletkérdés, hogy hány honfoglalás volt, a magyar nép itt a... Kárpátok gyűrűjén belül jött létre. (Benedek, 1975. febr. 3.)
Róna-Tas András: Ma már az őshazáról nem beszélhetünk komolyan, hiszen tudjuk, hogy a népek kialakulása hosszú, összetett folyamat. (Róna-Tas, 1980/5. 327.)
László Gyula: fő gondunk az, hogy mikor és miként ötvöződött ez a sokfajta emberanyag magyarsággá (László, 1981. 80.)
Egy gyors- teljességre nem törekvő- leltár szerint a következő népekkel találkoztunk a Kárpát-medencében: szkíták, szarmaták, hunok, gepidák, longobárdok, avarok, kotragok, tarniachok, zabanderek, khorezmiek, türkök (hágárok), bolgárok, baskírok, jászok, kunok, besenyők. Mégis, a hajdani Jászvásártól (ma: lasi) a Lajtáig egyazon nyelven beszélünk. Márpedig a nyelvi egységet egy egyszeri " honfoglalással " se megérteni, se megmagyarázni nem lehet. E jelenséget csak úgy lehet megérteni, ha nem egy 895. évi honfoglalásban, hanem egy hosszú, mintegy 1500-1700 éven át tartó ötvöződési, összeolvadási folyamatban gondolkodunk.
Azért nem sikerül megtalálni a magyar " őshazát ", mert ITTHON VAGYUNK!
Egy dolog biztos, beolvadni úgy lehet, hogy a kevesebbek beolvadnak a többekbe. Ha tehát mi ma itt magyarul beszélünk, az azt jelenti, akárhányan is jöttek ide a Kárpát-medencébe és nem ezt a nyelvet beszélték, azok mindig kevesebben voltak a már itt élőknél. Ha ez nem így volna, beszélhetnénk sumirul, egyiptomiul, pilistaiul, hétországiul, pártusul, hunul, avarul, azazhogy éppen magyarul, illetve azt a nyelvet, ahogy ma beszélünk, nevezhetnénk másnak is az előbbiek közül. Ez a történet éppen arról szól, hogy nem voltak nyelvi problémák népeink folyamatos beérkezése során, mert ők ugyanazt a nyelvet beszélték. Magyar Adorján éppen ezt mondja: itt, a Kárpát-medencében mindig magyarul beszéltek. Ami pedig a fenti idézet első soraira válaszként egy kérdésben felmerül: vajon a Kaukázus térsége vagy Korezm nem ugyanolyan találkozóhelye volt népeinknek, mint a Kárpát-medence? Ha átverekedték magukat e vázlatos, figyelemfelkeltő történelmi időrenden, tudni fogják a választ.
Az őshaza kutatása
Magam azt gondolom, hogy ne álljunk meg félúton őshazánkat keresve, mert van egy igazi őshazánk. Ma már nagyon sokat tudunk róla. Ott, azon a környéken kell keresni, ahol az első magas élelmiszer-termelő kultúra tízezer éve hatalmas emberkibocsátóvá vált. Útravalót is adott minden távozónak: egy ragozó anyanyelvet, műveltséget, istenhitet, tudást. Benépesítették a föld nagy részét, de a Kárpát-medencébe csak töredékük érkezett. Keressük meg ezt az őshazát és mutassunk rá, tiszteljük meg egy nemzet szeretetével, hozzuk közel mindenkihez: Ne törődjünk azzal, hogy néhányan a finnugorság zászlóvivői közül már szívesen felejtenék hivatalos támogatottságú, de vesztes hitüket, és el akarják felejtetni másokkal, velünk is eredeti céljainkat. Az évszázados tévtanterjesztők nem hátrálhatnak ki a pástról emelt fűvel, miközben újabb zűrzavart próbálnak meg kelteni egy álkérdés felvetésével. Meg kell mondani azonban azt is, legtöbbjüknek hitük szerinti volt a tudománya, még ha tévedtek is, arról kevéssé tehetnek, hogy mások - a politika leginkább -e tudományos meggyőződésüket kihasználták céljaik támogatására. Fentebb idézett szerzőnk, Gyarmath Jenő kitér a finnugorizmus mibenlétének elemzésére is. Világítsuk meg szavaival itt, miről is van szó, hallgassuk meg véleményét: (idézett mű 141.o.)
Az egyik őstörténet keletkezése
A következőkben őstörténetünket érintő, erősen terhelő tények kerülnek elő a Habsburgok viselt dolgairól a finnugorizmus kapcsán, mert nagyrészt éppen nekik köszönhetjük összetört történelmünket. Természetesen folytatni lehetne a Habsburg uralkodók egyéb magyarellenes ügyeit is, de azokról GELSEI Bíró Zoltán: A Habsburg-ház bűnei c. kiadványában már részletesen beszámolt, így azt most itt nem részletezzük újra - nem feledve II. Józsefnek a magyar Szent Koronával kapcsolatos ténykedését sem, de ezt most tekintsük egy másik történetnek, lássuk Gyarmath gondolatait. "..Hungária népe a XVIIl, század második felében - mint azt e tanulmány bevezető soraiban már említettük - önhibáján kívül halálos csapdába került. Nemzetünk ellenségei SAJNOVICS "Demonstratio"-jában fölismerték azt a hajszálrepedést, amely kiváló lehetőséget kínált a magyarság fizikai megsemmisítésén túl a nemzet önazonosság- tudatának kigyomlálására is.
Döntő pillanat volt az 1848-49. évi szabadságharc, melynek leverése után, a nemzet szürke állományának jelentős részét vagy kivégezték, vagy bebörtönözték, hazája elhagyására kényszerítették, vagy belső emigrációba menekült. Szegény hazánk ismét magára maradt. Az 1867-es kiegyezés után a magyar tudósok nehéz válaszút elé kerültek. El kellett dönteniök, hogy melyik őstörténeti elképzelés elsőbbségét fogadják el, a finnugor vagy az orientalista fölfogást.
A magyar őstörténet finnugor elgondolását a Habsburg-dinasztia hívei kezdettől fogva erősen fölkarolták, mert a szabadságharc leverése után szükségesnek vélték, hogy a magyarok nemzeti tudatát gyengítsék. E cél elérése érdekében előbb egy Miklosits nevű bécsi tanárt küldtek Budapestre, feladatául adva a Magyar Tudományos Akadémia programjának ellenőrzését. Miklosits megértette küldetése célját, és egy hosszú jegyzéket készített azokról a magyar szavakról, amelyeket - szerinte -a szomszédos szláv nyelvekből kölcsönöztünk. Majd Budapestre jött a német Jozef Budenz (1836-1892), aki mellett Hunfalvi (Hunsdorfer) Pál (1810-1891) kiváló munkatársnak bizonyult. Ők ketten lettek a magyar őstörténet finnugor elméletének részletes kidolgozói.
Ez idő tájt kezdtek a mezopotámiai romok alól előkerülni az ötezer év előtti sumer civilizáció írásos emlékei. Első megfejtői a francia Francois Lenormant (1837 1883) és Jules Oppert (1825-1905) professzorok voltak. A szabadságharc leverése után emigrált Rónay Jácint (1814-1889) katolikus püspök hívta föl a két úttörő sumerológus figyelmét arra, hogy az agyagtáblácskákon talált ékírásos szavakat nem héber nyelven (ahogy ők ezt megpróbálták), hanem a magyar nyelv révén tudják megfejteni. Ennek köszönhető, hogy Oppert a magyar nyelvhez hasonlította, Lenormant pedig határozottan állította -, s több könyvében kifejtette, hogy a régi sumer nyelv "legközelebbi rokona a magyar nyelv!" Nyilvánvaló lett, hogy az írásföltalálók népe- amelyet közmegegyezéssel sumirnak neveztek el a tudósok- teremtette meg a világ első ismert magas civilizációját. A vezető magyar tudományos körök nem biztatták hazai tudósainkat arra, hogy sumer problémákkal foglalkozzanak. Ellenkezőleg, igyekeztek őket a sumerológia területéről visszairányítani Szibéria fagyos mezőire. Időközben a nyugati tudósok perdöntő bizonyítékokat hoztak elő, hogy a régi Kelet szokványos szemita szemléletén változtatni kell, mert kiderült, hogy a Teremtés mítosza, a Vízözön meséje, melyeket az Ótestamentumban följegyeztek, nem a szemita géniusz irodalmi alkotása - mint eddig hitték -, hanem a ragozó nyelvet beszélő népeké, akiktől a szemita szerzők egyszerűen átvették. Hogy a szemita szemlélet további romlását magakadályozzák, alkalmasnak látszott a potenciális ellenfeleket, közöttük a magyarokat elsősorban, e veszélyes területről elterelni. Így a magyarellenes Habsburg-érdek párosult a szemiták félelmével és mindkettő az orientalista felfogás esküdt ellensége lett.
Vatikán beavatkozik a magyar történelembe
Ha valaki elolvassa NAGY Gyula: Az ellopott magyar őstörténet c. munkáját, még egyéb dolgokról is tudomást szerez. Rengeteg adatot hoz elő a turáni történelem eddig nem széleskörűen ismert részleteiből. Örök fájdalmunk marad, hogy e keleti népeink nagy része új vallások felvétele által számunkra később elveszett. Ők talán nem tudták, hol van a Kárpát-medence. Szkíták -szakák-, szakaraukák, tochárok, masszagéták, fehér-eftalita- hunok és még mások jelentős tömegei is elvesztek számunkra India és a Kelet hegyei között. Nagy tömegeik mindenesekre felszívódva is megőriztek sok ősi tulajdonságot az azóta ott élő népekben, ez is egy okkal több arra, hogy ezentúl a ma már talán nekünk túlságosan is zsibongó kelet felé is barátságosabb szívvel legyünk a Kaukázusig, Belső-Ázsiáig, Indiáig, sőt Ujgurián keresztül egészen Kínáig.
Emellett tudósítást is olvashatunk keleten - Szabiria, Kunmagyaria környékén - maradt néprészeinkről más vonatkozásban is. Vatikán elérte, hogy a Kunmagyaria (Szabiria-Ómagyarország) néven ugyanekkor még Jeretány Árpád-házi fejedelem vezetése alatt álló kaukázusi magyar államot elszigetelje az anyaországtól, mert iszonyattal gondolt csak a lehetőségre is, hátha egymásra találnak a testvérek. 1396 januárjában felsóhajthattak: Timurlenk földig romboltatta a kaukázusi Magyar országot. Veszteségünkre számíthatunk 10-15 millió lelket Kunmagyaria okán.
Nagy Gyula tudósításai után megállapíthatjuk azt is, hogy őshazáinkból magunkkal hozott és leírt kulturális emlékeink pusztításában közreműködésük kétségbevonhatatlan, népünk ősi kultúrája ellen határozottan fellépett itthon is. Nevesük hogy az ősi, honfoglaláskori magyar írott irodalom, regék, mondák túlnyomó többsége és a táltosok maguk a római egyház áldozatául estek, még ha Szent István is adta ki a megsemmisítési parancsot. E szörnyűségek a magyar inkvizíció fedőnéven a XIV. században fejeződtek be, természetesen külföldiekkel végrehajtva. Vatikán és könyvtára ezzel is adósunk még.
Milyen eszelős elképzelés szülte a gondolatot egyáltalán, hogy a "nyugatot" népünknek, mint valami puffer-zóna ütközőnépének meg kell védenie ismeretlen keleti valakiktől, és hogy a két Magyarországot örökre el kell zárni egymástól, nehogy a keletiekkel egyesülve valami zavaró körülményt teremtsenek a büszke (Indo) Európa számára? Ezt a romantikában gyökerező, más nép feláldozásával járó vagy eleve elrendelést csakis ferde agyúak találhatták ki. Mint ahogy Roman GHIRSHMAN Az ókori Irán c. könyvében ugyanezt a gondolatot írja le a pártosokkal kapcsolatban, akik saját véreik- a szakák-ellen vívott csatáikkal is egyben a Nyugatot védték szerinte, mert akkoriban Európa az Eufráteszig ért. De a VIII. századi Kazáriának az arabokkal vívott életre-halálra menő küzdelmét is megpróbálták már e szemüvegen át nézni, hiszen, ha Kazária elvész, jöhettek volna tovább is az arabok Európa belseje felé.
És mégis, Badinyt olvasva és tanácsára hallgatva, nem mostani hitünk megtagadására biztatom az Olvasót. Nagy hiba lenne megtagadni a tiszta hitet csak azért, mert valamikor valakik -pápák és véreskezű inkvizítoraik - visszaéltek egy nemzet hitével. E bűnök miatt nem saját hitünket kell megbüntetnünk, mert saját magunkat büntetnénk vele. Ide nem haszontalan lerántani a leplet a hívők lelkére rátelepült gonoszságról.
Mindez csak nekünk újdonság, rajtunk kívül mindenki tudja, főképpen azok a nemzetek, akiknek fiai ezt felfedték.
A másik őstörténet keletkezése
Baráth Tibor előadásában tekintsük át a történeti kutatásokról szóló helyzetelemzést (BT2 412.o.): "Az új magyar őstörténet kialakításához az első indítékokat több, mint száz esztendővel ezelőtt angol és francia régészek adták, akik napvilágra hozták a Régi Kelet Kr. e. évezredekben fennállt kultúrájának első maradványait és elkezdték a leletek értelmezését nyelvészeik és történészeik segítségével. E kutatás nyomán először a Tigris és Eufrátesz torkolatvidékén, a délmezopotámiai mocsarak közt épült Szumer és Babilónia története bontakozott ki a szemlélő előtt, amelyet oly kiváló tudósok vázoltak fel, mint A. H. Sayce, J. Oppert, F. Lenormant G. Rawlinson. Az ő örökségüket gyarapították utóbb Leonard Woolley a mezopotámiai Úr város kiásója, Anton Deirnel a Sumerisches Lexikon szerzője, továbbá Samuel Kramer ékjeles kőtáblák szorgalmas olvasója és mások.
Tőlük tudjuk, hogy Szumer-Babilónia kezdetben városállamokból állt, amelyek utóbb egy-egy erősebb központ (Ezek: Úr, Nippúr, Lagas) vezetése alá kerültek és egységes országot alkottak. Dél-Mezopotámia népéről megállapították, hogy az két, azonos nyelvet beszélő emberfajta összefonódásából keletkezett (Contenau, 19), amelyek egyikének szimbóluma a szárnyas oroszlán volt (vagy külön az oroszlán és külön a madár), másiké pedig a kos meg a fekete párduc. Az ország a III. Úr- dinasztia idején (Kr. e. kb. 2065-1955) állt fejlődésének tetőpontján. E dinasztia bukása után szemita típusú népesség özönlött be Mezopotámiába, amely ott a harmadik emberfajta képviselője lett és az ország eredeti néprajzi és nyelvi jelleget, fokozatosan megváltoztatta. A szumír-babiloni kultúra befolyása kelet felé az Indus folyó völgyéig terjedt, északra a Káspi- tó, Aral-tó és az Oxus folyó vidékéig.
Amíg a kutatók egyik csoportja a Régi Kelet keleti felében fennállt kultúrát, a szumir-babiloni világot hozta napfényre, más tudósok a Régi Kelet nyugati felében virágzott egyiptomi kultúrát varázsolták szemeink elé, amely a régi világ második hatalmas kultúrája volt. Mint Mezopotámiában, úgy Egyiptomban is egyfelől az oroszlán és a madár, másfelől a kos és a fekete párduc volt a legősibb népi szimbólum. Ez arra mutat, hogy ott is ugyanannak a két emberfajtának az ötvözetéből alakult ki a nemzet, mint Mezopotámiában. Egyiptom magas kultúrája is a Kr. e. IV évezredben kezdődött és ugyanazon nyelvű emberek alkotása maradt megszakítás nélkül a Kr. e. I. évezredig, amikor ott is szemita fajhoz tartozó népek kerültek uralomra és megváltoztatták az eredeti néprajzi és nyelvi viszonyokat. Egyiptom kultúrájának kisugárzása is messze terjedt, befolyása alá tartozott Szíria, Kánaán (Fönícia és Palesztina), egész Kis-Ázsia, Kréta- szigete, az Égei- szigetvilág és a Balkán félsziget déli része, együttvéve szintén igen nagy terület. Az egyiptológia sok nagynevű tudósa közül G. Maspero, W. M.F Petrie, W. Budge és A. Gardiner (Egyptian Grammar) voltak a legkiválóbbak.
Egyiptomnak és Mezopotámiának nemcsak emberanyaga volt azonos felépítésű, hanem a két ország művelődése is, különösen történetük kezdő szakaszában. Mindkét területen az emberiség első magas műveltsége (higher civilization) dívott, ami alatt a csiszolt kőkor és bronzkor bonyolult életformája értendő. Ennek jellemző vonása az ekés földművelés, a kézművesség (fazekasipar, fémipar), a rendszerezett vallási képzetek (teológia), továbbá a városi életforma és az írástudás. A két kultúra azonos ritmusa, azonos tartalma, egyidejű virágzása és egyforma faji hordozója arra indította a tudósokat, hogy azok történetét, befolyási övezetükkel egyetemben, közös keretben, egybekapcsolva tárgyalják. Ilyen átfogó történeti bemutatást többen is készítettek, a legjobban sikerült munkák szerzői H. R. Hall és G. Maspero, újabban pedig J. Hawkes és L. Woolley, akik a tájat összefoglaló névvel "Régi Keletnek" (Ancient Orient), illetve "Régi Közel-Keletnek" (Ancient Near-East) nevezték. Ezeket a kifejezéseket a tudósok általában valamennyien elfogadták, azért mi is így használjuk.
A Régi Kelet új vizsgálatának sok meglepő eredménye között az egyik legfontosabb kétségtelenül az, hogy sikerült az emberi művelődés kezdetének idejét, színhelyét és tartalmát kielégítő pontossággal megállapítani és ezzel az ókori történelem Bibliában gyökerező elképzelését felszámolni. Arról a magas kultúráról ugyanis, amit azelőtt "héber csoda" meg "görög csoda" néven szoktak emlegetni, kiderült, hogy nem a héberek és nem a görögök alkotása volt, hanem sokkal régibb népeké. A héber és görög nép ennek az első magas műveltségnek csak korai átvevője, megőrzője és terjesztője volt, a kulturális csoda megteremtője pedig az a rejtélyes, közelebbről meg nem jelölt, ismeretlen nép, amely Mezopotámiában és Egyiptomban uralkodott s amelyet mindkét helyen a Napisten népének neveztek, Szem-úr vagy Úr (Ra), ennek az istennek lévén nevei. Nehéz harcokkal járt az ókori történet régi dogmáinak kiküszöbölése, amelyekhez különösen a bukaresti származású párisi professzor, J. Halévy ragaszkodott körömszakadtáig. Az új adatok azonban olyan tömegesen kerültek elő, hogy a történettudománytól idegen szempontok alapján folytatott ellenállás szélmalomharcnak bizonyult, és az egész Régi Kelet ókorának új történeti megfogalmazása végül is sikeresen megvalósult.
A múlt idők kutatói azt is megállapították, hogy a Régi Keleten szerepelt egykori Napnépek - "szumirok" és "urak"-, amelyek az emberiség első ragyogó kultúráját Mezopotámiában és Egyiptomban megalkották, balsorsuk következtében őshazájukból elvándoroltak és hatalmas rajokban más földrajzi tájakon szálltak meg, ahová mindenüvé magukkal vitték magas kultúrájukat. Lázasan kezdték ezért kutatni a tudósak azt is, hová ment a mezopotámiai és egyiptomi ősnép és milyen népek lettek folytatói, az ő hatalmas kultúrörökségének átvevői és letéteményesei. Európában minden nép igyekezett magát a keleti kultúra valamelyik ága egyenes örökösének tekinteni és így a kontinens első feltárásában magának osztályrészt biztosítani. Ez az igyekezet - most már az európai őstörténet kutatása -a két világháború között nagy lendületet vett és azóta is szakadatlan erővel folytatódik.
Az ősi kultúrörökség első igénylője a szemita nép volt, amelynek nevében az orientalista J. Halévy főleg a szumir-babiloni osztályrészt követelte. Ugyanezt a törekvést módosított formában azóta többen is képviselik, főleg Samuel Kramer és Cyrus Gordon, és kétségtelennek látszik, hogy a szemiták, mint szintén keleten kialakult kultúrnép, az örökség egy jelentős darabját birtokolják korai átvétel formájában. Az indoeurópai népek, elsősorban a németek és angolok, szintén igényt emeltek a keleti örökségre. Tudósaik szerint ők lennének a Nap-népek Úr-ágának, az "árjáknak" egyenes leszármazói, a legmagasabb emberi értékeket hordozó emberi nem. Ennek az iránynak legelszántabb, mondhatni legerőszakosabb képviselője a cseh Hrozny volt, aki főként a hettita nép és kultúra germán voltát próbálta bizonygatni. A hasonló ívású angol tudósok közül viszont L. A. Waddell nevét kell említenünk, aki az egész brit, ír és skót népességet a Régi Keletről származtatta, beleértve a Britannia nevet is.
A két világháború között Kemál Atatürk török diktátor historikusai is megújították a maguk ókori történetét, a török népet jelentős részben árja eredetű népnek jelentve ki, a hettiták folytatásának, azon a címen, hogy katonás elődeik -a hódító szeldzsuk -, akik a XI. században az egykori Hétország földjét vették birtokba, csak kisebbséget alkottak országukban és utóbb teljesen beolvadtak az őslakosságba. A török őstörténet újrafogalmazásáról "A török történetírás új útjai " cím alatt éppen e sorok írója számolt be annak idején a budapesti Századok oldalain (1938). A török szakemberek sikeresen és minden nagyobb tudományos csetepaté nélkül számolták fel a törők nép eredetére vonatkozó korábbi nézeteiket. Megállapításaik átmentek a nemzetközi irodalomba is, ahol a mai törökség árja vonásait számon tartják és kiemelik. A keleti örökségre Európán kívüli jelentkezők is voltak, elsősorban a perzsák, akik országuk nevét is elhagyták és "Iránnal" (Úr Hona) cserélték fel, hogy így jobban kidomborítsák az Úr fajhoz való tartozásukat.
A szumír- egyiptomi magas kultúra örökségéért csak egyetlen régi nemzet nem jelentkezett: a magyar. Ez annál meglepőbb, mert az első nyugati kutatók (Sayce, Oppert, Lenorrnant, Rawlinson) az ősi kultúra megalkotójának éppenséggel egy magyar típusú nyelvet beszélő népet tartottak s ezt a körülményt többször is említették munkáikban. A. H. Sayce például " The archeology of the cuneiform inscriptions " c. kötetében (London, 1907) így szólta "Babilónia legősibb művelt lakosai nem szemita nyelven beszéltek és így nem is lehettek szemiták... A babiloni kultúra olyan emberfajta alkotása, amely valamilyen finn, magyar, vagy japán típusú nyelven beszélt, " Ezek a kutatók azt remélték, hogy a magyar tudósok, akiket a kérdés eldöntésére a legalkalmasabbnak tartattak- akárcsak a héber szakértőket az asszír kultúra kiértékelésére -, kiveszik majd részüket az izgalmas kutatásból és segítik megállapítani az emberiség első magas kultúrájának szerzőjét és főbb örököseit.
A mezopotámiai kultúra magyar eredetének gyanúját a későbbi kutatók is fenntartották és könyvről könyvre megismételték, hol finnugornak, hol ural-altájinak, hol turáninak nevezve a kultúra megalkotóit, amely kifejezésekbe a magyar mindig beleértődött. A Régi Kelet történetét tárgyaló legújabb összefoglaló munkában, a jól ismert UNESCO-kiadványban Woolley professzor fogalmazásában szintén azt olvashatjuk, hol a szumír nyelv ragozó nyelv és ugyanabba a csoportba tartozik, mint a török, a finn és a magyar- és Prof Caquot megjegyzése szerint a hurri (Úri) és az urartui is. A magyar történet iránt érdeklődő és irányunkban rokonszenvet tanúsító Shokotu Faisi japán történész - és bizonyára más is - érthetetlennek találta a magyar tudósok tétlenségét és hozzánk intézett levelében kérdezte.' "De miért nem oldják meg végre Önök- magyar tudósok- a Bibliában hemzsegő magyar elnevezések, nevek, földrajzi helyek problémáit? " Az igazság az, hogy a magyar tudósok a megtisztelő meghívásnak, hogy vegyenek részt a Régi Kelet kutatásában és keressék ki az első magas kultúrában a maguk részét és örökségét, nem tettek eleget: távolmaradtak az európai tudósok nagy lakomájától. Ez a dolog elég rejtélyes, hiszen a régibb magyar történetírók - Bonfini, Bél Mátyás, Pray György, Horvát István, Fejér György és Lukácsy Kristóf, hogy csak a főbb neveket említsük- egészen a X1X. század közepéig azt tanították, hogy a magyar nyelv és magyar nép keleti származású, és közülük nem egy éppen Mezopotámiában és Egyiptomban jelölte meg az őshaza helyét. E régibb magyar tudósok nyelvünket is egy darabból álló ősnyelvnek tartották, amelyből minden más fiatalabb nyelvbe tömegesen kerültek át szavak (Horvát István), pontosan úgy, amint ezt a modern tudósok a "szumir"-nak nevezett (magyar) nyelvvel kapcsolatban is megállapították. Tudták ezek a régibb historikusok azt is, hogy a magyar nép árja (Úr) és turáni (Kus) fajta keveredéséből állt elő és hogy az ősmagyarok szent állata is az oroszlán, madár, kos és a párduc volt, akárcsak Szumérben és Egyiptomban, a magyar kutatók távolmaradása miatt a Régi Kelet nyelvének és népének kiléte ma sincs határozottan megállapítva.
Itt az ideje annak, hogy - megfogadva az évszázados tanácsot a külföldi kutatóktól - hazai egyetemeink is működtessenek olyan tanszékeket, ahol a magyar őstörténetet, az összes magyari, köztük a sumir nyelvet és történelmet oktatják, és kutatják azt az örökséget, amelyről az egész világ tudja: a miénk, magyaroké. E szép óhaj lejegyzése közben kaptam a hírt: Badiny Jós Ferenc sumerológiai és Pap Gábor magyarságtudományi katedrát kapott. Magam, aki leginkább veszélyeztetett ősi kultúránkért aggódom és hadakozom egyszerre másokkal és saját magunkkal is, éltető fénysugarat érzek e hír hallatán.
Badiny Jós Ferenc sumir vonatkozásban számunkra meggyőzően bebizonyította a kérdéses dolgokat (BJF) c. munkájában. Ajánlom e könyvet minden magyartanárnak, oktatással foglalkozónak, gimnazistának és mindenkinek. Olyan kincs birtokába kerülnek a nyelv rejtelmei által, ami a bizonyosság élményével ajándékozza meg az olvasót.
Istenünk, a magyar nyelv
Hallgassuk meg, mit ír a sokat idézett Sir JOHN BOWRING: The Poetry of Magyar c. munkájában, akit nem lehet elégszer idézni e tárgyban:
"A Magyar Nyelv eredete nagyon messzire megy vissza. Rendkívül különleges módon fejlődött és struktúrája visszanyúlik arra az időre, mikor még a jelenleg Európában beszélt nyelvek nem léteztek. Egy olyan nyelv, mely szilárdan és határozottan fejlesztette magát, matematikai logikával, harmonikus összeilleszkedéssel, ruganyos és erős hangzatokkal.
Az angol ember büszke lehet anyanyelvére, mely az emberiség történetére és múltjára utal. Az eredetén meglátszik az a különböző nemzetektől származó réteg, melynek összességéből kialakult. Ezzel szemben a magyar nyelv egy tömör kődarab, melyen az idők viharai a legcsekélyebb karcolást sem hagyták. Nem olyan, mint egy naptár, mely a korral változik.
Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz s nem von vissza, nem ad és nem vesz el senkitől. Ez a nyelv a legrégibb, a legdicsőségesebb monumentje egy nemzeti egyeduralomnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok nem tudnak megoldani, azt elhanyagolják, úgy a nyelvkutatásban, mint a régészetben. Az egyiptomi templomok mennyezete - mely egyetlen szikladarabból készült - megmagyarázhatatlan. Senki sem tudja, honnan származik, melyik helységből hozták ezt a furcsa, bámulatos masszát. Hogyan szállították és emelték fel a templom tetejére. A magyar nyelv ennél sokkal csodálatosabb fenomén. Aki megoldja, isteni titkot fog analizálni és a titok első tézise ez: Kezdetben vala a szó és a szó Istennél volt és a szó lett az Isten."
Nem járnék el tisztességesen, ha nem adnék hangot azoknak a kérdéseimnek, amelyekre nem találtam meg eddig a teljes feleletet. Sok részletkérdésben kevés adatunk, vagy némileg ellentmondó forrásaink vannak. A hunok és Baján honfoglalása, bevonulása nem kellően adatolt. Mindenki tényként veszi, de más források, pl. az avarok esetében egymással acsarkodó törzsszövetségeket látnak csupán bizánciak által összeugrasztható mellékszereplőként a Krím környékén. Baján.népe hatalmas birodalmat alapított, de még több kellene a tisztánlátáshoz. Hatvanezernyi avar sír üzen-e valamit életükről és küzdelmeikről. Megtaláljuk-e őbennük is korábbi hagyományaink folytatóit emberközelből nézve? Ugyanígy vagyunk a 670-es ún. késő avarokkal {László Gyula első magyar honfoglalóival), (vagy esetleg késő pártosokkal?), nem látni még kellő hangsúllyal azokat a tömegeket, akik a griffes-indás kultúrát magukkal hozták. Márpedig itt vannak, de hogyan történt? Hová tűntek a szabirok, onogurok, türkök, hunok, avarok, pártusok az új hazában? Miért nem tudunk szabir, hun, türk vagy más hagyományokat őrző helyekről?
Nem azért, mert mindenki magyar (mah-gar) nyelvű volt, csak mi kereszteltük el őket sok-sok különböző névre, ahogy az idegen krónikák megörökítették őket? Ki tudja-e valaki mutatni a Nyék törzs onogurságát, a Megyer törzs szabirságát letelepedési területének adataiból? El tudja-e olvasni valaki a pártusok Niszában talált szövegeit? Gyalázatosan keveset tudunk a keltákról - akik cimmeri-szkíta származásúak lennének -, pedig a National Geographic 1977-es kelta térképe pontosan azt a területet fedi be velük Európában, amit Baráth is felsorolt. Van még más is. Kutatóink nem tárták még fel a Kárpát-medence alapos történetét az itteni keltáktól kezdve. A szkíták, de főleg a szarmaták nagy tömegei sem szívódhattak fel csak úgy egyszerűen a semmibe. Nincs tehát végleges közelképünk a kelet felől érkező turániak sorsának alakulásáról sem, inkább csak szilánkjaink. Pedig 600 kilométernyi földtöltést hagytak maguk után az Alföldön a szarmaták. Sorolhatnám tovább kétségeimet, de nem érdemes. Kutatni keli tovább, mert még nem kerek a történet.
A nomádság cáfolata
De kétséget kizáróan megfoghatóvá válnak - mert bemutatjuk - azok a kataklizmák is, amelyek ősnépeinket egy-egy hazájából időről időre kimozdították. Békeidőkben ugyanis nem vonultak egyszer sem új hazát keresni! Látni fogjuk pl. A rómaiak ténykedését, a nagy türk népmozgások megindulását, az arab invázió halálos fenyegetéseit stb. Mind tragédiaként érte népeinket és életveszélybe sodorta. Ha nem lettek volna e kényszerítő körülmények - Belső-Ázsia elsivatagosodása, más éghajlati változások, az ezek miatt meginduló és új lakhelyet kereső népek hatalmas tömegeinek útrakelése -, talán meg sem fordul bennük másik haza keresésének gondolata, hiszen megtelepedett életmódot folytattak országaikban, városaikban, falvaikban. Volt iparuk, kereskedelmük, földművelésük és állattenyésztésük.
Jól szervezett államaik voltak legalább ötezer év óta, annak minden feltételével együtt. A lovat azért tenyésztették, mert azzal közlekedtek és harcoltak! Kontinensek belsejében ez a módja. A tengeri népek hajót építettek a közlekedéshez, ők miért nem nomádok? Véleményem szerint a végső kényszer hatása alatt lakhelyváltoztatás nem tekinthető nomád életformának! Itt az ideje annak, hogy csatlakozván idézett szerzőink más téren bizonyított, alapos tévedéseket felszámoló fejtegetéseihez, felvessem: a magyar nép nem volt nomád sem abban az értelemben amit Padányi megcáfolt már egyszer, sem abban az értelemben, hogy valóban ez lett volna a valódi életmódjuk. Megfordítva a kérdést: azért, mert pár száz (ezer) mai juhászunk juhait, a nagyállattartók újra szaporodó szürke marháit, vagy éppen méneseinket éppúgy legelteti, mint őseink, azért a mai Magyarország egy nomád állam lenne? A viszontkérdés képtelensége is bizonyító erejű. Éppen ezért, a nomád szót, mint a rosszindulatú minősítés egyik eszközét nyugodtan száműzhetjük őstörténetünk szótárából és fogalmi készletéből.
A Kárpát-medencei közlekedő nyelv: népeink kovásza
Ha magunk elé képzeljük az ókorban dél-délkeleti irányból a Kárpát-medencébe érkező, a mahgar ősnyelvet valamilyen formában birtokló népeket - pilisieket, harátokat, bálokat, egyiptomiakat, hétországiakat -, ehhez hozzávesszük a keltáktól számítva keletről érkező szkíta, szarmata, jazig, alán népeket, majd a hunokat, avarokat (pártosokat), onogurokat, végül a honfoglaláskor megérkező szabir-hun-onogur-turk népességet, talán joggal kérdezhetjük meg ki beszélt itt magyarul? Badinyt olvasva tudjuk a választ: a mahgar ősnép mahgar nyelvét beszélték. A kérdés azonban talán mégsem ilyen egyszerű. Az egymástól ezer évekre élő rokonnépektől elvileg nem feltétlenül várható el a nyelvazonosság. Az alapkérdést nem feledve, nem lehetséges-e az, hogy a magyar (mahgar) nyelv itt, a Kárpát-medencében ugyanazt a szerepet töltötte be az egyébként valóban rokon népek közötti érintkezésben, mint a kárpát-medencei alap- és közlekedő nyelv (linga franca), hasonlóan az évezredekkel korábbi sumir-mahgarhoz a Régi Keleten? Azzal a különbséggel, hogy itt- családon belül maradva ez esetleg kismértékben egymástól eltérő nyelvváltozatokat mai értelemben vett tájnyelvekként megőrizve építette be nyelvünk kincsestárába. Ott expanziós, táguló jelleggel, itt egybeforrasztó szereppel. Nem oktalan e feltételezés, ha tájegységeink nyelveit egymás mellé állítva azt látjuk, hogy a sok jellegzetes, ízes magyar nyelvjárás - mint megannyi régi magyari nép ősi nyelvének hagyatéka és maradéka- a magyar nyelvvel, mint eredeti ősnyelvvel kapcsolódik össze? Ennek elképzeléséhez- Götz László nyelvterjedési levezetését nem feledve szükség van ahhoz is, hogy feltételezzük, közlekedő nyelvvé csak olyan nyelv válhat a dolog belső logikájából adódóan, amelynek tulajdonosai- népei-maguk is terjedőben vannak valamilyen nyomós ok folytán. Nyilvánvaló, hogy egy elzárt völgy népének nyelve soha nem lesz közlekedő nyelvvé. Expanzióra való képességük együttes oka pedig népességük növekvő mérete és ennek folyományaként térbeli tágulásra való képessége, stratégiai jelentőségű találmányaik, technológiáik megléte (pl. koncentrált élelmiszer-termelő technológia birtoklása, lásd öntözés, majd öntözés nélküli élelemtermelés, stratégiai erejű bányászat és fémfeldolgozóipar stb.), de döntően felhalmozott szellemi tudásuk mennyisége lenne. Az összeforrási folyamatban a hangsúly itt a rokonnépeken van, hiszen az ettől élesen különböző népek nem lettek magyarrá csak emiatt. Idegenekkel nem kötöttünk vérszerződéseket sem. Ha ez nem így lenne feltételezhető, ma sok nép beszélhetne pl. asszírul, hódításaik okán. De nem, asszírul nem beszél senki. Nagy Sándor "hellenizált világa" már egy fokkal jobban áll, de még így sem dicsőséges helyen: ők a nyers erőszakon kívül már mást is vittek magukkal, mégpedig kultúrát és életérzést, más szóval követendő dolgokat. Hogy ez sem volt tökéletes, az mutatja, ez is csak ideig-óráig tartott ki (történelmi léptékben számolva). Róma latin nyelve valahol a kettő között áll. A római birodalom széthullásával megszűnt a latin általános szerepe, mert a rómaiak - amint Róma pannóniai hatásait bemutatjuk- nem törekedtek a leigázott népek agymosására és kultúrájuk átformálására. Hogy ma mégis sokan használják a latint, az leginkább a római egyháznak köszönhető. Ha ők nem tartották volna fenn a nyelvet, valószínűleg ki kellett volna találni egy másik tudományos nyelvet, vagy a görögöt választották volna. E példák is csak azt támasztják alá, hogy nekünk a Kárpát-medencében végbement egyesülési csoda nem véletlen szerencsénk, így véve logikus következmény. Más megközelítésben úgy is mondhatjuk, hogy a sumir-mahgar ősnyelvet beszélők itt, a Kárpát-medencében tartós egységbe kovácsolták az ide egymás után beérkező rokonnépeket és nemcsak a közös ősnyelv erejével, hanem kelendő szellemi portékával gazdagon megrakodva.
Valamit még el kell mondanunk a magyarok történetéről. Több szerzőnk is megemlíti mintegy mellékkörülményként- magyari népeink általános jellemvonásait. A békés, barátságos, vérszerződéseket és örök barátságokat kötő fair-play-díjas jellemű népeket, akik gyakran estek áldozatul a tőlük különbözők cselvetéseinek. A gáláns és lovagias szkíták, hunok és a többiek, akik hittek az ókori adott szó erejében, a gentleman's agreementekben, vérszerződéssel kötött barátságokban, nyeretlen kétévesként vesztettek birodalmakat a csalás, ármány és hitszegés által. Ez a megátalkodott jóhiszeműség, befogadókészség többször is meghozta gyümölcseit - másoknak.
Az etruszk igazság fényre derül
De ne ezen keseregjünk, hanem gondoljunk rokon etruszkjainkra -a Kisázsiából elszármazott művelt népre-, akik a vérségi kötelékeket akkor is fontosabbnak tartották, amikor a hódító Róma egyenként gyalogolt át városállamain, és eszükbe sem jutott, hogy közös uralkodó zászlaja alatt védekezzenek. Felirataikat egyre többen olvassák el a magyar rovásírás segítségével, legalábbis nyelvrokonok ők, Mi ma nem kérhetjük számon rajtuk a hitük, hagyományaik szerinti választásaik következményeit. Látni fogjuk, hogy Róna anélkül vette uralma alá Etrúriát, hogy akár egyszer is szembe kellett volna néznie az egyesült etruszk haderővel. Ez a vérségi kötelékekre épülő földművelő társadalmi építkezés ott nem volt hatékony, országot megtartani képes uralmi rendszer. Kárpótlásként itt csak a Róma alapítása körüli történelem hamisítások újbóli nyilvánosságra hozatalával szolgálhatjuk az etruszk igazságot.
Mai értelemben vett birodalmakat véres erőszak vagy kemény érdek erős központi hatalommal hozhat létre és tarthat egyben, és éppen most kerülünk szembe a másik valósággal, ha nem lettek volna népeink vezetői között mégis keménykezű alapítók, nem lehetnénk itt. Nimród, Lugalzagasi, Ur-Nagntnu, Ménes, Arszák, Berozamad, Ruga és Atilla, Baján, Álmos, Árpád, Szent István és jó néhányan az Árpádok közül nem kevés viaskodással is terhes működése az ő igazukat mutatja egy-két-ötezer év után. Talán egyszer valaki biztos elemzést ad e személyek jellemének összehasonlításáról és meg tudja ragadni azt a legfontosabb erényt, amely kiemelte őket alapítóvá. Ezerévekre ható - jó - döntéseket valószínűleg csak géniuszok tudnak hozni.
Kelet és Nyugat
Nem találtam igazán biztos kapaszkodókat egy utolsó nagy kérdésben. Ez pedig Kelet és Nyugat történelmi kérdése, Mi, akik oly sokszor e határmezsgyén éltünk és élünk ma is, nem kerülhetjük meg e leckét. Majdnem mindenünket, amink van, Kelet adta. E kincsekkel felvértezve most a Nyugatot fogjuk erősíteni, mint ahogy megtettük már korábban is nemegyszer ezer év alatt. Szabad akaratunkból átléphetünk a másik oldalra, ha boldogulásunk ott biztosan jobb lesz.
Egyet azonban semmilyen körülmények között nem tehetünk meg. Lelkünk keleti sarkát nem üríthetjük ki. Nem tagadhatjuk meg génjeinket és hagyományainkat, történelmünket és Csaba királyfi hadiútját sem, mert ez az életben maradás záloga. Hagyományaink megtagadása nem lehet célja egyetlen távolabbra is tekintő magyarnak. Miért kívánhatna ilyet tőlünk bárki is? A Nyugat leckéjét már régen megtanultuk, a római kereszténység felvételével egyszer már csatlakoztunk a Nyugathoz éppen ezer éve, és ha eddig nem is tudtuk, de mostantól visszamenőleg is rokonainknak tekinthetjük Európa népeit, mint ahogy ők is minket, éppen az itt feltárt történelem okán. Figyelő szemeinket azonban nem vehetjük le keleten maradt közeli és távoli rokonainkról sem. Ha ebben látok kapaszkodót, talán nem tévedek nagyot. Mindig képesnek kell maradnunk őket megérteni, és így mindig meg fogjuk érteni saját csodánkat is.
Fehér Magyarország és a Szent Korona
A mi csodánk itt áll, a neve fehér - fejér - Magyarország, ezernyi buktató után is. Ez a tény eléggé ösztönözhet minket a további kutatásra, egészséges nemzeti büszkeség és tudat újbóli felépítésére. E Magyarország dolgai rendbetételéhez az elején kell hozzáfogjon, ez pedig régi adósságunk önmagunkkal szemben. Legelsőként a Magyar Szent Korona történetének feltárása, helyreállítása és jelentőségének megfelelő kezelése nem halasztható tovább. Az elmúlt években előhozott adatok alapján - és ebbe az eddig elhallgatott tényeket is beleértem - döntést igényelnek. Illene méltó helyet találni a helyreállított Szent Koronának is, mert az nem egyszerű kiállítási tárgy csupán. Ha egy katedrális felépítése az ára, akkor az legyen, mert attól kezdve ott fog dobogni az ország szíve. De ne ragadtassuk el magunkat. Napnyugati szent városunkban, Esztergomban, az Oroszlános Szentélyben a valamikori 14 égi oroszlán mellett a tizenötödik oroszlán - az ítélő szakrális papkirály - helye most üres. Esztergom jogos jussa lehetne a Szent Korona őrzésének kiváltsága.
Hogy mennyire nem kiállítási tárgy a Szent Korona, azt ma még talán fel sem ismertük eléggé. Ismeretes, hogy a magyar hagyományok szerint Istent nem ábrázolták, csak jelölték a rovás GY (eGY- egy az Isten, címerünk kettős keresztje) jelével. A Szent Koronát sem volt lehetséges ábrázolni, csak jelölni lehetett. Ezért látni ősi krónikáinkban a királyokat egyszerű koronával a fejükön. Összehasonlítható-e, összefügghet-e valamilyen módon e két ábrázolhatatlanság?
Első rajzként a profán - és e tárgyban tájékozatlan - Fuggerek készíttettek róla képet. Mivel a kutatás még folyik, nem tudunk annak végeredményéről beszámolni. Ami viszont a bizonyosságot súroló valószínűséggel fennáll, az nem más, mint annak a fontos felismerésnek és az ebből adódó követelménynek a betartása, hogy koronánk történetének teljes és megnyugtató feltárásához fel kell dolgozni egységes szemléletben a teljes Régi Kelet és az attól még keletebbre eső tájak mű-, szellem-; vallás- és köztörténetét, beleértve a magyar történelmet is. A Szent Korona kérdése - amint az egyre nyilvánvalóbban látszik - ugyanis annyira összetett, hogy sem akadémikus proklamációk, sem magányos farkasok, sem látnokok egymaguk nem fogják megoldani. Ha ezt így vesszük, Csomor Lajost is és a hivatalosakat is jogosan feddte meg Bakay Kornél, előbbit melléfogásaiért, utóbbiakat beteges makacsságukért, mert koronaügyben lassan illenék biztosra mennünk, hogy ne ismétlődhessenek meg a méltatlan viták a drága kincs felett. Nem baj az, ha néhány évig szünetet tartunk a közlésekkel, de kívánjuk, hogy a következő koronáskönyv hozza meg a végleges, igaz, ezért mindenkinek megfelelő - valódi - megoldást.
Hol keressük a forrásokat?
Köszönet és hála illeti a felhozott források tudós történészeit. Tengernyi munkájuk nélkül nem olvashatnánk e nagyívű, régi-új történetet. Példájuk már most láthatóan követőkre talált. Az e tárgyra is szakosodott könyvesboltjaink körül pezseg az élet, egyre több és több kiadvány lát napvilágot. Színes a választék is. Vannak korábbi könyvek, amelyekhez eddig nem juthattunk hozzá, mert külföldön készültek, vannak hazai keltezésű könyvek hazai szerzőinktől, újranyomott könyvek, új kiadások és csak remélhetjük, hogy e lendület nem áll meg a könyvkiadásban. Egyre több segédtudomány jelentkezik új szerzőktől is. Nyelvészeink is egyre több kérdést világítanak meg. Jó néhány kiadó vállalja fel e művek gondozását. Tisztul tehát a kép és színesedik is egyúttal.
A teljesség látképe
Eddig felhalmozott - és az elmúlt tíz-húsz évben igen jelentősen kibővült-tudásunk népünk történetéről követeli a következő nagy lépés megtételét az egységes - régi-új - magyar őstörténet rögzítésére. Az alapozó eredményeket szintetizáló nagy mű még nem készült el. De talán közelebb kerültünk a megoldáshoz. Hiszem azt, hogy történész elődeink már felrajzolták a történet gerincét, és azt is, hogy az egymástól első pillantásra látszólag távol eső Magyar Adorján-i kárpát-medencei autoktón (őshonos), Baráth Tibori délről északra haladó, Badinyi kárpát-medencei - mezopotámiai pulzáló, Nagy Gyulai és Bakay Kornéli közép- és belsőázsiai, Götz Lászlói finnugorságtól megtisztító és átfogó nyelvészeti, valamint Pap Gábori égig hatoló fejtéseinek ívei most végre találkoznak egy közös, egymásba illeszthető történelmi látványban. A bevezető elején említett, egyetlen lendülettel megrajzolt történet alkotóelemei összeállnak egyetlen hatalmas folyammá. Ennek neve az Egységes Magyar Őstörténet lesz majd. Meggyógyítja a háborgó lelkeket, tisztára festi a bemocskolt évezredeket, kitakarítja a ragadós, agykéregbe beszivárgó szemetet, visszaadja a megtépázott önbecsülést, tartást ad a vezérfonalat keresőknek, önbizalommal tölti fel a kapaszkodókat keresőket, felvértezi híveit a régi tudás egy jó darabjával, és rövid idő alatt kifejti majd jótékony hatását országunk és népünk minden polgárára. E néhány bevezető gondolat után fontosnak tartom bejelenteni igényemet, én a magam nevében részt kérek - jogos örökösként - abból a keleti, itthoni és turáni örökségből, mely engem illet ez elmúlt 5-10 évezredből. Szeretném újra megtanulni, használni arra, amire való, szellemének tanításait szem előtt tartani. Remélem, rövidesen országom, Magyarország és a magyarok is ezt fogják tenni.
ELŐHANG
AZ ELŐZMÉNYEK
Mu teremtése a Nascal-táblákról
Teremtő hét felülmúlhatatlan Értelme hét rendelkezést tett.
-A gázok, amelyek alaktalanul és szétszóródva vannak a térben, gyűljenek egybe s belőlük alakuljon ki a föld. A gázok erre örvénylő tömeggé gyűltek össze.
- Szilárduljanak a gázok és képezzék a földet. A gázok erre szilárdultak, de azok tömegei a szilárdultakon kívül maradtak a vizek és a légkör alakítására, tömegei pedig az így született új világba szilárdultak. Sötétség uralkodott s még nem volt semmi hang, mivel még nem volt sem víz, sem légkör.
- Különüljenek szét a külső gázok és alakuljon ki a víz és légkör, és a gázok szétváltak: egyik részük vízzé alakult s a vizek elhelyeződtek a földön s azt beborították olyképp, hogy szárazföld sehol sem vált láthatóvá. A gázok, amelyek nem alakították a vizet, a légkört alakították, és "A világosságot a légkör tartalmazta" és a nap nyilai a légkörben egyesülve a föld világosság kisugárzásaival, létrehozták a világosságot. Ettől kezdve világosság volt a föld felszínén, és "A hőt ugyancsak a légkör tartalmazta." És a nap sugarai a légkörben egyesültek a föld hősugaraival s a hőnek életet adtak. Ettől kezdve volt hő, hogy a föld felszínét melegítse.
-A földben lévő gázok emeljék fel a földet a vizek fölé. Erre a föld belsejében lévő tüzek felemelték a földet, amelyen addig a vizek nyugodtak, amíg a vizek felszíne fölé nem emelkedett és ez volt a szárazföld.
- Jöjjön elő élet a vizekben. És a nap kisugárzásai egyesülve a föld kisugárzásával a vizek iszapjában, kozmikus tojások (életcsírák) képződtek az iszap részecskéiből. Ez életcsírákból jött elő az élet, mint az rendeltetett.
- Jöjjön elő élet a szárazföldön. És a nap sugárzása egyesülve a föld sugárzásával a föld porában, abból életcsírák keletkeztek. Az életcsírákból jött elő az élet a talajon, mint az rendeltetett.
- Amikor mindez megtörtént, a hetedik értelem mondó: Csináljunk embert a mi szerkezetünkre és ruházzuk őt fel hatalommal a földi uralásra.
- Ekkor Narayana (tiara - Isteni Egy, Yana - Mindenek Teremtője), a Hétfejű Értelem, a mindenségben való minden létezőnek Teremtője, megteremté az embert, és testébe egy élő, halhatatlan, soha el nem múló értelmet helyezett, s az ember értelmi tehetségében egyenlő lett Narayanával. A teremtés ezzel teljessé lett.
Kr. e. 47 000 Mu, az Anyaország a Csendes óceán szigetvilága helyén CSJ 27. o.
Ha elfogadjuk azt-amint később láthatjuk-, hogy ha a Mayax Birodalomnak 14 000 év állt rendelkezésére Atlantisz megalapítására és gyarmati birodalommá emelkedéséhez, továbbá ugyanez Mu esetében Mayaxszal kapcsolatban is fennállt, akkor Mu ez idő tájt vagy már ennél jóval korábban nagyszerűségének magaslatán állott. Mu hozzávetőleg 8000 km kelet-nyugati és 5000 km észak-déli kiterjedésű, három részre tagolt kontinens.
Kr. e. 33 000 Közép-Amerika Mayax CSJ 26. o.
Mayaxban, a Mu által alapított gyarmati birodalomban királyok uralkodnak. E birodalom az egyszerű letelepülésből emelkedett birodalmi rangra. 12 dinasztia uralkodik 18 000 éven keresztül...
Ez az idő a Mu-i művelődés legkorábbi kezdete egyben, hisz az a fejlődés, amely Mu-n végbe- ment, el kellett jusson olyan fokra, hogy gyarmatosíthasson.
Kr. e. 23 000 Dél-Amerika CSJ 16. o.
Dél-Amerika térképe egy tibeti kolostor könyvtárából kerül elő ekkorról. A rajta található csillagkonstelláció alapján határozták meg a korát. Tiahuanaco városa szerepel rajta.
Kr. e. 19 100 Atlantisz CSJ 27.
Manetho egyiptomi pap-történetíró írja: Az Atlantisz bölcseinek uralma 13 900 éven át tartott..
Kr. e. 16 000 Mezopotámia
Babilonia történelmének kezdete. Indiai nagamaya betelepülés az Eufrátesz torkolatához. CSJ 181. o.
Kr. e. 15 000 Közép-Amerika CSJ 26,
A Can-dinasztia uralkodásának hozzávetőleges kezdete.
Kr. e. 14 000 Közép-Amerika Közép-Amerika
A Can-dinasztia utolsó királyának uralkodása a yucatani Chichen Itza-ban. CSJ 26. o.
Kr. e. 13 000 Mu - Burma, India CSJ 13.
A Mu-n készült, annak déli részén használt Naga- jelképekkel, -írásjelekkel írt Naacal-táblákat Burmából Indiába vitetik.
Kr. e. 11. 000 Csendes-óceán - CSJ 21. o.
Mu, az Anyaország pusztulása. Erről egy mexikói tábla tudósít bennünket az Anyaország Naga rendszerű templomírásának titkos jeleivel. Ezt az írásmódot a legfőbb papságon kívül csak néhány kiváló pap és a trón várományosai ismerték. A rajta levő írás tehát nagyon ősi, de nem régibb 12 000 évesnél, mert Mu, az Anyaország pusztulását írja le: "A Lelkek földje, a föld nagy Uralkodója nincs többé. Különböző helyeken megrendült alatta a föld s az egész ország úgy hullámzott, mint az óceán vize. Végül is oszlopai engedtek és egy tűzörvényben süllyedt el. Amint a nagy Uralkodó elmerült, a föld alatti tüzek körülfogták őt és fellángoltak. Majd a vizek hömpölyögtek föléje s a Lelkek földje, a nagy Uralkodó nem volt többé. Elpusztult a műveltség szülőhazája 64 millió emberrel."
Kr. e.10 400 Mexikó CSJ 13. o.
Legalább ekkor készül az a 2600 kőtábla, amelyeket Niven mexikói főarcheologus talál a mexikói völgyben.
Túlnyomórészt a Mu északi részéről származó ujgur jelképekkel írták. Koruknál fogva készülhettek Mu-n és Mexikóban is.
Kr.e..5200 Atlantisz végleges elsüllyedése Atlanti Óceán: CSJ 27: o.
Prológus
Baráth Tibor írja: BT III. 172-173.0.
1. Mi magyarok az úr (árja) népek egyenes leszármazói vagyunk. Népnevünkben: hung-ári, mag-ári, országunk nevében: Hung-Ária, Mag-Ária a mai napig őrizzük és ma is az eredeti árja nyelven beszélünk. Hagyományaink, néprajzunk és hitvilágunk nagy részben ókorból eredő páratlan örökség. Népünknek van egy turáni ága is, amely a meleg égövön való tartózkodásunk idején hozzánk csatlakozott kus fajtából keletkezett, akiket arcuk sötétes árnyalata miatt fekete magyaroknak neveztek. Török vagy mongol faji összetevőnk nincs.
2. A mi beszédünk és földműves magas kultúránk öt-hatezer esztendőre visszamenőleg írásbelileg igazolható, vagyis annak kezdete oly régi időkbe nyúlik vissza, amikor a magyaron kívül más tagolt emberi beszéd, rendszerbe foglalt vallás, művészet és írás még nem létezett. A mi őseinknek tehát nem volt kitől mit "kölcsönözzenek". Szókincsüket, vallási képzeteiket és tudományukat az alapoktól a befejezésig maguknak kellett saját géniuszukkal megteremteniük. Ezért ősnyelv a magyar nyelv, őskultúra a magyar kultúra, amiben osztoznak velünk ma is élő rokonaink, az észtek, finnek és egyéb magyar származású népek.
3. Társadalomba szervezkedésük, vagyis nemzetekre oszlása és sokszínű magas kultúrájának kibontakozása legelőször azon a tájon észlelhető, ahol három világrész - Ázsia, Afrika és Európa - érintkezik egymással s amelyet Régi Keletnek vagy Közel-Keletnek neveznek. Tudományunk mai állása szerint ez a mi "őshazánk".
4. A magyarul beszélő úr népek napkeleti hazájukban megalkották az emberi elme alapvető találmányait: a rendszeres élelmiszer-termelést, az edénykészítést, és a fémipart. Feltalálták a gyors közlekedés első eszközeit (hajót, szekeret), megfogalmazták Isten létének elvét s kitalálták a gondolatközlés időtől független eszközét: az írást, nyelvünk szerkezetéhez igazított szabályaival. Őseink világraszóló találmányai közül az utóbbi - az írás - volt a legnagyobb hatású, mert vele megszületett a tudomány: a szerzett ismereteket ezután el lehetett raktározni, nemzedékről nemzedékre áthagyományozni és gyarapítani. A magyar népek szókincsüket, fogalmaikat, istenhitüket és írástudásukat nem tartották titokban, hanem misszionáriusaik, a Nap-papok révén elterjesztették a világ minden részébe. Így lettek a magyar nyelvű népek az emberiség első tanítómesterei, nevelői és szervezői, amiről az a rengeteg magyar szó tanúskodik, amely minden később kialakult nyelvben ma is fölös számban található.
5. A magyar népek egyes részlegei az Őshazából a Kr. e. IV. évezredtől kezdve sorozatos hullámokban áttelepültek Európa nagy tájaira: Dél-, Nyugat-, Kelet- és Közép-Európába. A történeti Magyarország területére az első magyar néprajok a csiszolt kőkorban és a bronzkorban érkeztek, déli irányból jövet, a Balkán-félszigeten át vezető főútvonalon. A későbbi hullámok, Kr. e. 500-tól, keleti irányból érkeztek, áthatolva a Kárpátok hágóin és szorosain. A beérkező néprészek a Duna-medencében származási helyük, érkezési idejük, vagy még inkább vallásuk szerint szervezkedtek társadalomba, megannyi "honba" a honurakkal (fejedelmekkel) az élükön. Ezeket a Duna-vidéki magyar honokat először Atilla király, Esthon ura, utóbb az ő vérbeli leszármazója, Árpád fejedelem egyesítette egységes országgá, akinek szereplésével a magyar múlt őstörténeti szakasza befejeződik.
6. Az Európába áttelepült és ott különböző nevek alatt szerepelt néprészek: Magurak, Szemurak, Ősurak, Lig(a)urak, Barátok, Iberek, Esthonik, Fennik, Keletik, Hetésik, Pilisik, Szerémik és még sokan mások olyan szerepet töltöttek be Európa terein, mint az őshazaiak szerte a világon másutt is: ők lettek a kontinens felderítői, Európa-I. megalkotói, e táj első letelepült lakosai, az ős-európaiak. A sors úgy hozta, hogy ebből a hatalmas kultúrnépességből a szarmata előnyomulás, majd a rómaiak, germánok és szlávok kialakulása és politikai szerepe miatt mára csak az a részleg maradjon meg ősi tisztaságában, amelynek mi, magyarok vagyunk folytatói. A mi felelősségünk és hivatásunk ezért óriási: mi vagyunk a hatalmas keleti örökség egyetlen hiteles letéteményese, az ókori világ egyetlen hivatott tolmácsolója. A mi nyelvünk nélkül az emberiség első korszaka örökre homályban maradt volna.
Erről szól e történelmi áttekintés. Ősidő, Ősfoglalás, üngürüsz nép Kárpát-medence GKE
Kr. e. 350000 Vértesszőllős BJ2 6. o.
Vértesszőllős ősemberének Audrey "Early Hungarian" (Ősmagyar) nevet ad.
Baldwin így ír:
Azok, akik ezt a témakört gondosan tanulmányozták, általában megegyeznek abban, hogy az a fajta, amelyet ma Európában a magyarok és a finnek képviselnek, az őskorban majdnem az egész európai kontinenst benépesítette.
Azt is kiderítették hamarosan, hogy ez az európai őshonos emberfajta azonos a Közel-Keleten, a Tigris és Eufrátesz folyamközben és a Kaukázus feletti térségben élőkkel.
Csőke Sándor így ír: BJ2 24.o.
A magyar nyelv magyar eredetű. A magyar nyelvet az idők végtelensége szülte. A magyar nyelv szókincsének kilencvenöt százaléka magyar eredetű. Transzcendentális mélységekből -önmagából - eredő ősnyelv... szerkezeti rendszerében is.
BT 80: o:
Az ősnyelv a magyar. A neolitikum földrajzi neveit magyarul olvassuk: Hab (víz), Úr, Hon, Ma (föld), Kő (ország), Eb, Nagy, Víz, Magas,
Törzs, Hó, Ház, Jó. Hó
Ház: Kaukáz(us), Jeriko Jó-Úr (isten) -Kője (országa)
BT III 40. o.
A. Dalgopolski orosz nyelvész szerint az eurázsiai nyelvekben kb 600 közös gyökszó van s ezek a szavak a mintegy 10 000 évvel ezelőtt beszélt ősnyelvből erednek, melyet a szerző "boreális" nyelvnek nevez. E nyelv jellemzői: 1. a nyelv a Régi Keleten alakult ki az Eufrátesz és a Perzsa-öböl környékén, 2. legjellemzőbb két alapszava az edényt jelentő KÁD és a vizet jelentő VET, 3. a magyar nyelv eredete bizonyítottan boreális.
Baráth Tibor jegyzete: Vagyis a magyar nyelv kialakulása az orosz kutató szerint a Régi Keleten ment végbe, miként mi is hangoztatjuk. Az a nagyfokú egyezés azonban, ami a boreális és a magyar közt fennáll, szerintünk, akik jobban tudunk magyarul, mint Dolgopolski, indokolttá teszi, hogy a szóban forgó ősnyelvet egyszerűen "magyar ősnyelvnek" nevezzük és ne bonyolítsuk a kérdést egy újabb műkifejezés forgalomba hozásával.
Régi Kelet BT 65-67.o.
Hun őshaza a Régi Kelet Irán nevű országában. Kiterjedése a Kaukázus, Káspi-tó, Perzsa-öböl, Vörös-tenger által bezárt terület. Iránt ARIA néven ismerték a régi források. Jelentése Úr-hon, úr népek otthona, árja lakóhely. Az egyiptomi időkben királyaik címe az Est Ura (Nyugat Ura), a nép Uni: Huni, a király maga Aner: Honúr, és ONOK-ÁROK-URA: Hungarok ura. Jelképük a párduc, ez egy még korábbi őshazába visz, Dankáliába, az Ádeni-öböl mentén, s határos Szomáliával. Vándorlásuk során Etiópiát, Núbiát, Egyiptomot és Eiulath-ot (ma Elat kikötője) érintik. (A szerző temérdek etimológiai névazonosítására itt nincs hely, érdeklődőknek ajánljuk a forrásmunka áttanulmányozását.)
Kr. e. 50 000-8000 Kárpát-medence BJ2 32-33.o.
Az őskor felső szakasza, a felső paleolitikum időszaka. Bükki és Szeleta őshonos kultúra.
Ezeken kívül még a csigaékszert gyűjtők az Ipoly partján és az ún. gravettiek ismertek. A Kárpát-medencei ősiség élettere igen kibővül a Közel-Keletről eredő ősembernek a Kárpát-medencébe való érkezésével.
A kárpát-medencei őstörténet rögzítésében itt azt a helyzetet kell hangsúlyoznunk, hogy a korábbi bükki és szintén őshonos Szeleta kultúrák töltődtek fel... a keleti-gravettinek nevezett ősetnikummal, hogy aztán a jégkorszak végződésén túl is - egészen a Duna I. újkőkori műveltségig - biztosítsák a kárpát-medencei őshonos és folyamatos fejlődést.
Fontos a lerögzítése és hangsúlyozása annak, hogy: 1. a bükki kultúrához tartozó Istállóskői barlangban találták azt a háromlyukú csontsípot, melyet az első hangszernek nevezhetünk, mert öt hangot szólaltat meg. Ezért inkább furulyának nevezik: Nyilvánvalóan itt -a bükki kultúrában- van az ötfokú (pentatonikus) dallamalkotás legrégibb lehetősége. 2. A bükki és a Szeleta kultúrák őshonosak. Közöttük folyamatos a fejlődés. Az UNESCO könyve- Vértes Lászlónak -a vértesszőllősi ember megtalálójának munkájára való hivatkozással - innen, a Szeleta műveltségből származtatja a franciaországi Solutrean kultúrát, és megállapítja a Szeleta-Gravetti kapcsolatokat. Ez nem jelenthet mást, mint a Szeleta helybeli továbbfejlődését a rátelepedett gravetti népség hatásának eredményeképpen. E folytonosság ismeretében most vizsgáljuk meg együtt ezeket a keleti bevándorlókat.
E népet egy kőből pattintott nyílhegyről nevezték el, amit ők is használtak. Kétségtelen, hogy ez a kaukázusi gyökerű nép Kelet-Európa síkságain tanyázott sokáig, és az ott kialakult síkvidéki kultúráját hozta be a Kárpát-medencébe. Ebbe a síkvidéki kultúrába már beletartozik a háziasított állatok tenyésztése és a földmívelés is. A földmívelésnek természetesen nem az ekés, hanem azt a kapás formáját kell érteni, amit még megtalálunk a középkorban is a nyugati társadalmaknál.
Azt is meg kell állapítanunk, hogy a régészek, amikor ennek a kaukázusi, közel-keleti gyökerű és a Kárpát-medencében megtelepedő népnek a gravetti nevet adták, vagyis már megint egy szerszámféleségről nevezték el a már mozgó etnikumot - módszertani hibát követtek el. Ugyanis most már nem kőszerszámok és csonteszközök ezrei vagy állatcsontok halmazai mozognak előttünk az időskálán és a térképen - hanem egy ősi etnikum: az ember. A letelepedés pedig tömeges. Ennek következtében itt már nemcsak az ősember után kutatunk, hanem a Kárpát-medencének egy hosszú történeti folyamata áll előttünk. Ez pedig már őstörténet.
E sorok írója úgy véli, hogy a kárpát-medencei őstörténetünk nem az eddigi szokás szerinti neolitikumtól indítandó, hanem ennek a keleti gravettinek nevezett népnek a letelepedésétől, melyet azok a kutatók, akiknek már elegük van a szerszámfajták alapján megkülönböztetni az egyes őskori népcsoportokat -a rénszarvasok népének neveznek.
Ha feltérképezzük azokat a helyeket, ahol ezt a gravettet (nyílhegyet) a Kárpát-medencében kiásták, vagy a felszínen megtalálták -, kiderül, az egész ország területére kiterjed a betelepedés.
A rendelkezésre álló adatokból azonban hasznos következtetésekkel az egész Kárpát-medencére kiterjeszthetjük vizsgálódásunkat, hiszen ez a keleti gravetti nép az egész Dunántúlon, a Duna-Tisza-közén és a Dunától keletre megtalálható. Legrégibb telepük Bodrogkeresztúr (28 000 éves), aztán Arka és Ságvár (19 000 éves). De tudjuk, hogy az obszidiánt Tokajból, a gyepvasércet a Balaton északi partjáról, a hematit szilánkokat a Mecsekből hozták. De ott vannak a Hernád és a Bodrog mentén, a Vág völgyében, az egész Duna-kanyar tele van velük, az Ipoly mentén, Vác, Verőce, Zebegény, Nagymaros, Pilis, Basaharc- Dömös, Csillaghegy, és még Zalaegerszeg is az ő birodalmuk ( 12.125 éves). "... ezek a gravetti törzsek nálunk, Közép-Európában tértek át a rénszarvas vadászatára -...itt is maradtak. Ez a jégkor utolsó szakasza. Gáboriné Csánk Vera megállapítja, hogy: Ezek a vadásztörzsek a jégkor utolsó hideghulláma alatt éltek nálunk, és a rétegtani vizsgálatok szerint kissé túl is élték a jégkorszakot. Ők voltak az utolsó ősemberek- majd hirtelen eltűntek, mintha nyomuk veszett volna....Feltesszük a nagy kérdést: miért kellett eltűnni a Kárpát-medencéből az itt letelepedő kaukázusi gyökerű, de a Kárpát-medencében őshonos kultúrákat továbbfejlesztő gravetti népnek?
Megtaláljuk a választ Gáborinénál, aki elvonultatja őket fel északra, és így mondja: Észak-Európa nyugati részén feltűnnek a proto-lappok, keletebbre pedig a proto-finnugorok... délről pedig megindul az indo-európaiak áramlása Európába. Hát azért tűnnek el, illetőleg azért tüntetik el őket, hogy a Kárpát-medencébe majd ezeknek a proto-finnugorok primitív leszármazottainak utódjaként lehessen bevonultatni a kései magyarokat. "Vándorlást" eddig senki sem tudott bizonyítani, és proto-lappokat, proto-finnugorokat sem talált senki Észak-Európában.
Javasolnám most, hogy számoljuk fel együtt itt, az ősember segítségével azt az elméletet, mely a magyarság elődeit az urali-finnugor népektől származtatja, de ugyanakkor a lappokkal is rokonít minket... már úgy értve, hogy azok is "elődeink" lennének.
Maradjunk meg azonban a származási lehetőségünk kiszélesített életterében, mely, mint mondtuk, a Kárpát-medence, Közép- és Közel-Kelet, Mezopotámia és Közép-Ázsia népei az i. e. IV. évezredben egy azonos nyelven beszéltek. Az egynyelvűség azonban kiterjed az említett két térség között lévő hegyvidék lakóira is, akiket ezen az "egy nyelven" (mai sumir) KUR-i névvel különböztetnek meg a síkvidékiektől. KUt-hegy, KUR-i -hegyi. Kurrita vagy hurrita néven ismeri őket a szakirodalom, ahol rokonítva vannak a subar és az urartui néppel. A történelmi idők folyamán azonban már legtöbbször subar és sabir-szabir alakban találjuk e népnevet. Herodotos pedig már sa-pír elnevezést használ, és e sorok írója úgy véli, hogy ez helyes... Itt a Tatárlakán (Erdély) talált és égetett agyagból készült amulett írására gondolok, amely, mint nyelvemlék, bizony igen felborzolta az indo-európai felsőbbrendűséget hirdető és vezető állásban lévő tudósok érdeklődését. Felháborodásuknak is kifejezést adtak, hogy a barbárok Kárpát-medencéjében találták meg az emberiség első írását, mert ez annyit jelent, hogy a történelem a Kárpát-medencében kezdődik. (Az amuletten olvasható a sa-pír kifejezés teljesen megegyező Knosszosz-i és mezopotámiai ékjelekkel, továbbá Kr. e. 5200-ra datálták C14 vizsgálatokkal. Érthető a felháborodás...) ...a tatárlakai amulett majdnem kétezer évvel megelőzi az első mezopotámiai - és eddig legrégibbnek elismert - írásokat.
Kárpát- medence FK 3.o
A gravetti népesség egyik, feltehetően a felvidéki területen élő része valóban elhagyta a Kárpát-medencét a rénszarvasok nyomában.
Hallatni fog majd magáról ősapáinknak ez a csoportja. Az ő egyik leszármazottjukat fogják a obi-ugorok (vogulok, osztjákok, manysik, cseremiszek, lappok, szóval akiket néhány nyelvész finnugorként foglal össze), NUMI TÓREM-nek, Teremtőnek hívni és megőrizni teremtési énekeikben, Ezek az északra vándorolt ősapáink tanították meg a neandervölgyi szinten élő obi-ugoroknak a fejlettebb nyelvet, az eszközkészítést, halászatot, vadászatot. És itt van a finnugorisztika alapvető tévedése, a tanítókat összekeverték a tanítványokkal.
A tarandoszok (rénszarvasok) tanúvallomásai
(MESZLÉNYI Róbert Imre: Az ó-európai nyelv, Bázel 1997, 24-27. oldalakról)
Az őstörténet-tudomány részben a visszahagyott leletek kiértékelésével igyekszik azonosítani az előtörténeti népeket. Az azonosítás nehéz, mert a feltárt kellékeket úgyszólván bármely máig fennmaradt nép elődei birtokolhatták. A "millió hagyaték" közt csak kivételesen található olyan tárgy, melyet csak egy nyelvcsaládba tartozók ősei használhattak. A megkülönböztető kevés jel egyike a tarándszarvas, mely a 20 000 évvel ezelőtti vadásztársadalmak fő élelemforrását képezte. Az európai magdaleni korszak szarvasleleteit követve eljutunk a múlt századokig érintetlenül fennmaradt északi nyelvcsoportokhoz. A rénszarvasokból élő arktikus nemzetségeket, melyek urát-altáji, de zömében finnugor nyelven beszélnek - nehezen megközelíthető lakhelyük miatt- hiteles ősleletnek tekinthetjük. A Romanov cárok uralomra jutása előtt (1613) e népek létezéséről szinte semmit sem tudott a nagyvilág...A tarándszarvasok európai elvándorlása, valamint a mai rénszarvastenyésztők nyelve együttesen tárja fel a magdalenien és az azt követő azilien kori Európa népességének, valamint az újkőkori (neolitikus) forradalom megteremtőinek kilétét.
Az előembert a szükség és a mostoha körülmények kényszerítették rá a magas színvonalú gondolkodásra és a fejlődésre. Az ember nem délről a meleg éghajlatról húzódott északra a civilizáció kialakulása után, hanem a hidegben tökéletesítette technikai vívmányait...
Nyugat-Európában a Pireneusokból, illetve Észak-Olaszországtól kiinduló bőséges leletegyüttesek Franciaországon, Svájcon, Németországon, Belgiumon és Dánián át a svédországi Göteborgig, illetve az 57. szélességi fokig vezetnek, melyek sokszor 90%-ig (Meiendori), de olykor 100 %-ig (Hamburg) rénszarvascsontokat és -csontvázakat tartalmaznak (Rost, 1943). Amint láthatjuk, a diluviumi vadászok egzisztenciája és szaporulata a folyamatos ellátástól, illetőleg a tartósított gazdag prédától függött.
Az i. e. 9. évezredben bekövetkezett felmelegedés (LIEDTKE: Eiszeitforschung, Darmstadt, 1990) jelentős gondok elé állította a felszaporodott európai nemzetségeket, mert a tarándszarvasok életterének eltolódásával elvesztették legjelentősebb élelemforrásukat. Európa területe ezután csak kevesebb ellátást tudott biztosítani, mely nehézség áthidalására a következő megoldás adódott:
-a lakosság nagyobb része a rénszarvasokat követve észak és észak-keleti irányba Észak-Szibéria felé vonult (a lappok az elvándorolt állatok nyomában csak Skandinávia északi részéig jutottak)
-a lakosság másik része helyben maradva soványabb zsákmányért tovább vadászott és halászott, miközben, mint már annyiszor megtörtént, lassan belekényszerült egy újabb életmód-változtatásba - ezúttal az élelmiszer megtermelésébe.
Az azilieni műveltség túlszaporodott népességéből kiszorult csoportok először az európai gleccserhatárok déli részén kezdhették meg az átállást, mivel ott a klimatikai adottságok ideálisak voltak a termékeny folyóközök megműveléséhez. Alig 2-3000 év alatt a mezőgazdaság komplex technikája magas fokra fejlődött, amit a magyarországi Körös-kultúra (i. e. 6-7. évezredben) is igazol. Az élelemtermelők és faluépítők műveltségüket nem délről hozták magukkal, hanem azt helyben fejlesztették ki, mivel délen ember alig élhetett (a népsűrűség ott csupán 75 fő/ 1000 km2 lehetett (más becslések szerint az újkőkori - neolitikus -, A szerk.) forradalom előtt az egész emberiség létszáma 10 és 100 000 fő között mozoghatott, aminek csak egy jelentéktelen része lakott délen), amit a csontleletek és a jégvermek hiánya is igazol. Ahol a januári átlaghőmérséklet -1
Celsius fok fölött van, jégvermek nem lehetnek használatban (ahol az élelmet nem lehetett hűtéssel konzerválni, ott az újkőkori forradalom előtt folyamatos ellátás nem volt. Továbbá az észak-nyugat- és közép-európai népekkel ellentétben a szórványos déli ősközösségeket nem kényszerítette a klímaváltozás életmódváltásra, mert ők nem az elvonuló rénszarvasokból éltek!
A gazdálkodás legelőször a "nagy vadászterület" közelében, elsők közt a Kárpát-medencében és a Duna termékeny síkságain alakult ki, nem keletebbre vagy délebbre, mivel a vadászterületről a kiáramlás legalkalmasabb vízi útja a Duna volt. Az... ukrajnai vagy orosz-alföldi lelőhelyek állatmaradványai és egyéb leletei az i. e. 4. évezredben még csak kalkolitikurni vadásztársadalmak életét igazolják, míg a Kárpát-medencében és a Duna termékeny síkságán ugyanabban az időben több fejlett mikrokultúra virágzott (Kukutyin, Lengyel, Tiszapolgár, Bodrogkeresztúr, Rúze, Ráningrád, Váma stb), ahol a szelídített állatokat már igavonásra is használták.
Az előbbiekből egyenesen következik, hogy az újkőkori forradalom megteremtői az európai vadászkultúrák nemzetségeiből szakadtak ki, így nyelvük is azon népek nyelveiből "kovácsolódott" össze. Kilétükről viszont csak nyelvcsaládjuk besorolása után ítélkezhetünk, amire írott emlékek hiányában azt hihetnénk, hogy teljes biztonsággal nem kerülhet sor. A rénszarvasok azonban az elkövetkezőkben kielégítő indirekt nyelvi igazolásokat eszközölnek:
Dr. Arnold Jacobi zoológiai monográfiájában végigkíséri a különböző rénszarvasfajták előfordulási helyét és vándorlását az őskortól napjainkig. A jégkorszak vége felé, a kerek 10 000 éve bekövetkezett felmelegedés miatt a rénszarvasok élettere a klímazónával együtt mai helyére tolódott, így természetesen a vadásztársadalmak is az elvonuló állatok nyomába szegődtek. Ezt az állítást Konstantin K. Flerov a Rangifer tarandus tarandus paleolitikumi és mai elterjedési helyével szintén alátámasztja. (FLEROV: Review of the palaearctic reindeer or caribou. Journ. of Mammalogy, 1933).
8000 évvel a rénszarvasok eltávozása után először a görögök tudósítottak a különös, színét változtató mesebeli állatról. Arisztotelész és Theophrasztusz írásaikban - az állatok kissé hibás karakterizálása mellett (olykor a rén- és a jávorszarvas ismertető jeleit összekeverve) - határozottan állítják, hogy a háziasított tarandosz (Tapavőoa) a szkítáknál honos (J. F. BRANDT: Zoogeographische und Paleontologische Beiträge, St. Petersburg, 1867. 42- folyt.)
A szkíták rénszarvastenyésztését az ún. Pazyryk-szőnyeg is bizonyíthatja, amelyet Szergej Ivanovics Rudenko ukrán régész 1949-ben az aimak központ Ulagan közelében fekvő, egész évben befagyott 5. kurgánból ásott ki. A kb. 2500 éves szőnyegfragmentum 28 lovast és 24 szarvast ábrázol (WERTH: Orient-Teppiche von Persen, Türken (Co. 1991.) A szőnyeg két körbefutó széles bordűrjén az állatok sorban haladnak (a szarvasok a belső sávon jobbról balra és a lovasok a külsőben balról jobbra. A Pazyryk szőnyeget állattenyésztő nomádok készítették, így ők minden valószínűség szerint életmódjuk legfontosabb mozzanatait, a lovaglást és a legeltetést ábrázolták. A lovak és a szarvasok szimmetrikus elhelyezése, ill. fegyelmezett menetelése az ember állatok feletti uralmát érzékelteti. A cervidaek egyetlen háziasított egyede a lapátszerű tarajos szarvval díszelgő tarandosz, így jogosan feltételezhetjük a domesztikált állatok ábrázolását. A belső bordűrön haladó szarvasokat valószínűleg azért vélik sokan jávorszarvasnak, mert a szkíták kedvelt motívuma a valóban legszebb szarvú, hatalmas testű (átlag 500 kg) jávorszarvas volt. A szőnyeg lovasábrázolásai viszont annyira tökéletesek, hogy a szarvasok jellemző vonásait a tökéletes technikával rendelkező szőnyegkészítők (400 000 csomó / m2) is minden bizonnyal jól érzékeltették. A jávorszarvas törzse igen rövid, lába meg oly hosszú, hogy csak térdelve tud legelni (Rülcker, Stüfelt 1986), így a megjelenített rövidlábú, hosszútestű, fegyelmezetten felsorakozott állatok minden bizonnyal rénszarvasok. Az Altáj hegység a tarándszarvas ideális biotópja, így ott 130 évvel ezelőtt még a vad rangifer is gyakori volt (Brandt 1867, 67.)
Ma a legjelentősebb rénszarvastenyésztők a finnugorok (főleg europid típusúak), a tunguzok (mongoloid típusúak) és a paleoázsiaiak (enyhén mongoloid, azaz szibirid típusúak) (MIROV: Notes on the domestication of reindeer. American Anthropologist 1945). Mirov felsorolásában egy indogermán nép sem szerepel, ezért biztosak lehetünk abban, hogy a rénszarvastenyésztő szittyák nem származhattak a perzsáktól, hanem európai küllemű (BRASINSZKI.1: Szkíta kincsek nyomában, 1979., fordította: Kovanecz Ilona, Helikon) finnugorok voltak.
A tarandoszok a föntiekben bemutatott tanúvallomásaikkal egy írj őstörténet-szemlélet alapjait fektették le. Igazolták azt, hogy:
-a civilizáció csírája az európai vadászkultúrákban alakult ki
- az ember folyamatos ellátását kezdetben csupán az élelem megfagyásával, természetes tartósításával érhette el, ezért hideg éghajlatú területekre kényszerül a hideg égöv elhagyását egyedül a földművelés és a nomádkodás megismerése tette lehetővé (e tény megbízható bizonyítékot szolgáltat a civilizáció elterjedési irányára)
-A Kárpát-medencét nevezhetjük az emberi kultúra bölcsőjének, ahonnan a tudás birtokában lévő felszaporodott nemzetségek a szélrózsa minden irányába szétáramoltak
-a déli elvándorlás legfontosabb útja a Duna volt
-a visszavándorlás északi irányba nemcsak feleslegessé, hanem átállási nehézségek miatt lehetetlenné vált.
A rénszarvasok továbbá világos nyelvi bizonyítékot is hoztak: - az európai nyelvek Urál-altáji eredetére,
- az újkőkori forradalom megteremtőinek kilétére,
-a magyar nyelv kárpát-medencei kontinuitására és
-a modern indogermán nyelvészek azon állításának helyességére, hogy a neolitikumban (GIMBUTAS: Die Ethnogenese der indoeuropäischen Indogermanen, Innsbruck 1992. 5.) és i. e. 2000-ben (MEID: Archäologie und Sprachwissenschaft - Kritisches zu neueren Hypothesen der Ausbreitung der Indogermanen, Innsbruck, 1989. 7.) Európa nyelve nem indogermán volt. Az európai indogermánok azonban az ősi vadász- és élelemtermelő kultúrák "társszerzői" voltak, csak nyelvük cserélődött ki, ami a görög és római rabszolgatartás széleskörű emléke.
Kr. e. 12.000-8.000 Kárpát-medence GKE
Első honvisszafoglalás Hunor vezetésével az Özönvíz után. Hunor népe.
Az itt felhozottak a későbbiekben alapvető eligazodást jelentenek majd nemcsak a mezopotámiai területi felosztásokban, döntően Subar-ki és Urartu történetének okán levont következtetéseket illetően, de az egész Régi Kelet és Kis-Ázsia későbbi népazonosításait illetően is. A múlt századi indoeurópai történetírás által keltett mesterséges, romantikus indoeurópai és árja ködből való kitalálásnak fontos mozzanata ez, Bíró József segítségével. Európának van mit kínálnunk indoeurópai mesék szertefoszlatása után, azt a valóságos helyzetet, miszerint nyelveikben ki sokat vett át és őrzött meg az ősnyelvből népeink elkeveredése okán. Csak remélhetjük, hogy a közös Európa felismeri végre közös gyökereit a (nem indoeurópai) ősnépben, és javarészt magyar kutatók munkája nyomán még csillogóbb múlttal ajándékozhatjuk meg őket, mint amilyenben eddig romantikusan hittek. Bíró itt más oldalról hoz elő fontos adalékokat nemcsak Gordon Childe neolitikus egynyelvűségi elméletét támogatandó, de a neolitikum szabirságának létét is bizonyítandó. Számunkra itt az a lényeg, hogy ez a neolitikus egynyelvűség a szabit-magyar egynyelvűség létét bizonyítja 12000 évvel ezelőttről. Nem haszontalan annak leszögezése sem, hogy a subar-szabirok egy része csak évezredekkel később vonul le a mezopotámiai síkságra, ahol sumérként folytatják alkotó életüket. A sumérokkal kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy ők - ellentétben a többi szabir-magyari néppel - ezerszám hagytak maguk után írott szövegeket, amelyekből nemcsak nyelvi hasonlóságot (azonosságot) állapítottak meg a kutatók a magyar nyelvvel, de Badiny Jós Ferenc a sumér nyelv lelkiségének mélyére hatolva igazolta a közös gyökereket. Munkája és kutatótevékenysége a bevezetőben már idézett Sir Bowring gondolatához közelít, amely így hangzott: "Kezdetben vala a szó és a szó Istennél volt és a szó lett az Isten." Minket, mai magyarokat a szabirokkal kapcsolatos részletek annyiban érintenek, hogy Álmos fia Árpád hét törzséből négy hun-szabit volt, ezért magunk is azok (is) vagyunk. Voltaképpen itt is kezdődik népeink időutazása tíz-tizenkétezer év távolából.
Bíró gondolatmenete nem kisebb tudósunk kutatásaiból indul, mint a feledésre ítélt Körösi Csoma Sándor. Körösi Csoma, aki magát egy székely-magyarnak nevezte Erdélyből tibeti-angol szótárának címlapján (Siculo Hungarian of Transylvania), akinek népe a Kr. u. IV. században költözött Magyarországra. Ilyen önazonosítással nem kerülhetett az éppen akkor a szanszkritra alapozott bimbózó indoeurópai történetírás Pantheonjába, de lendületesen finn- ugorizálódó századának honi hivatalosai számára sem jelentett mást, mint rettenetes ellenséget. Körösi életműve nem a tibeti-angol szótár, hanem a magyarság gyökereinek kutatása volt. Hazája iránti hűségét Ázsiában bizonyította be és példája sok magyart vitt később arra a vidékre, akik a tőle tanult hévvel kutattak őseink után. Köszönettel tartozunk Duka Tivadarnak,
Herpay Zoltánnak, Blaskovich Lajosnak, Bíró Józsefnek és még számos külföldi szerzőnek- köztük Arlhur Ungnadnak-, akik végre kiemelték Körösit abból a süllyesztőből, amibe a fenti irányzatok a mai napig is kényszerítették.
Körösi Csoma Sándor igazi életműve a szanszkrit magyar nyelvrokonság megállapítása, az ősi buddhista könyvekben fennmaradt ősszabir hagyományok felismerése, keleti gyökere "... Halálakor mellette lévő orvosa, dr. Campbell így emlékezik utolsó szavaira: Annyit azonban kivehettem Csornával való társalgásaimból, amióta őt megismerhettem, hogy minden reménye hosszú s fáradalmas kutatásainak végcélját elérhetni abban összpontosult: ha a jugarok országát fölfedezi. Ezen országot meglelni hívé Lhasszától és Cham tartománytól északkeletre, China nyugati határain, oda eljutni volt végcélja legforróbb óhajtásainak, s ott, ott hívé föltalálni azon néposztályt (tribe), melyet ekkoráig hasztalanul keresett...." (BJ 122.0.) kb. Kr. e., X. évezred Régi Kelet a Termékeny Félhold BJ 52. o-tól
A hor (horita) -hurrita-szabir népetnikum azonossága
Jelen sorok írója a Szabirok őstörténete I. c. munkájában egy egész fejezetet mutat be, hogy szabir őseink voltak az ú. n. agrárforradalom elindítói, mindjárt az utolsó eljegesedés befejeződése után. Ez, az emberiség történelmében fordulópontot jelentő tevékenység, a növények meghonosításával és a vadállatok megháziasításával kezdődött a Közel-Keleten, a Termékeny Félholdnak nevezeti térkörön belül (31-35. oldal). Ezzel az új kőkori forradalomnak is nevezett jelenséggel kapcsolatban igen fontos azt is szem előtt tartanunk, hogy neves orosz nyelvészek -köztük Illitsch-Swtytsch, Diakonov és Dolgopolski ugyanerre az időpontra teszik az ősnyelv (Primordiai Tongue, Ursprache) elkezdődését a Kaukázustól a Perzsa-öbölig, Anatóliától (Törökország) az lndiáig terjedő térkörben, mely ősnyelvnek 650 gyökérszavával minden más nyelv kapcsolatban van. (68. oldal).
A gyűjtögető, vadászó-halászó életformát a mezőgazdaság javára feladó ősembernek új, közlekedő szavakra volt szüksége, hogy fejlődésének emelkedő fokozataiban el tudjon igazodni. Így kellett új szavakat képeznie a földművelés, állattenyésztés és az iparágak kifejlődésének, valamint a művészeti formák kialakulásából eredő szóhiányoknak a kifejezésére. Így adtak az első meghonosított növényeknek a mi szabir őseink ÁRPA nevet, és így keletkezett a szabír-magyar történelem egyik legfontosabb szava ÁRPÁD, az ÉLETET, az ÁRPÁT ADÓ FEJEDELEM fogalmának a kifejezésére. (121-127. o.) Tehát nem kellett nekünk a törököktől, sem más néptől kölcsönkérni egyetlen mezőgazdasági szavunkat sem. Egyébként a török mitológia is szintén a SA-AS-ASINA "ősnéptől" származtatja faját és innen jön a közös nyelv és rokonság. Ezért írta nagy nyelvészünk, Gosztonyi Kálmán közvetlenül halála előtt, hogy "A magyar nyelvben a törökkel közös szavaknak az eredete koránt sínesen igazolva. Ellenkezője pedig annyiban, hogy a magyar nyelv az ősszkíta ősétől örökölte, a jelek szerint, a török nyelv pedig átvette őket..."
Először is E. A. SPEISER orientalista a "Hurrians and S: ebarians" (J. A. O. S. Vol. 67-1947.) c. zsurnálcikkéből idézünk (a szerző szabad fordításában): "A két megjelölés közül először a subar volt, mellyel az ékírásszakértők szembe találták magukat Mezopotámia különböző forrásanyagából. A hurrita kifejezéssel csak későbben találkoztak a területkör nyugati részében először az Amarna forrásanyagában, és azután az állandóan növekvő dokumentumokban Anatóliától és Szíriából, beleértve a Ras Shamra-i (Ugarit-i) szövegeket is. A keleten lévő szabírok és a nyugaton lévő hurriták közötti kapcsolatokat végül is személynevek segítségével állapították meg, először Babilóniából és későbben Nuzi-ból. Időközben az újabb ékírásos bizonyítékok a hurritákat a bibliai horitákkal azonosították.
Ezt az idézetet csak bevezetőnek szántuk, mert még bővebben kell foglalkoznunk ezzel a problémával, hogy a fenti szövegben említett három népnév közötti kapcsolatokat, illetőleg azonosságokat igazolhassuk. Jelen sorok írójának kutatásai ugyanis azt igazolják, hogy mind a hurrita, mind a horita, vagy hor népelnevezés nem más, mint az ősszabir nép egy-egy csoportjának ilyenféle megjelölése, mely főleg ókori történetíróktól származik, A hurrita és horita elnevezés közötti hasonlóságot szinte első látásra észlelhetjük, de a hurriták és a szabirok azonosságának az igazolása már egy kissé bővebb megvilágítást igényel.
A szabir népcsoport első megjelenése az orientalista tudósok munkáiban a 19. század elejére tehető, amikor is a mezopotámiai Kuyunjiknél (Ős-Ninive) angol régészek írásos táblákra bukkantak. Ezeknek a magyar őstörténelem szempontjából igen fontos ékírásos tábláknak a leírását és magyarázatát legalaposabban Friedrich DELITZSCH: Wo lag die Paradies? (Leipzig, 1881.), azaz: Hol volt a Paradicsom? c. könyvéből meríthetjük. Delitzsch (a híres orientalista és a Sumerisch-Sprachlehre, Leipzig, 1914. szerzője) az asszír történelmi ékírásos feljegyzésekből jól ismerte azt a népet és földet, mely Su-ba-ri-i, Su-ba-ri-e, Su-bar-te alakban fordult elő és ezt a népet és földet Szíria irányában kereste. Ugyancsak ismerte azt a földet is, mely SU-EDEN-KI formában volt az ékiratos szövegekben feltüntetve, melyet viszont ő Sumas-ki formában olvasott le. Úgyszintén Delitzsch tudósít bennünket Su-bar-tu térköréről is először, melyet Su-mas-tu értékeléssel olvasott le. Delitzsch volt az első, aki felhívta az orientalista tudósok figyelmét arra a tényezőre, hogy a sumir és akkád szövegekben idegen szavak fordulnak elő, Elam-ki, SU- (ki) és SU-EDEN-ki, melyből Delitzsch azt következtette, hogy az Elam-ki megjegyzés azokra a szavakra vonatkozott, amelyeket az Elam nyelvű területkörben beszéltek és ugyanígy a SU-ki megjegyzés viszont a SU régió népének a SU nyelvére vonatkozott. Tehát Delitzsch a fentebb említett munkájában már a múlt század végén megjelöli a SU-SA-SZABIR népet Észak-Mezopotámiában és ugyanakkor nyelvüket is megkülönbözteti.
Delitzschen kívül még több korabeli tudós (mint gentlemen. N Strassmaier, J Oppert, A. N Sayce stb.) is foglalkozott az ősszabirokkal, de azoknak nagy őstörténelmi jelentőségére igazában Hugo Winkler hívta fel a figyelmet "Suri" c, munkájában. ( 1907).
Nos, de mi köze van a hurrita-horita-hor népnek a szabirokhoz? Erre a kérdésre először Arthur Ungnad, a hírneves német tudós adta meg a választ.
Arthur Ungnad már 1909-ben (BA VI) elhintette a magvát az ún. pánszabir (Pan-Subarian) elméletnek, amelyet aztán a későbbi munkáiban fejlesztett ki bővebben. Így 1915-ben azt indítványozta (OLZ XVII 241.), hogy a Tusvatta-levél nyelvére és a levélben szereplő személynevekre vonatkozó "mitanni" megjelölést töröljék el és helyette a "szabir" (Subaraer, Subarian) kifejezést használják, mert bebizonyosodott, hogy "Mitanni" csak egy politikai és nem nyelvi egységet képviselt. Az első igazi képet A. Ungnad pánszabir elméletéről valójában az 1923-ban megjelent tanulmányából vehetjük át. (A. UNGNAD: Die altesten Völkerwanderungen Vorderasiens. Ein Beitrag zur Geschichte und Kultur der Semiten, Arier, Hethiter und Suóaraer, Kulturfragen, Heft 1. Breslau).
Különösen meglepő, hogy Ungnad már 1923-ban milyen nagy területkörben jelezte a szabirok szétterjedését. E sorok írója a fentebb jelzett munkájának (A szabirok őstörténete I -III ) I 15. oldalán az Ungnad által megjelölt szabir terjeszkedési területeket az utolsó eljegesedés utáni évezredekre vonatkozólag a következőképpen mutatta be: "A szabir őstörténelem megértésének kulcsa annak a ténynek a felismerésében rejlik, miszerint ez a történelem nemcsak Szubartuval kezdődik, és nemcsak a szűkebb körű subartui régióra vonatkozik - amelynek a történelmét a sumír agyagtáblákból kiindulva különben csak a 3. évezredtől kezdi általában az idegen szaktudomány számítani -, hanem magába foglalja mindazokat a nagy kiterjedésű területeket is, amelyeken az újkőkorban szétterjedő szabir nép már megtelepedett és maradandó hegemóniát épített ki magának. Vagyis ha magába foglalja a következő mezolitikumbeli és neolitikumbeli ősszabir terjeszkedés területköreit:
A központi szabirság nagyobbkörű őshazáját, a Termékeny Félhold területét, a keleti szabirság északi ágának Irán-fennsíki, Turán-alföldi és Hindu-Kush-i, valamint a keleti szabirság déli ágának Indiai-óceán partvidéki és Indus-völgyi terjeszkedéseinek térköreit, a nyugati szabirság dél és közép-európai régióit és végül a déli szabirság ősegyiptomi, Nílus-völgyi és környéki területköreit.
Kr. e. X. és IX. évezred fordulója és utána Közel-Kelet GL II 817 o.-tól
Nézzük meg most, mi történik akkor, ha egy bizonyos földrajzi térség népcsoportjai gyors egymásutánban, viszonylag rövid időn belül áttérnek az élelemtermelő gazdasági módra, amint ez a Közel-Keleten kb. 10 000 évvel ezelőtt bekövetkezett.
Első fokozatban a népesség eleinte korlátlanul szaporodhat. Közismert tény ugyanis, hogy földművelés, állattenyésztés mellett ugyanazon terület legalább százszor annyi ember eltartására alkalmas, mint halász-vadász gazdasági fokon - természetesen a kezdetleges újkőkori földművelés viszonylag alacsony termelékenységi szintjét véve alapul. Ez azt jelenti, hogy az élelemtermelés meghonosodása után egy adott terület népsűrűsége 0,07- 0,09 fő/km2-ről akadálytalanul kb. 7-9 fő/km2-re emelkedhet anélkül, hogy a népszaporulatnak el kellene vándorolnia.
Az előbbi példánál maradva, Magyarország területe neolitikus fokon kb. 650-840.000 embert tudna eltartani. Ekkora népsűrűség mellett viszont már minden joggal számolhatunk állandó érintkezésekkel, tartós kapcsolatokkal és nagyfokú etnikai keveredésekkel, sőt többé-kevésbé közérthető, az érintkezéseknél egységesen használt közlekedő nyelv - lingua franca - kialakulásával is.
Emberi számítás szerint tehát "ősnépek"-ről vagy "nyelvcsaládi alapnyelvek"-ről csakis neolitikus viszonyok között beszélhetünk, amint erre az elsőrangú fontosságú etnogenetikai és paleolingvisztikai körülményre már ismételten nyomatékosan rámutattunk. Továbbmenve: amint a népsűrűség az említett 7-9 fő/km2 -es kritikus határt elérte, a további szaporulat megélhetését az akkori földművelés már nem tudta biztosítani, s ez előbb-utóbb éhínségekhez vezetett. Az egyedüli kiút nyilvánvalóan csak a népfelesleg elvándorlása, új termőföldek feltörése lehetett, mégpedig eleinte - mindaddig, amíg az öntözés, csatornázás még ismeretlen volt - csakis olyan területekre mehettek a telepesek, amelyeken a természetes csapadék biztosította a termést. Az alábbiakban meglátjuk, hogy a legelső vándorlások valóban kizárólag esőben gazdagabb vidékek felé irányultak.
Ezen meggondolások előrebocsátása után kíséreljük meg modellszámítás segítségével hozzávetőlegesen meghatározni, kb. mennyi időre van szükség ahhoz, hogy egy adott terület földművelő-állattenyésztő életmódra áttért népessége megszázszorozódjék. A számolásnál abból a tapasztalati tényből kell kiindulnunk, hogy Európában középkori viszonyok között nagyjából 200 évenként kettőződött meg a népesség. A még kezdetleges neolitikus társadalmakra azonban nyilvánvalóan csak tetemes korrekcióval alkalmazhatjuk e formulát, s- különösen eleinte - jóval lassúbb ütemmel kell számolnunk. Másrészt viszont - ellenkező előjellel - azt is tekintetbe kell vennünk, hogy a középkori Európa szaporodási átlagát igen nagy mértékben fékezte az a körülmény, hogy a népsűrűség már a korszak kezdetétől fogva viszonylag magas volt, s a népesség csak olyan mértékben tudott növekedni, amilyent a termelékenység fejlődése megengedett. Így tehát gondos mérlegeléssel a népesség mintegy 250-300 évenkénti megkettőződésével számolhatunk a kora neolitikus időkben, ami azt jelenti, hogy egy adott terület lakossága kb. 1700-2000 évvel a földművelés kezdetei után százszorozódott meg.
Ha e modellszámítással nyert eredményt rávetítjük az elő-ázsiai kultúrfejlődés ismert régészeti adataira, meglepően pontos egyezéseket találunk. Tudjuk, hogy az élelemtermelő gazdálkodás Elő-Ázsiában kb. a 10-9. évezred fordulója táján kezdődött - egyelőre csak kisebb gócokban és a 8. évezred elejére szilárdult meg, ill. terjedt el nagyobb összefüggő területeken, amelyek többé-kevésbé széles sávban Nyugat-Anatóliától Észak-Szírián, Kelet-Anatólián és Észak-Mezopotámián keresztül a Zagrosz hegység vonulatáig húzódtak, tetemes déli irányú kiszögelléssel Palesztina felé. No már most, ha -a régészeti leletekkel összhangban - az említett elsődleges neolitikus zóna végleges kialakulását s ezzel együtt a nagyméretű népszaporodás kezdeteit kb. Kr. e. 7907800 tájára tesszük, akkor e kiterjedt térség népessége 1700-2000 év múltán, azaz kb. 6200-5800 között érte volna el azt a kritikus határt -a 7-9/km2-es népsűrűséget -, ami után a további népszaporulat már elvándorlásra kényszerült.
Nézzük meg ezután, mit árulnak el a régészeti leletek? Nem mást, mint hogy szinte pontosan a fenti számítással nyert időszakban indul meg és ölt egyre nagyobb méreteket az elsődleges elő-ázsiai földművelő kultúrák terjeszkedése a szomszédos területekre: a 7/6. évezred fordulójával kezdődően egymás után jelennek meg az elő-ázsiai földművelő gyarmatosok által alapított neolitikus telepek Görögországban (Nea Nikomedia, Sesklo), Krétán, Ciprus szigetén, Transzkaukáziában egészen a Kura és az Araxes vidékéig, sőt még Dalmácia, Szicília, Olaszország, Dél-Franciaország partjain is (az ún. cardium kerámia kultúrköre). Vagyis - amint már említettük - ezek az első gyarmatosítások kivétel nélkül a természetes csapadék segítségével is megművelhető területekre irányultak. (Folyt.: Kr. e. 5400 cím alatt.)
Kr. e. 8500 Közel-Kelet NGY 13. o.
Az időtlen idők óta halász-vadász, gyűjtögető életmódot folytató ember a Közel-Keleten kb. Kr. e. 8500 körül érte el az újkőkor fejlettségi fokát: élelmiszer-termelő, állattenyésztővé vált, ami azt jelentette, hogy létszáma az adott területen megszázszorozódhatott.
Kr. e. 8000 BT 77. o.
Föld felmelegedésének kezdete. 6000 körül tovább gyorsul, 4000 és 2000 közt melegebb a mainál. A jégkorszak utáni áradások emléke az özönvíz. A régibb kőkori emberiség java elpusztul, csak a Kaukázusban és a dél-kelet- afrikai hegyvidéken maradt fenn. A vizek felszáradása után új életre alkalmas területek alakultak ki: Közép-Ázsia, Irán, Arábia, Törökország, Egyiptom, mert az Egyenlítőn felszáradt nedvességet nem pótolta semmi, az esők a mérsékelt égövben hulltak ezután. Az elsivatagosodás észak felé hajtotta a népeket. A Kaukázus vidékéről ugyanakkor dél felé indult az áramlás. Így az éghajlati viszonyok megváltozása lehet az oka, hogy a két magyarul beszélő ág - hun és magyar- újra kapcsolatba került egymással.
Kr. e. 8000 BT 98.o.
Ha azt tekintjük az írás kezdetének, hogy bármilyen jeleket írtak, akkor ez az idő számít. Ha betű és hang értelemben használt jelek megjelenéséhez kötjük, akkor a Kr. e. IV, évezred az írás kezdete.
Kr. e. 8000-6000 Kelet-Afrika BT 199.o, 203.o.
Délkelet-Afrika, a Nagy Tavak vidékének benépesülése a kaukázusi fehér emberrel Arábián keresztül. Helynevek tömege emlékezik rájuk. De nem voltak szerencsések, az elsivatagosodás elvándorlásra késztette őket. SUD-AN- Sütő-Hon, ahol forróság van. A maradók felszívódtak, az elvándorlók először a Vörös-tenger, Eritrea, Szomália érintése után a Tigris és Eufrátesz torkolatvidékén szálltak partra kr. 3500 körül
Kr. e. 7000-3500 körül. BJ2. 5.o.
Ős-Európának egy őshonos (autochton) népe létezett és élt a Kárpát-medencében, továbbá a Balkánon, az Égei- világban,
Krétán, Dél-Olaszországban és Szicíliában.
Kr. e. 7000 Kaukázustól délre BJ2 83.o.
A közel-keleti subar-szabir nép településekbe tömörülve, házakban lakik; és rézolvasztó kemencéiket ásták ki a régészek, amelyekben 1100 Celsius fokot tudtak elérni. Az Észak-Mezopotámiába települt subar-szabirok és a kárpát-medenceiek azonosságát a régészek által kiásott kultúrtermékeik bizonyítják. Így pl. neves régészünk - Makkay -a mezopotámiai Tell Halaf és Hassuna kultírrköröket időbelileg egyezőnek véli a Körös-kultúrkörrel. A két helyen talált kerámiaazonosság mellett a téglalap alak Isten-Anya tisztelet igen erős gyakorlatával. A kapcsolat igen erős tehát az újkőkorban és éppen ezzel hangsúlyozható az azonos etnikum és azonos nyelv létezése. A mezopotámiai szabírság tehát feltétlenül aktív részt vett a kárpát-medencei agrárforradalom kialakításában és valószínűleg ők vitték ide az árpa- és búzaszemeket, és honosították meg e terményeket. Az állattenyésztésben a juh és a hozzátartozó és mezopotámiai eredetű pulikutyánk volt a délről bevándorló subar-szabirok útitársa. (A puliról később részletesen is megemlékezünk.)
A mezopotámiai subar-szabiroknak a kárpát- medenceiekkel való etnikai azonosságát azok a gravettiek biztosítják, akik a Kaukázus alatti "melegágyból" évezredek folyamán szivárogtak be a Kárpát-medencébe és ott megtelepedtek.
A kerámiáknál azonban igen fontos megjegyezni azt, hogy az a kárpát-medencei kerámia, melynek formája és díszítése azonos a mezopotámiai kultúrkörök kerámiájával, nem kereskedelem útján került a Kárpát-medencébe, hanem helyi anyagból készült. Ez pedig azonos emberi képességekre, azonos műveltségre utal, ami csak és kizárólag közvetlen népi kapcsolat útján jöhet létrem, azt a következtetést vonjuk le, hogy a mezopotámiai és kárpát medencei azonos népetnikum az újkőkortól kezdődően szoros kapcsolatban állt egymással, miután az újkőkor hajnalán ez az észak-mezopotámiai subai-szabir nép tömegesen megtelepedett a Kárpát-medencében, ahová magával vitte déli hazájában kialakított és elsajátított tudását és kultúrviszonyait. BJ2 87.o
Kr. e. 7000-6000 Kárpát medence FK 3.o.
A jégkorszak végi felmelegedés hatására a Kárpát-medencében is hatalmas területek kerültek víz alá, veszélyeztetve sík vidékre települt őseink életterét. Ezért nagyarányú kivándorlás indult meg, fokozatosan feltöltve a Keleti-Kárpátoktól a Donig húzódó helyőrségeket. 8 -9000 évvel ezelőtt a telepek megnövekedett lakossága kezdett áttérni a vadászatról az élelemtermelő gazdálkodásra. Termékeikkel kereskedtek, kapcsolatba kerültek más kultúrákkal, tanították őket, hatottak rájuk. Újból hosszú útra indult néhány csoport. Eszközeik, használati tárgyaik alapján követhetők. E követés legjellemzőbb tárgya most nem a gravetti nyílhegy, hanem a kerámia és Dél-Mezopotámiába vezet.
Sir Leonard Woolley, a mezopotámiai ásatások legnevesebb régésze tárt fel egy kultúrát az AI-Ubaid domb alatt, amelynek egyik alsó, 6500 éves rétegében jellegzetes mintázatú, mázas, égetett agyagedényeket találtak.
500-1000 évvel később pedig ugyanezen az útvonalon megjelennek a fejlett rézbányászatot és fémművességet követően a fémszínű, sötétszürke, vörösesbarna, mintázat nélküli kerámiák Dél-Mezopotámiában.
Kr. e.6800 Jordán-völgy Törökország BT 194.o
Jeriko: Jó Úr Kője neolitikus telepének alapítása. Katat-Hüyük mellett telep, majd Anatóliában is terjednek, a sziklarajzok mértani jellegű írásjeleket ábrázolnak.
Kr. e. 6500 Sziria BT 192.o.
Fellelt ősi települések a Tigris és a Zab folyó mentén: Ar-Pach vagy Ar-fach-i-Yas (Árpád, a Szemúr harmadik gyermeke) és Qalet-Jarmo (Kelet Gyarmata). Ez az Árpád Föld egészen Kr. u. 635-ig folyamatosan lakolt az, alapítók által. Az Árpád dinasztia szervezte meg Káldit, a Keleti országot a Tigris alsóbb folyása mentén..
Kr. e. 6500 körül Kelet- Mediterránum, Nyugat Elő-Ázsia GL II 877.o. Kíséreljük meg felvázolni az eddig megismert összefüggésekből kibontható paleolingvisztikai képet. Időben visszafelé tekintve az első, már bizonyos valószínűséggel megfogható, nagyobb területekre kiterjeszkedő, többé-kevésbé közérthető közlekedő nyelvet Elő-Ázsia nyugati felébe, közelebbről a belső-anatóliai (Hacilar, Catal Hüyük), kilikiai (Mersin, Tarsus) és a nyugat-szíriai part menti (Amuq síkság, Ugarit, Byblos) kora neolitikus kultúrkör területére lokalizálhatjuk. Szélesebb körű elterjedésének kezdetei kb. 6500 tájára tehetők, vagyis az említett műveltségek megszilárdulása, egymás közötti szorosabb kapcsolataik kialakulása idejére. Ezt a keltezést a kérdéses térség régészeti leletei amelyek a 7. évezred második felében már messze terjedő kölcsönös érintkezéseket és rendszeres kapcsolatokat bizonyítanak, igen magas fokon alátámasztják.
Ilyen régi korban és az akkori viszonylag alacsony művelődési szint mellett természetesen nem számolhatunk az egész hatalmas területen már a 7. évezredben valóban egységes, közérthető közlekedő nyelvvel, hanem kezdetben csupán az érintkezések megkövetelte viszonylag szűk keresztmetszetű közös szókinccsel, amely csak a mindennapi élet legfontosabb kifejezéseit foglalhatta magába. Ezt az ősi nyelvi állapotot, amelynek közös szókincsében kétségkívül az akkoriban legfejlettebb közép-anatóliai Hacilar-Catal Hüyük, kultúrkör hordozóinak nyelvi elemei domináltak, "ősanatóliai"-nak vagy inkább - az előázsiai nyelvi koiné tárgyalásakor használt terminológiánkhoz igazodva - Hacilar-Catal Hüyük kori nyelvi fokozatnak nevezhetjük. Elterjedésének határait azonosnak vehetjük az említett kora neolitikus művelődési körök területével, általános használatát pedig ezen kultúrák virágzásának idejére, kb. 6500 és 5000 közé tehetjük. Ebben az 1500 éves időszakban azután a népesség gyors növekedése és a kapcsolatok egyre szorosabbá válása következtében a nyelvi kiegyenlítődés is mind nagyobb méreteket öltött, s így a 6. évezredben már kétségkívül valóságos anatóliai - nyugat-szíriai "linga francá-"ról (közlekedő nyelv: népcsoportok közösen érthető nyelve valamely meghatározó expanzív kultúra nyelvének dominanciájával -A szerk.) beszélhetünk, amelynek egykori létezését egyébként már egyedül az Anatóliából származó égei-tirrén nyelvközösség ténye is egyértelműen bizonyítja. Ehhez a reálisan kiegyenlítődött anatóliai nyelvközösséghez tartoztak Európa déli területeinek legelső újkőkori földművelő gyarmatosai, akik 6000 és 5500 között Krétán, a Dél-Balkánon, Itália, Franciaország és Spanyolország földközi-tengeri partjain feltűntek (proto-Sesklo, cardiurn kerámia).
Majd 5500 táján - amint már tudjuk - Anatólia központi területein megszakadt a leletfolytonosság, a népesség zöme nyugatra és északnyugatra vándorolt, kialakítva többek között a Balkánon és a Kárpát-medencében a Kremikovci és a Starcevo-Kőrös műveltséget. Az anatóliai gyarmatosok terjeszkedésének határait a már említett anatóliai-égei-tirréni földrajzi nevek segítségével vonhatjuk meg. Magában Kis-Ázsiában csak a nyugati part menti sávban (pl. Beycesultan környékén), Kilikiában és a legkeletebbi régióban (Elazig vidéke) maradt számottevő népesség, s a kelet-anatóliai lakosság egy része a jelek szerint megszállt egyes transzkaukázusi területeket is.
Kr. e. VII. évezred Észtország - BT III 40. o.
Az észt Kundakultúra Indreko szerint folytatódik a bronz- és vaskorban is, a finnugor etnikummal kapcsolatos. A kultúra származása
Nyugat-, Kelet- és Közép-Európa. Saks észt nyelvész szerint a Káma, Volga és Oka folyóktól való finnugor érkezés kizárt, azt soha senki nem bizonyította.
Kr. e. 6000 Mezopotámia BJF III 43.o.
Gordon Childe - 1969-ben megjelent és erős revízió alá vett könyvével - ahol is Frankfurt megállapításaira hivatkozva állítja és bizonyítja az Al-Ubaid kultúrának sumir voltát. Tehát mindenütt, ahol az Al-Ubaid kultúra maradványai megtalálhatók, ott a sumirnak nevezett nép lakott. Gordon Childe is elismeri, hogy a sumer név semita nyelven van - tehát ez a nép önmagát nem így nevezte. Minden kétséget kizáróan bebizonyítottuk, hogy az ékiratokon e nép nevéül a KU-MAH-GAR fogalomjegyek találhatók.
Így az Al-Ubaid kultúra népe a KU-MAH-GAR, és erről a népről meg van állapítva, hogy az özönvíz előtti része a SUBUR nevet viseli. Tehát a sumirnak nevezett - de az ékiratokon KU-MAH-GAR néven írt - nép megjelenése ideje azonos az Al-Ubaid kultúra idejével, s ez kb. Kr. e. 6000 évre tehető. Ettől az időponttól kezdve tehát bizonyítva van a sumirnak nevezett nép létezése Mezopotámiában s ez a nép azt a nyelvet beszélte, amit szintén sumirnak nevezünk. Ugyanis az összes fennmaradt tradícióik, vallási és a már létezett teokratikus uralmukra vonatkozó nevek mind ezt igazolják. Hogy már írtak-e ebben az időben - arról mind ez ideig megnyugtató bizonyítékokkal nem rendelkezünk, de a Kr. e. IV. évezredben megjelenő írás már egy teljesen kifejlett és rendszerezett nyelvtannal rendelkező agglutináló (ragozó) nyelvet mutat.
Előrebocsátom azt, hogy a sumir-magyar nyelvazonosság alatt nem azt értem, hogy a sumirnak nevezett ősnyelv azonos lenne a mai beszédünkkel. A 29. Nemzetközi Orientalista Világkongresszuson bizonyítottuk, hogy a sumirnak nevezett nyelv nem halt ki, hanem fennmaradt - a Kr. u. X., XL, XII. századbeli, latin fonetikával írt (magyarországi -A szerk. ) Krónikák és egyházi okiratok ún. magyar szórványainak bizonysága szerint -a magyar nyelvben.
A honfoglalás kori magyar nyelvünk az a nyelv, ami a ma sumirnak nevezettnek - hanglejtésváltozatú - azonosa.
Ennek a nyelvnek lényege az, hogy kifejezéseit és beszédjét akként fejleszti, hogy a szógyököket ragokkal vagy képzőkkel látja el, és így tulajdonképpen a szót bővíti.
Kr. e. 6000 CSL
Szabir-magyar őslakosság a Kárpát-medencében.
Kr. e. Vl. Évezred régi Kelet NGY 114. o.
Elő-Ázsiában kb. Kr. e. 8500-ig visszamenőleg bizonyított a megtelepedett életmód, az állattenyésztő, az élelemtermelő gazdálkodás. Az Anatólia- Szíria - Palesztina - Észak- Mezopotámia- Nyugat-Irán területén található települések a Kr. e. VI. évezredben kerülnek egymással élénk kereskedelmi kapcsolatba.
A Kr. e. VI. évezred folyamán Elő-Ázsia földművelő-állattenyésztő kultúráinak területén hatalmas méretű demográfiai robbanás következett be, amelynek során e műveltségek földművelő telepesei valósággal elárasztották a környező vidékeket a Kárpát-medencétől Közép-Iránig és a Kaukázustól, Turkesztántól a Perzsa-öbölig. Ez az a folyamat, melyet Gordon Childe nyomán gyakran neolitikus forradalomnak neveznek.
Kr. E. VI. évezred Korezm- Mitanni NGY 36-37.o.
Az a demográfiai robbanás, amely a VI. évezredben a neolitikus forradalmat kiváltotta, a mezopotámiai, transzkaukázusi lakosság hatalmas méretű kivándorlását indította el. A szélrózsa minden irányába folyt az elvándorlás, de a zöm Turkesztán felé nyomult. Ennek az óriási arányú népvándorlásnak lett az egyik legfontosabb célja Korezm. Turkesztánban az újkőkor óta töretlenül kimutatható egy ősi kultúra, amely szoros összeköttetésben állt az egykori elő-ázsiai műveltségekkel: Anau, Merv, Korezm neve jelzi a fejlődést....Vitán felül áll, hogy Korezmet és Mitannit elég jól kivehető szálak fűzik össze. A keleti jafetiták kialakulásában úgy látszik igen nagy szerepet játszottak azon churrimitanni vagy szubaru csoporthoz tartozó törzsek, amelyek a második évezred elején Mitanni hatalmas elő-ázsiai birodalmát alkották. Ennek központja Felső-Mezopotámia volt. Ezek a törzsek a jafetita nyelveket beszélő népek keleti ágát alkották, amelyhez a mostani kaukázusi népek tartoznak (grúzok, cserkeszek, dagesztániak stb.) és amelyhez Mezopotámia, Szíria és Kis-Ázsia legrégibb civilizációinak megteremtői tartoznak.
Constantine Pvrphyrogenitus bizánci császár munkájának 38. fejezetében állítja, hogy a magyarok őseit Lebédiában még "sabartoi asphaloi"-nak hívták... Tolstov is a Hurri (Churri) népnévből vezeti le a Korezm (Chorezm) nevet, továbbá a szabartoi népnév magyarázatával Götz Lászlö is foglalkozik. Már a korai sumér írásos emlékekben feltűnik a Mezopotámiától északra fekvő területek megjelölésére a "subar-ki", azaz a "szabat föld" kifejezés a Kr. e. 27-26. századból. Ezt követően folyamatosan megtalálható az elnevezés "szubur-ki" és "szubir-ki" hangalakban is. A szemita akkád nyelv e sumér kifejezést "szubar-tu" formában vette át.
A korai suméroknak igen szoros kapcsolataik voltak ezzel a szubar földdel. A "szubar-ki" vagy "subir-ki" megnevezés kétségtelenül a transzkaukáziai, északnyugat-iráni és kelet-anatóliai térségre vonatkozott a Kr. e. 3. évezredben, sőt még Észak-Mezopotámia, a későbbi Asszíria is beletartozott a "szebar-ki" fogalomba. A 2. évezredbeli adatok szerint szubar-ki területén a "hurri"-k laktak. Mezopotámiától északra más népről nem tudnak a források, sőt, több kifejezés kifejezetten egynek veszi a régi "szubar-ki" lakóit a hurrikkal. A Gilgames eposz is említi például "Hurrura országát a hegyekben".
A régészeti leletek a szubarok és a hurrik azonosságára vallanak: a szubar terület már a 3. évezred eleje óta a sumér-mezopotámiai kultúra szerves része volt. Azokat a népeket pedig, amelyek a 2. évezred első felében Észak-Mezopotámiát, Szíriát, Kilikiát és Palesztinát elözönlötték, a források egyértelműen hurriknak nevezik. A leletek (kerámia) a hurik és a korai transzkaukáziai műveltség népességének azonosságát bizonyítják és azt, hogy a szubar-szubur-szabir népnév alatt is a hurrikat kell értenünk - vagy legalább is ezek egy részét.
A hurrik nyelve ragozó nyelv volt, sem a szemita, sem az indogermán nyelvekkel nem rokonítható. A későbbi urartui nyelv azonban kétségtelenül a hurri fejleménye. A korezmi civilizáció kifejlődésében döntő szerepe volt az öntözéses földművelés megteremtésének. A még ma is meglévő öntözőcsatorna-rendszer keletkezésére, annak időpontjára adat nincs, de tudjuk, hogy a Mezopotámiából bevándorlók már ismerték az öntözéses földművelést, az öntözőcsatorna-hálózat építéséhez letelepedésük után rövidesen hozzáláttak és az idők folyamán itt is szembekerültek a Dél-Mezopotámiában felmerült problémákkal. Ha ezekre nézve nincs is adat, tény, hogy a lakosság innen is elvándorolt, aminek súlyos oka volt. Eddig senki sem mutatott rá azon körülményre, hogy a korezmi öntözéses- csatornázásos földművelés a Mezopotámiában szerzett tapasztalatokon alapult, ugyanúgy, mint az egyiptomi. Az ujgurok is öntözéssel művelték és művelik ma is földjeiket, legfeljebb a csatornáik, amelyeket most "karez"-nek hívnak, egy tökéletesített kivitelű, a föld felszíne alatt vezetett vizesárkot képeznek.
Kr. e. 5500 Erdély BJF
Erősd városa Erdélyben, központi fűtéses kőházakban lakik a nép - Gordon Childe kutatásai alapján. Származása az Al-Ubaid-i néptől, Mezopotámia..
Kr. e. 5500-tól Régi Kelet Keleti Mediterránum GL II. 873-879.o
Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy az ős-anatóliai közlekedő nyelv délkeleti szomszédságában, Szíriában és Észak-Mezopotámiában kb. 5500-zal kezdődően kialakult a Samarra - Tell Halaf műveltség kulturális és nyelvi koinéja, s 5000 táján már Kelet-Anatóliába és Kilikiába is kiterjeszkedett. Ez viszont azt jelenti, hogy a 6. évezred második felében jelentős mértékű kulturális és nyelvi kapcsolatokkal kell számolnunk e két művelődési kör között. Így megmagyarázhatókká válnak az anatóliai-égei- tirréni ősnyelvi közösség fentebb említett összefüggései a kelet- anatóliai- transzkaukáziai térség és a Zagrosz- hegység vidékének nyelveivel (dél-kaukázusi nyelvek, huni, szabir, lullu, guti, kasszu, elámi), valamint másrészt -a halafi összefüggéseken keresztül -a szumérral.
Kb. Kr. e. 5000 és 3300 között azután ez az anatóliai-mediterrán nyelvi alapréteg a Tell Halaf, majd a késői Ubaid műveltség törzsterületeiről kiinduló, többszörösen megismétlődő tömeges elvándorlási hullámok és az általuk bekövetkezett etnikai keveredések során ismételten igen jelentős mennyiségűi halafi és késői ubaidi (előszumér) nyelvi anyaggal bővült, azaz elsősorban nyilván szókincse egyre nagyobb mértékben közeledett az elő-ázsiai nyelvi koiné halafi, majd késői ubaidi (előszumér) fokozatának közlekedő nyelvéhez.
Végül kb. 3300-zal kezdődően -a szumér városias kultúra, valamint a szumérok távolsági kereskedelmi hálózatának szervezett kiépítése óta- a Földközi-tenger térségében, a nyugat- európai partokon és Európa egyes belső területein régészetileg szintén igen magas fokon valószínűsíthető újabb elő-ázsiai, részben mezopotámiai-szumér érckutató, fémfeldolgozó és kereskedő gyarmatosok letelepedése, akik számos helyen, főleg a parti régiókban és az érclelőhelyek környékén kisebb-nagyobb városállamszerű hatalmi szervezeteket alakítottak ki, megnyerve vagy alávetve és megszervezve a sokkal alacsonyabb kulturális fokon álló bennszülött lakosságot. Ezek a gyarmatos csoportok, amelyek kb. 3200 és 2000 között szintén több hullámban jelentek meg Európában, mindenképpen már a szumér nyelvet vitték magukkal: vagy mint anyanyelvüket, vagy pedig mint az akkori idők általánosan elterjedt elő-ázsiai kereskedelmi közlekedő nyelvét, amelyet még akkor is kénytelenek voltak használni, ha nem közvetlenül a szumér nyelvterületről származtak. A szumérok által megszervezett és hosszú évszázadokon keresztül folyamatosan fenntartott távolsági kereskedelmi hálózatba ugyanis kétségkívül csak a szumér nyelvvel kapcsolódhattak be.
Kr. e.5400- tól Közel-Kelet GL II-818.o.-tól
5400 körül az elvándorló elő-ázsiai telepesek elérték Közép-Iránt (Tepe Sialk) és gyarmatosították az addig kihasználatlanul heverő, esőben szegény dél-mezopotámiai és susianai (elámi) síkságot is, miután valamivel előbb, kb. 5600-5500 között a samarrai műveltség területén kifejlesztették az öntözéses-csatornázásos mezőgazdaság technikáját. A vándorlások azonban a 6. évezred utolsó századaiban is tovább tartottak, s az elő-ázsiai földműves telepesek 5000 táján már az egész Balkánt (Starcevo, Karanovo kultúra) és a Kárpát-medence déli területeit is gyarmatosították (Kőrös műveltség), keleten pedig eljutottak Dél-Türkmenisztánba (Dzeitun kultúra). A régészeti kutatások eredményei tehát valóban arra vallanak, hogy a népszaporodás a Közel-Kelet primér neolitikus zónájában 6000 körül érte el az említett 7 -9/km2 -es kritikus határt; s egyértelműen bizonyítják, hogy a Kr. e. 6. évezred folyamán Elő-Ázsia földművelő- állettenyésztő kultúráinak területein hatalmas méretű demográfiai robbanás következett be, amelynek során e műveltségek földművelő telepesei valósággal elárasztották a környező vidékeket Kárpát- medencétől Közép-Iránig és a Kaukázustól, Turkmenisztántól a Perzsa-öbölig. Ez az a folyamat, amelyet
Gordon Childe nyomán gyakran neolitikus forradalomnak neveznek.
Kr. e. 5250-4900 Belgium BJ2 7.0
Anne Morelli őstörténész Belgium őstörténetéről a vallon és flamand ellentétekkel foglalkozva így ír:
Nincs értelme a területi vitákhoz kapcsolt ősi jogokról vitatkozni Belgiumban. Ugyanis a legrégibb időben nomádok vándoroltak ide-oda Belgium területén. Ezeknek a nomádoknak a neve ma még ismeretlen, de Kr. e. 5250-4900 között magyar földmíves csoportok vándoroltak be Belgium területére a Balaton környékéről és Dél-Magyarországról.
Kr. e. 5200 Erdély BJ2 85.o
A tordosi nyelvemlékek (Kr. e. 5200.) a két nép (mezopotámiai- Duna-medencei. -A szerk.) közötti nyelvazonosságot bizonyítják és valószínűsítik a gondolatközlés legelső írásba foglalását. De itt, az írás megjelenésénél a figyelmes kutató gondosságával kell megvizsgálnunk a tatárlaki leleteket. Ugyanis a Torma Zsófia által kiásott - majdnem 11 000 - tordosi leletanyagon, a cseréptöredékeken és a korongocskákon rovásszerű jelek láthatók, melyekről az 1875-ben dolgozó régésznő határozottan felismert négy ősi, székely rovásjelet. Most Forrai Sándor, a tatárlaki képírásos agyagkorongocskák egyikén felfedezte a székely rovásírásunk z, ny és gy betűit. Két ásatás adataiból hét írásjel a máig élő rovásírásunkból.
(Itt kell megjegyezni, hogy BJ2 közli dr. Gosztonyi táblázatát az ékírás és a székely rovásírás összehasonlításáról. Az eredmény meggyőző. A dolog másik vonatkozása az, hogy amíg Badiny Jós Ferenc a sumir nyelven keresztül jut el megállapításaira, addig Baráth Tibor egyiptomi, hun, etruszk, szkíta és más eredetű írásfejtéseit éppen a székely rovásírással fejti meg. Végeredményüket tehát két különböző úton érik el és ennek kulcsa talán éppen az ék- és rovásírás közeli azonosságában rejlik. - A szerk.)
Minden ellenkezés és ködösítés ellenére azonban kétségtelen az, hogy a Körös kultúrkör embere már írt.
V. évezred Özönvíz Kárpát-medence BJ2 86.o.
A Körös kultúra kerámia anyaga főként a mezopotámiai, özönvíz előtti Al-Ubaid kultúra kerámia anyagával egyezik. Ez a katasztrófa - az eddigi vélemények szerint - az i. e. V. évezredben pusztította el Mezopotámia déli településeit. A rétegtani vizsgálatok szerint a mai Perzsa öböltől kb. 150-200 km távolságban észak felé terjedő területen volt ez a vízözön, mely - Sir Leonard Woolley szerint- teljesen megváltoztatta a két folyó országának etnológiai képét. Új népek jelentek meg Mezopotámiában, akik összeötvöződött és igen magas szintű műveltséget fejlesztettek ki. Ezt a népet nevezi a mai szakirodalom sumer-sumir népnek.
A mezopotámiai - már sumirnak nevezett - népségnek az a része, melyet a szakirodalom Jemdet Nasr néven különböztet meg - az özönvíz természeti katasztrófája után -a Kárpátmedencéből jött és véglegesen megtelepedett Mezopotámiában. Indoklásaimban hivatkoztam arra, hogy ennek a népnek hiedelmében még a zsugorított temetkezési rítus is azonos a kárpátmedencei szokásokkal. Ugyanígy az Isten-Anya-tisztelet is, mely az Isten-Anya-szobrok készítését behelyettesített a "vigyázó két szem" idolokkal és oltárokkal, miként azt a mezopotámiai subar-szabirok vidékén épített Tel Braki "szem templom" mutatja. Ugyanez a nép kezdi az írást is Mezopotámiában, de éppen olyan jelekkel, mint amilyeneket a tordosi korongon találtunk - jó 1000 évvel korábbi szerkesztésben.
Közel-Kelet és a Kárpát-medence - mint élettér, és mint őshaza - egymástól el nem választható, mert az özönvíz utáni időszakokban az állandó kapcsolat nemcsak a népcserében, hanem az anyagbeszerzésben és kereskedelemben is megmutatkozik. Nem kell mást említenünk, csak azt az egyetlen valóságot, hogy Eurázsia összes aranybányái között az egyetlenek a Kárpát-medence erdélyi érclelőhelyei, ahol tellurtartalmú az aranyérc. Az a tény, hogy a Mezopotámiában eddig kiásott aranytárgyak (az Úr városi királysírok anyaga) mindegyike ebből az erdélyi aranyból készült, talán elegendő bizonyíték a két tér állandó kapcsolatára. De Tutenkamon aranykincsének anyaga is ugyancsak innen való, és amikor a II. évezredre fordul a mezopotámiai történelem, és a fekete fejű semiták rövid ideig uralomra jutnak (I. Sargon kora), megszűnik az aranyszállítás. Sir Woolley szerint az ebből a korszakból származó sírokban alig találni egy-egy rézgyűrűt vagy karperecet. Aranyat soha.
Ez a Közel-keleti - mezopotámiai - "őshaza" azért is sorsdöntő számunkra, mert ez biztosítja a hun-avar népekkel és az Álmos-Árpád-i őseinkkel való népi homogenitásunkat és az eddig szétszabdalt etnogenezisünket egybefoglalja. Ugyanis az özönvíz után a Kárpát-medencéből érkezett és a szakirodalomban Jemdet- Nasr népnek nevezetteken kívül, a Káspi- térségben lévő Aratta állammal állnak kapcsolatban és Prof. Kramer fejtette meg annak az ékiratos agyagtáblának a szövegét, melyben az azonos Anyaistennőt tisztelő és a sumir Ingna- kultuszt gyakorló Unug-Ki és Aratta uralkodói, termékeik kicserélése érdekében egymással, azonos nyelven és azonos írásban leveleznek. (BJF) c. könyvemben ismertetem bőven ezt a témát és bizonyítom, hogy Aratta királya is subar-szabir. Tehát a mezopotámiai őshaza kutatása által megtudjuk azt, hogy a Káspi-Aral élettér is a sapir-ok, a naparcúak birodalma, és így nem csodálkozhatunk Sztrabo közleményén, amikor Meotisz néven az Aral-tó déli területeit nevezi. Éppen azt, ahonnét előkerültek a legcsodálatosabb szkíta aranykincsek... A subar-subir-szabir földön alakult meg Nimrudnak az országa is, ami későbben As-Uru (Asszíria) néven került be a történelembe. Ugyanitt azok a kassita-kusiták, akik megdöntik Hammurábi semita uralmát, szintén Nimrud fiainak, azaz kusitáknak vannak identifikálva. Tehát még a hivatalos biblikusok is elismerik a nimrudi hagyománnyal élő mezopotámiai nép kos nevét.
Sajnos a hajdani Nimrud-ország - As-Uru mint Asszíria - fél évezred leforgása alatt teljesen átveszi a fekete fejűek semita ideológiáját, és az északon (a Kaukázus déli részénél) települt subar-szabirok pusztításával foglalkozik legfőképpen.
Kr. e. 5000- 3800 Mezopotámia NGY 13.o.
Az Eridu-Ubaid műveltség az első egységes, egész Mezopotámiát és a környező területeket magába foglaló kultúra. Kisugárzásai keleten az Indusig, északkeleten Turkesztánig, nyugaton Egyiptomig kimutathatók.
Kr. e. V. és IV. évezred GL II. 821.o.- tól
Götz László F. Schachermeyr összefoglaló sorait adja közre az alábbiakban: "Azt a tényt, hogy az egykori elő-ázsiai gyarmatosok hatalmas területeken szinte akadálytalanul szétáramolhattak, a nemzetközi tudományosság is azzal magyarázza, amire magunk már ismételten, nyomatékkal rámutattunk: hogy ugyanis a kérdéses területek akkoriban még halász- vadász fokon élő őslakossága csak elenyésző mennyiséget képviselhetett.
.Úgy tűnik, hogy az Égeisz térsége, továbbá a Balkán, a Duna vidéke egészen Ausztria határáig az 5. és 4. évezredben az elő-ázsiai kultúrfejlődés mellékhajtásaivá váltak. E folyamat csakis egy hosszú évszázadokon keresztül tartó kultúráramlat formájában képzelhető el, amelyet részben felderítők és kereskedők, legfőképpen azonban termőföldeket kereső földművesek vándorlásai váltottak ki. Ezek - eleinte bizonyára Hacilar és Catal Hüyük környékéről először Nyugat-Kisázsiáig, majd az Égeiszig jutottak. Felfedezték a termékeny Thesszáliát végül a Duna és Tisza vidékének löszterületeit is. Itáliát szintén nyilván ezek a földművesek gyarmatosították... A földműveléssel a nagy termékenységi istennő vallása is eljutott Európába.. Ezzel az elő-ázsiai kultúráramlattal együtt Kelet- Kisázsiából és Kilikiából az ott honos etnikum és annak nyelve is eljutott és elterjedt az Égeisz térségében, a Duna vidékén és Itáliában. Mivel ezen - Örményországtól Carnuntumig - (egykori kelta, majd római város az osztrák-magyar határ közelében - megjegyzés tőlünk) és az Eufrátesztől Szicíliáig terjedő hatalmas terület központjává az Égeisz vált, e nyelvcsaládot égeinek nevezhetjük. Ezeknek az "Égei" földműves telepeknek az említett térségben mindenütt "égei" helyneveik voltak.
Az elő-ázsiai mellett volt egy második kultúráramlat is, amely Észak-Afrikából, elsősorban Egyiptomból indult ki.....Mindkét áramlat esetében olyan mozgalmakkal állunk szemben, amelyek mindig csak egy irányban zajlottak le, tehát nem zavarta meg őket semmiféle ellentétes irányú mozgás. Ezért is beszélünk "áramlat"-ról. A szétvándorlások ezen egyoldalúságát - egyirányúságát -a közelkeleti kultúrpotenciál hatalmas fölénye magyarázza meg, valamint az a tény, hogy a telepesek a szűzföldeken csupán kóborló halász-vadász hordákat találtak...
Kr. e. 4500 Sziria BT 192.o.
További ősi települések Sam-Ar-Ra (Szemúr ott- Sziria hona), Mat-Ar-ah (a hely ahol a Magyar Ős lakott), Ga-Ura (Kö Ura, vagyis székhely), Ar-Bela (Bál Úr, a termékenység istenének székhelye), továbbá Idi-Klat (Keleti Ügy, folyó, a Tigris ősi neve, Bur-Utu (Bor-Útja) az Eufrátesz ősi neve és Meso-Pot-Am-Ja (Mezőföldből álló ország)
Kr, e. 4500-500 Nyugat-Eurázsia GL II. 884-886
A szolid, tudományos igényű nyelvhasonlításokban az adja meg az elvi és módszertani alapot, hagy a szumér igen sok eurázsiai nyelvvel mutat több-kevesebb-már első pillantásra szembeszökő - egyezést, párhuzamot -, főleg a szókincs terén, de többször a nyelvtanban is. Ez a tényállás olvasóink számára tanulmánysorozatunk eddigi eredményei ismeretében nem jelenthet meglepetést, hiszen már tudjuk, hogy az ősi elő-ázsiai primer művelődési körök túlszaporodott etnikumai évezredeken keresztül folyamatosan és nagy számban vándoroltak szét a környező közelebbi és távolabbi vidékekre, s szinte egész Nyugat-Eurázsiában döntő jellegű kulturális és etnogenetikai hatásokat fejtettek ki a művelődésben messze elmaradott területek gyér alapnépességeire.
Ezen újabb őstörténeti felfedezések világánál természetesen nem tekinthető véletlennek az sem, hogy szinte egész Európában és Nyugat-Ázsiában messzemenően dominál ugyanaz az emberfajta, az úri. kaukázusi- europid "nagyrassz". E kétségtelen tény ugyanis a régészeti bizonyítékokon túlmenően az embertan síkján még korunkban is egyértelműen tanúsítja, hogy e területek antropológiailag általában szemlélve nagyjából viszonylag egységesnek mondható lakossága végső fokon zömmel azonos eredetű, legnagyobbrészt az elő-ázsiai primer neolitikus és korai fémkori műveltségek népességeiből származik, illetve ismételt döntő többségű - elő-ázsiai keveredések útján alakult ki mai végső formájában.
Ezek után tehát szükségszerűen elvárható, hogy Nyugat-Eurázsia legkülönbözőbb nyelveiben, a térség szinte bármely pontján a régészetileg és több helyütt embertanilag is megállapítható tömeges elő-ázsiai keveredésekkel szoros párhuzamban többé-kevésbé masszív elő-ázsiai nyelvi hatások, felülrétegeződések és keveredések is kimutathatók lesznek.
Mivel pedig a kőrézkori és korai bronzkori Elő-Ázsiában a szumér igen nagy valószínűséggel mintegy 2500 éven át (kb. 4500-2000 között), de még minimálisan számolva is - kétségbe vonhatatlanul és bizonyíthatóan - majd két évezreden keresztül (kb. 3800-2000-ig) minden tekintetben domináló-élő kultúrnyelv volt, majd további 1500 évig Európa középkori latinjával mindenben azonos szerepet töltött be, a bizonyosságot elérő valószínűséggel feltehető, hogy e távolabbi nyelvi összefüggések esetében legelsősorban a szumér nyelv hatásaival kell számolnunk. Ehhez járul az is, hogy a szumérok alakították ki Földünk első valódi értelemben vett magas kultúráját, hosszú évszázadokon keresztül messze vidékekre kiterjedő szervezett távolsági kereskedelmi hálózatot tartottak fenn, vallási, mitológiai, kozmológiai képzeteik, szimbólumaik, művészeti motívumkincsük, életszemléletük, babonás szokásaik, mondáik, meséik egész Elő-Ázsiában maradék nélkül általánosan elterjedtek, sőt Nyugat-Eurázsia legnagyobb részében még ma is tömegesen kimutathatók. Továbbá ők szervezték meg a legelső államokat, majd Kr. e. 3200-tól kezdődően már egész Mezopotámiát összefogó birodalmakat is, azaz a szumér a világtörténelem első olyan nyelve, amely nagy területeken egységesen használatos birodalmi, közigazgatási, kereskedelmi, kulturális és nem utolsósorban kultikus nyelv volt.
Más szóval az elő-ázsiai szumér hegemónia korában valósultak meg az emberiség történelmében legelőször azok az alapfeltételek, amelyek az újabb paleolingvisztikai kutatások eredményei szerint elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy nagyobb területekre kiható érvénnyel olyan nagyfokú nyelvi kiegyenlítődés következhessék be, amely egy valóban egységes közigazgatási, kereskedelmi, irodalmi, tudományos és kultikus nyelv kialakulását lehetővé teszi.
Ezek a régészeti, etnogenetikai, művelődés- és nyelvtörténeti adatok egyúttal értelemszerűen megmagyarázzák azt a-hazai nyelvészeink és őstörténészeink által csak gúnyosan kommentált - tényt is, hogy a szumért "szinte már a világ összes nyelvével összehasonlították": amint ezt mérvadó kutatóink zöme elrettentő példaként előszeretettel hangsúlyozza, nem gondolva meg azonban azt, hogy e felületes ítélet ismét csak az akadémikus irányzat megdöbbentő egyoldalúságáról tanúskodik: arról, hogy a finnugor iskola az újabb régészeti és őstörténeti felfedezéseket nemhogy megvizsgálná, de figyelembe sem veszi.
E rendkívül jelentőségteljes ősnyelvi összefüggések bemutatása terén ezúttal többre nem vállalkozhattunk, mert az elő-ázsiai nyelvi koiné hatásainak részletes ismertetése mindazon hatalmas területeken, ameddig az elő-ázsiai földművelő telepesek és az érckutató gyarmatosok eljutottak, valósággal szétrobbantaná e kötet kereteit. Ennyi is elegendő azonban annak érzékeltetésére, milyen elsőrendű fontosságú módszertani követelmény lenne a paleolingvisztika számára, hogy végre felfigyeljen a régészet által az utóbbi évtizedekben feltárt széleskörű elő-ázsiai összefüggésekre Európa déli felében, de ugyanúgy az Elő-Ázsiát környező egyéb területeken is, s a jövőben ne csupán hipotetikus ősnyelvi formák visszakövetkeztetésének meddő feladatával bajlódjék (e kísérletezések hiábavalóságát egyébként a modern indogermanisztika már felismerte), hanem elsősorban a ma már tízezerszámra rendelkezésre álló ősi szumér nyelvemlékekből induljon ki nyelvkialakulási és nyelvfejlődési vizsgálatainál. Ezáltal ugyanis tetemesen konkrétabb alapokra kerülne a paleolingvisztika, s a kutatók a felismert párhuzamok nyelvemlékes megtámaszthatósága révén sokkal biztosabb következtetéseket vonhatnának le az egykori nyelvi kapcsolatok mikéntjére, de éppúgy a mai nyelvek kialakulási folyamataira és fejlődésére vonatkozóan is.
(Két megjegyzés kívánkozik ide Götz László megállapításaihoz; meddig juthatott volna el e nagyívű gondolatmenet Gosztonyinak a sumir nyelvtani jellegzetességek egyezéseit is végigvizsgálva a különböző nyelvekben, és hogyan olvasnánk ugyanezt a szöveget, ha Badiny érvelését követve a szumért egyszerűen a mahgar névvel helyettesítenénk? -A szerk.)
Kr. e. 4400-4000 Egyiptom BT 195.o
T-Ark-Han (Tó Urak Hona) a Fayum oázis körül, 80 kilométerrel a Delta alatt. Délebbre Bad-Ar-i (Botúri, Árpádi) telep. Meg nem határozott még Hon (Napváros, Heliopolis) kora a Deltában.
Kr. e. 4000 körül Mezopotámia BJF I.26.o
A bibliai Özönvíz kora.
A mintegy másfél milliónyi agyagtáblának megfejtett 20 százaléka között találtak egyet Nippurban, melyen a Sumir Királyok Uralkodási. Rendje van feltüntetve. Ezt professzor Poebel megfejtésében a Pennsylvániai Egyetem publikálta. Ezen a táblán vannak felsorolva az özönvíz előtti uralkodók is és az özönvíz előtti városok is. A városokat a kutatók meg is találták és így nevezik őket: Eridu, Bad-Tibirra, Larak, Sippár és Surupak.
A tábla sorrendje úgy írja, hogy az özönvíz utáni uralmak Kis sumir város királyságával kezdődnek. (Ami nagyon valószínű, hiszen a Sir Woolley által megtalált özönvíz iszapréteg-vastagsága szerint kiszámított ún. bibliai özönvíz Kr. e. 4000 körül -a 700 x 150 kilométernyi kiterjedésében - Kis várost már nem öntötte el.
Utána következik az I. Uruk-i Királyság s majd ezt követi az I. Ur-i Dinasztia.
Az I. Ur-i dinasztia bizonyítékait találta meg Sir Woolley a dr. Hall által már 1919-ben végzett ásatások folytatásánál, 1924-ben, az egykor Ur városhoz tartozó épületekben - amelyet a ma Al-Ubaid-nak nevezett domb alól kapartak ki...
A nevezett királylistán Mesanepadda az I. Ur-i Királyság első uralkodója. Fia építette Ninhurságnak, a teremtés istenanyjának ezt a gyönyörű templomot, melynek homlokzatán díszlett az erejét visszaszerző Napistent ábrázoló rézszobor. Bobula szerint Tur-Ullu-nak kell nevezni a Nap ezen formáját! (Tur-Ullu jelentése: új fény, szó szerint Tur - fiatal, új, kisebb gyermek, Ullu - csillogás)
A téli napforduló -a sumir Gurusunu (vö. a magyar Karácsonnyal. A szerk.) - mint vallási ünnep hosszú évezredeken át megtalálható Keleten és Julius Caesar Kr. e. 56-ban iktatja be a római ünnepek közé a babiloni kalendárium bevezetésekor. Az ünnep neve: A legyőzhetetlen Isten Napja.
Az Ur-i Királyság igen fontos a sumir történelemben! Már rendelkezünk erre az uralkodásra vonatkozó archeológiai bizonyítékokkal. Ugyanis innen kezdődik a sumir nép történelmileg bizonyítható uralkodása Mezopotámiában a Kr. e. IV. évezred második felének kezdetétől.
(Nimród) Bábel Bábel FK 5.o.
Teljesen felesleges azon vitatkozni, hogy Nimród Noé melyik fiának utóda, hiszen Noé soha nem létezett máshol, mint azoknak az akkád-sémi papoknak a fantáziájában, akik a több ezer évvel azelőtti sumer agyagtáblákat másolva vízözöni hősünket Ziuszudrát először Um-Napisti-nek, majd Noénak keresztelték el, a vízözön történetét pedig kisajátították a forrásanyag megjelölése nélkül.
Nimród, a sumerek istenként tisztelt hadvezére vezette népe harcát a környező sivatagi és hegyvidéki területről támadó barbár akkád-sémi törzsek ellen. Korát az agyagtáblák és a királylistán szereplő első uralkodók, Enmerkur, Lugalbanda és fia, Gilgames elé kell tennünk.
Nimródhoz fűződik a Bábel tornya néven ismert hatalmas ziggurat, toronytemplom építése.
Egyúttal Nimród és fiai, Hunor és Magyar a hősei a legszebb mondánknak, a Csodaszarvasnak, amely híven fejezi ki a Kárpát-medencébe való visszatérés apáról-fiúra örökített, kiolthatatlan vágyát.
Nimród, aki fiatalságát a birodalom megvédésének szentelte, amikor úgy érezte, hogy megfelelő utódnak adhatja át a feladatot, északra költözött, Eviláthba, a mai Irán területére, hogy családot alapítson. Tudta, hogy ő már nem érheti el az őshazát, de azért közeledett feléje, hogy fiainak megkönnyítse a hazatérést, amelyet feladatul adott nekik.
Nimródban már jelen volt szakrális királyaink mágikus ereje, hogy a hatalmas birodalmat, amelyet Badiny Jós Ferenc a Kárpát-medence, a Káspi- Aral térség és Mezopotámia háromszöge által bezártan határoz meg, együtttartsa.
Kr. e. 4000 Kánaán Kelet- Törökország BT 194.o.
Fiatalabb neolitikus telepek Mughera (Magyar), Kánaán Ug_pr-i-Ta (Égi Úrí Ta, a napisten földje). A terjeszkedés a Taurus felé halad.
Kr. e.IV. évezred Aratta BJ2 320.o.
Az "Aratta"-ból Mezopotámiába bevándorlók ékiratain találjuk meg a HUN nevet. Innen kezdve megmaradt ez a név, és fontosságát bizonyítja az, hogy égi csillagképeink kezdetét, a Kos-t sumer nyelven a "HUN ember háza" néven ismerik. A hun név a belső-ázsiai Hun Birodalomból jött Sumeriába, és innen tovább, a hivatástudat szerinti nevek szerinti népcsoportokkal. Az arattaiak elnevezés alatt azokat a hunokat értjük, kiknek birodalma Kína fölött már a Kr. e. IV. évezredben létezett, és a Káspi-tengerig terjedt. A Kr. e.-i évezredek hunjai, a "caucasoid embertani jellegűek voltak" azok, akik a sémi-akkádok pusztításai elől visszatértek Hunniába és az Ordos-i központig jutottak. Pár évszázad alatt itt megerősödve, mint "lovastársadalmi hatalmak" visszaütnek, a sumériai semitákat elsöpörve. Erejüket mutatja, hogy Egyiptomot is uralják. PRST (pa-ra-su-tu -paraszt) a nevük a régi egyiptomi írásokban. (Csak Manetho nevezte el őket "hykszosz"-nak.) Palesztinában is megtelepednek. Itt nevük PLST-pilistu-pilisi tevő (dolgozó). Nyelvük azonos a Sumériát visszahódító Kassita Kusiták nyelvével, akik - mint az arattaiak utódai - ismerik az ékírást és igen sok sumer nyelvű ékirat a hagyatékuk. A PLST-eket filiszteus-hunoknak is nevezik, és ők Palesztina névadói is. Fővárosuk Bethsan volt, amit a görögök Scythopolisként ismertek, mert ezeket a hódítókat ők szkítáknak tartották. De a hun főerő és hatalom gyökere Ordasban maradt, ahol a hatalmas hun király viselte azt a turulmadaras koronát, amely a Kr. e. II. évezredből való. Hun alapítás "URU-SOLYMA" városa is Palesztinában, -a sólyom városa, amit Napmadarunk, a sólyom-turulról neveztek el -, ma a Jeruzsálem nevet viseli.
Ordos a Kínai Sárda folyó menti hun- magyar központ. A Dunától Tordosig, Nippur- Adzsemig (Irán) a mi Hun-mah-gar hatalmas és egynyelvű népünk települt, magas kultúrájú társadalmat kialakítva. Egynyelvűségünkre vonatkozólag pedig tudomásul kell venni azt, hogy miként a Tihanyi Apátság Alapítólevelével, 1000 évvel előttünk írt magyar nyelv közelebb áll a ma sumernek nevezetthez, mint a mai magyarhoz; úgy ma a turk, alán, avar, kazár, besenyő, csuvas, baskír stb. néven megkülönböztetett és rendszerint töröknek minősített nyelvek is ugyanannak a ma sumernek nevezett Mah-gar nyelvnek hajdani nyelvjárásai lehetnek csupán, mert nincs más ősnyelv ezen a hatalmas területen, amiből nyelvtörténetileg levezethetőek lennének. Ezt így véve megoldódik (ős) történelmünk minden eddigi problémája és a leletek azonossága érthető.
Kr. e. 4000-3600 Egyiptom BT 209-210.o.
A PUNTi néptartalékokból a legnagyobb kivándorlás Dél-Egyiptomba tartott. Megszálltak az első zuhatagnál MAHARA-KA országában, mások a zuhatagtól Thébáig, a galambokról híres (tuba) városig terjedő területet foglalták el, még mások az Akabai-öböl, Szuezi-csatorna környékét szállták meg hét úr HETH AR vezetése alatt. Istenük a Mén, Bak, székhelyük Amén Hon, AMUN ON, másképp Théba. A Sinai terület MONI-TÁ - Méni Ta, Mén országa, a déli terület BAKHU- Bak Hona. Válaszfolyó a MAGARA.
Kr. e. 3800 Kaukázus BT 98-99.o.
Az írás feltalálásáról:
1. írott emlékek a Tigris és Eufrátesz alsó folyásánál. 3200 körül Egyiptom, majd az Indus-völgy táján készülnek az első okmányok. Szerkezeti és formai azonosság.
2. Mindhárom helyen előzmény nélkül, hirtelen és kiforrott állapotban jelenik meg. Valószínű a Kaukázus mint kialakulási hely.
Kr. e. IV. évezred közepe. Mezopotámia Szubartu BK 42-43.o.
A magyar nyelvvel - bizonyos mértékig és különböző módon - valóban rokonságban áll az ún. ugor, permi, volgai és balti finn, valamint más, mint például a lapp, a szamojéd népek nyelve. És nem fordítva! Ez nagyon lényeges különbség, hiszen egészen mást jelent egy "ősi, közös nyelvcsaládból" kiszakadni, kiválni, mint különböző népeknek, csoportoknak - különböző időkben és különböző módokon - eltanulni egy nagyobb nép nyelvét, akár mint érintkező nyelvet (lingua franca), akár mint nyelvileg beolvadt népcsoportnak a nyelvcseréjét. A magyarok őshazáját az elavult összehasonlító nyelvtudomány eddig hirdetett tanai alapján valósan nem lehet meghatározni.
Mai ismereteink szerint a Dél-Mezopotámiában a Kr. e. IV. évezred derekán megjelent a sumér (vagy szumir) nép, amely sem nyelvében nem indoeurópai, sem embertani jellegében nem sémi, és nem is autochton, azaz helyi eredetű, hanem erre a területre már a fémek ismeretével bevándorolt, feltehetően a Kaukázus déli vidékéről, illetve a Káspi-tó délkeleti tájairól. A Mezopotámiától északra eső területet már Kr. e. 2700 táján Szubar-ki-nek, azaz szubarföldnek nevezte Eannatum lagasi király, s ezt a magyarok szabir-szavárd neve miatt semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni. A sémi akkádok, elámiak és amoriták támadásai és sikerei miatt a kegyetlenül elnyomott, irtott és rabszolgasorsra kényszerített sumirok a Kr. e. III. évezred végétől tömegesen vándoroltak északnyugat (Anatólia, Balkán és Közép-Európa), észak (Transzkaukázia) és északkelet (Káspi-tó és az Aral-tó közötti Turkesztán, illetve attól délre) felé, magukkal víve magas kultúrájukat, művészetüket; nyelvüket, írásukat. Szubar-ki vagy Szubartu lakóit feltehetően az ugyancsak nem indoeurópai hajlító nyelvek egyikét beszélő hurrikkal azonosíthatjuk, akik viszont alapját képezték az árja hettiták birodalmának és az urartui államnak. Ez magyarázza meg az anatóliai állatábrázoló művészet (Alaca Höyük) és a kaukázusi állatábrázoló művészet (Kobán, Majkóp) igen erős mezopotámiai rokonságát. Ugyanakkor az északkeleti ág déli telepeseinek tulajdoníthatjuk az afanaszjevói műveltséget, sőt az afganisztáni Tillia Tepe korai anyagát is a Kr. e. II. évezred második felétől a Kr. e. VI. századig, annak ellenére, hogy újabban e népességet (is) indoiráninak tartják. A Szubartu kifejezés számunkra különösen fontos, hiszen a subar-szabir- szavárd szókapcsolatokra utalhat s mint köztudott, a magyarság egyik neve régen a szavárd, a szabir volt. A déli telepesek elérték a Kr. e. 2000 táján az Ural-vidéki ércbányákat is, és feltevésünk szerint ez a néphullám hatott első ízben az ősmagyarok dél-kaukázusi és közép-ázsiai csoportjaira, valamint az Ural vidékén az ún. finnugor népek elődeire. Ezek a bevándorlók nem lehettek indo-iráni nyelvűek, hiszen az irániakat (a perzsákat) csak a Kr. e. IX. század derekán említik meg először az asszír források.
Kr. e 3500 körül Aratta Khorezm BJF. 91.o.
A sumir irodalom nagy ismerője - prof. Kramer -könyvében azt írja, hogy "egy másik sumir epikus poémában, amelyik ez ideig csak részben lett publikálva - ismét megtaláljuk Enmerkart, az Uruk-i uralkodót az Aratta-i uralkodóval való keserű veszekedésben. Ez az Aratta-i uralkodó azonban ebben az esetben egy valódi sumir nevet visel, így: Enshukushiranna... A Kramer által leírt ékírásos kifejezés helyes szövege sumirul így alakul: En-Subur Dumu An-na, magyarul mondva: Subur uralkodó az Ég Fia., ...Azért fontos ez az adat, mert a sumir irodalmi mű, melyben ez le van írva, a Kr. e. 3500. év körüli történelmet tükrözi. Tehát ezzel van meghatározva, hogy nem csak az özönvíz utáni Al-Ubaid-i maradék volt subur, hanem Aratta népe is, ahonnan az Urok kultúra népe - tehát az özönvíz utáni első bevándorló réteg - feltöltést kapott.
Miután Aratta népének subur volta így bizonyítást nyert, és Aratta városállamot a kutatók a Káspi-tenger körül jelzik - meg kell állapítanom, hogy hol van az a hely a Káspi-tenger környékén, ahol a sumir kultúra valamilyen termékét napvilágra hozták az ásatások. Ugyanis csak ott lehet keresni Arattat.
Az AI-Ubaid-i kerámia hasonmását találták Susa, Tepe Giyan, Tepe Sialk helyeken s innen mind a két irány a Káspi-tenger déli partján fekvő Tepe Hissar-hoz vezet. Ez pedig a mai Kara-Kum sivatag környéke, ahol a Tolsztov-expedíció régészei tíz éven át ástak és felkutatták a régi Chorezm területét is. Tolsztov könyvében beszámol az érdekes leletekről. Ők is igen sok Al Ubaid-i stílusú kerámiát találtak, de ezekben a kutatásokban az a legérdekesebb, hogy az orosz expedíció nemcsak az özönvíz előtti Al Ubaid-inak elkeresztelt sumir népet találta meg, hanem a subur népet is. Tehát a sumir nép jelenléte így, a Kr. e. XIII. századtól visszafelé a történelem előtti időkig bizonyítást nyert...Prof. Djakanov 1967. okt. 7-én kelt levelének két érdekes része a következő:
1. Egyetért azzal, hogy Chorezm neve ékiratosan és babiloni nyelven: KU-MA-AR-1Z-MA.
2. Levele végén így ír: ami a sumir-magyar rokonság kérdését illeti, az én véleményem szerint lehetséges, de nem látok megfelelő módszert a bizonyítására.
Munkatársam - dr. Novotny így ír: "az orosz régészet az ásatásoknál már komolyan számol az ókori Belső-Ázsiában -a sumirok jelenlétével. A Kara-Kum sivatagi ásatásoknál mintegy 20 sumir és proto-elámi ékjelet regisztráltak. Ha a további ásatások a IV. évezrednél régebbi leleteket hoznak napvilágra, melyek ugyancsak sumir jellegűek, úgy az kétségtelen bizonyítéka lesz annak, hogy a sumírok innen kerültek Mezopotámiába, majd birodalmuk összeomlása után -a Kr. előtti 2. évezredben - ugyanide tértek vissza".
Látjuk, hogy minden kutatási eredmény a Varga Zsigmond által megjelölt sumir őshazához vezet, hiszen ez azonos Chorezm területével. '' A legvalószínűbb az, hogy innen sugárzott ki a sumir kultúra a Duna-medencébe is, a mezopotámiai deltavidéki is, és a Gordon Childe által megállapított "egy nagy nép" - "egy azonos nyelve" az ős-sumir lehetett, melynek nyelvjárásbeli változatait beszélték a Visztulától - az Égei tengeren át a Perzsa öbölig....Az biztos, hogy a Kr. e. 4000. évtől visszafelé számított évezredek voltak a tanúi ennek az iszonyú nagy vándorlásnak. Népek vándorlása hosszú idő alatt megy végbe. Családok, törzsek alkotják a népet s ezek vándorlásának ősidőktől fogva egyetlen biztos eszköze volt - az állattal húzott sátoros szekér. A sumir nép vándorlásának is ez volt a titka.
Szekéren vitték a kultúrtermékeket, a festett agyagedényt és az ötvösmunkát, hordták a gabonát és a téglát is. Az összeköttetés tehát megvolt s hogy ennek nehézségei nem lehettek, azt az egynyelvűség bizonyítja. Ugyanis csakis így érthető meg, hogy nemcsak azonos régészeti teletek kerülnek elő ezen a nagy területen, s azok mind a sumir kultúrához irányítják a kutatót, hanem a régi települések neve is sumir nyelven van. Chorezm nevét prof. Djakanov hagyta jóvá a babiloni nyelven így:
KU-MA-AR-IZ-MA - ez a sumir fonetika szerint így helyes: KU-MAG-GAR-RI-ES-MA - melynek értelme: Nagy Erős Nemzetségek Országa és teljesen fedi a Chorenei Mózes által a Kr. u. V. században írt Kunmagyar-i földrajzi elnevezést. Ez a KU-MAG-GAR, vagyis NAGY ERŐS NEMZET az alapja a sumer névnek, ahogyan azt Jules Oppert levezette. Ugyanis a sumir KU ékjele HUN és SU értékkel is olvasható. Így lett a KU-MAG-GAR-ból SU-MUG-GAR, majd hangzóváltoztatásokkal SU-ME-ER.
Ezt azonban egy kutató követte el. Fontos az, hogy Chorezm sumir neve elismerést nyert.
Kr. e. 3500- kb.2000. Elő- Ázsia GL II.859.o.
A szumér a 4. évezred derekától kezdve kb. 2000-ig adatolhatóan egész Elő-Ázsia közlekedő nyelve volt.
Kr. e. 3500 BT 194.o.
Mezopotámiába ettől kezdve dél felől is érkezik 3500 bevándorlás.
Kr. e. 3500 Mezopotámia BT 203.o.
Az afrikai érkezők partot érnek és városokat alapítanak. Eri-Du (Uri-Tó), Úr, Uruk (Úri Kő, Árja föld), Lagas (Lakó Ház, Lakás), Larszam (Szem napisten neve), ez utóbbi három város A-Sm-Ar, Sam-Arra, Madhar-Aya néven is ismert. További alapítások s-Uru-PPak (az Író Papok városa, íróiskolai székhely), Nippur (Nabur, Napúr, a dél-mezopotámiai napvallás székhelye), az országot Szem-Úr (Sum-Er), Ari-Ki (Árja ország) és Ki-Engira (Hungária) néven ismerik. Az Árpádok Idi-Klat folyója most lesz Tigris az eritreai Tigré tartomány emlékeként, a hátrahagyott hon nevei - Arki-Ko, Arkai, Szem - duplikálódnak. Az első királyuk neve EVECHOUS Evezős.
Kr. e. 3500 Erdély BJF
Sumér kultúra a Kárpát-medencében, Erdélyi leletek.
Kr. e. 3500 Régi Kelet BT 210.o. 213.o.
Összefoglalva a Punti (Délkelet-Afrika) néprajok északra vonulását és letelepedésüket Mezopotámiában, a Földközi-tenger partján és a Nílus völgyében megállapíthatjuk, hogy a Kr. e. 3500 táján már mindenütt elérkeztek az árpádi magyarok és államok közvetlen szomszédságába. A Termékeny Félhold két lenyúló sarkában egymással farkasszemet néző királyságok keletkeztek, és közöttük a viszony egyre kényesebbé vált. A Régi Kelet egyetemes történetében idegfeszítő pillanat volt ez, mert rövidesen sor került az azonos fajú és azonos nyelvű két nép egységének fegyveres erővel való kialakítására. A harcok során nem győzött egyik fél sem. "Ez örökre mienk. Magyarország 2 úrhonős honából áll". Országaikat egy közös birodalommá szervezték. Létrejött a hun-magyar testvériség. Az ősidőkben kötött örök barátság mindvégig a magyarul beszélő népek állameszménye maradt.
Kr. e. 3400-3200 körül Egyiptom BT 196.o.
Az észak-egyiptomi hun dinasztia megalapítója Er_Pat (Árpád). A dinasztia utolsó tagja Ősúr, Osir, Osiris. Az Árpádok telepítéseinek eredménye Kelethon a Tigris mentén és Esthon a Nílus mentén.
Kr. e. 3400-3200 Egyiprom BT 217.o.
A nem magyar történetírók is abban összegzik az egyiptomi történet megnyitó szakaszát, hogy ott a történeti idők hajnalán egymással vetélkedő két királyság alakult ki, északon az egyik, délen a másik, de mindkettőben ugyanabból a fajtából eredő királyi család és előkelőség kormányzott, akiket a hagyomány egyformán Horus (KHERU, Király) követőinek tartott. A hunok, akik északról hatoltak be a cső alakú hosszú folyó völgyébe, annak a deltától Théba környékéig terjedő szakaszát vonták ellenőrzésük alá. A delta neve Bothon volt, nyilván Árpád hona, az alatta Thébáig nyúló rész Esthon, az északi király címe ennek megfelelően: "Bothon és Esthon ura". A magyarok délről indulva, a Fehér Nílus völgyében terjeszkedtek észak felé s amidőn fajtestvéreik szomszédságába érkeztek, a Thébáig terjedő alsó szakasz urai voltak s királyaik a HÉT ÚR és NAGY ÚR címet viselték.
Mind a két királyi ház, a hun és a magyar egyforma céljának tekintette az egész Nílus-völgy: : feletti uralom megszerzését. E cél megvalósítására az újabb kutatások szerint előbb az északiak tettek kísérletet. Próbálkozásuk azonban nem járt a kívánt eredménnyel, ellenben felidézte a déliek haragját, akik hatalmas bosszúálló hadjáratot szerveztek és annak keretében északot lerohanták. Így a déli magyarok lettek a két egyiptomi ősi királyság egyesítői, a világtörténeti a világtörténeti jelentőségű mű megalkotói. Az egyesítés idején Észak-Egyiptom királya az Árpádok családjából származó Ősúr, Osiris vagy Hun Úrős, Onuris volt, Dél-Egyiptomé pedig Ménes, A Mén vagy Mén Ős. L. A. Waddeld egyik szövege: LUGAL MINAS BARA MUSSIR MADAGET ABGE, Előkelő Ménes fára (főúr) most úr, mind a két Habi Kő(ben), azaz a Nílus két országában. Osirist kiherélték.
A kiegyezést Tudó, Toth, - az ókori Deák Ferenc, Ménes király hű szolgálója, a Hét Magyarok nemzetségéből származó okos ember, Ősúr, Osiris ápolója és megmentője s akit a hun király mérhetetlen bizalommal tüntetett ki, valósággal édes gyermekének tekintett - hosszadalmas alkudozások után hozta tető alá.
Ménes feleségül veszi Ősúr utolsó testvérét, a két király egyenlő lesz és Észak- és Dél-Egyiptom magyarjai megbékülnek, összefognak közös munkára. És megkezdődött a Nílus-völgyiek ragyogó világtörténeti szerepe. "A honősöket a Tudó nemzetté összekötötte szent békében."
Hallgassuk meg a főszereplőt, Tudót magát is, aki az Egyiptomi Bibliában leírtak szerint nem titkolja saját nagyságát a győző büszke öntudatával (BT. 226.0.):
- Én vagyok a Tudós, az urak írnoka, akinek kezei tiszták. Én vagyok a becsületes, aki kiirtja a gonoszságot, aki magyar és utálja a bűnt....Én vagyok Napúrtársúr írótolla (titkára), a törvény őre, aki becsületességet és megértést hirdet, s akinek szavára két ország népe hallgat.
- Én vagyok a Tudó, én békítettem meg a Magyart (déli királyt) és csendesítettem le a két úri csatár időszaki háborgását. Jöttem és megmosdattam az Úrőst és megnyugtattam a Viharzót.
- Én vagyok a Tudó, a magyar úr, a magyar királyok ítélőbírója, kinek szava győzedelmeskedik az erőszak felett. Eloszlattam a sötétséget, elkergettem a forgószelet meg a vihart... Elértem, hogy Ra (a déli király) úgy székeljen, mint Osiris (az északi király) és Osiris úgy székeljen, mint Ra Thotot (Tudót) kell tehát a Nílus völgyi egyesített kettős királyság első közös uralkodójának tekintenünk. Thot neve a Manethot történetíró által készített királyjegyzéken ATHOTIS.
A Tudós alakban, mint az egyesített királyság fáraója szerepel közvetlenül Ménes után. Csakis Ő lehetett, mert Manethot megjegyzi, hogy tudós király volt, aki egy orvostudományi munkát hagyott hátra. Az események sorozatából kiderül tehát, hogy a magyar-hun egyezményben Ménes és Ősúr élettartamára átmeneti intézkedéseket hoztak létre s a két királyság perszonális uniója a vetélkedők halála után lépett életbe.
Kr. e. 3200 körül Egyiptom BT. 67.o
A Vörös-tenger partvidékén élő magyar törzsek elindulnak meghódítani az észak-egyiptomi hun királyságot. Jelképeik a madár (összecseng a magyar névvel, a képírás időszakában is madarat használtak) és az oroszlán (a Régi Keleten magara volt a neve, ez is összecseng). Hetes szervezetben élnek.
Kr. e. 3200 körül Kréta BT III. 12. o.
Kréta első lakói a Nílus deltájából származnak, akik Ménes király idejében a honegyesítő háborúk során menekültek el. Többségükben sötét arcú kosok, majd árják. Honalapítójuk Minos, (Ménes) egyiptomi nevet viselt. Istenük AZ Ős, A Zős, Zeus (lásd ma bőség-beüség egyes nyelvjárásokban), szerkezetében azonos az Ősúr, Osir, Osiris névvel. Zeus ősatya volt Krétán, aki ETE O-CRETAI, Hét ó-krétai ura. Ismerünk Zeu- bálványt, amelynek feltűnő elemei a mag alakú gömbök MAG, túlméretezett karok KAROK és emberi alak ÚR, egybeírva MAKAROKURA, Magyarok Ura. Mellette egy más bevándorló csoport vezére hettita, A Fő Ló, APOLLO. Mindkét ős sok apasági jelzővel rendelkezett. Utóbbi jelvényei a líra, nyíl, tarsoly és felhő, mind a mai napig az Amour-ábrázolás nemzetközi szimbólumai. Határozottan állíthatjuk tehát, hogy Zeus és Apolló nem görög, hanem előkelő magyar úr volt, akiket a görögök később kisajátítottak maguknak.
Knossos- KNS - Ka-N-oS, Kan Ős városa, aztán Kep-Hala, Kép Helye, majd Ko-Ri-Ya TaNa, Királyi Tanya a király tartózkodási helyei. A sziget közepén PAP-UR és a parton LÁTÓ nevű jóshely.
Az Égei szigetvilágban a Kr. e. III. évezredtől kezdve Régi Keletről származó nagyobb magyar tömegek tartózkodnak és útban vannak Európa beljebb eső tájai felé. Egyúttal történelemkönyveinkben egy fontos javítást eszközölhetünk: az első európaiak nem görögök, hanem magyarok voltak.
Kr. e: 3100-tól Káspi- tenger, Aral tó környékéről áramlanak szét. PV
Az első ószumir elvándorlási hullám. (Öt ilyen van, a dáh, avar, hun, úz és a szabir) Keleti irányban távoznak a dáhok (tahi, tiao, tehi, tavon, tazue - keleten, dah, daha, dá, dac, taoch, tochár, táh, tahó, dák - nyugaton a nevük, melynek jelentése: kétkezes balta, bárd. Meglehet, hogy a kelet-ázsiai turáni népek ősei is: mandzsuk, ajnuk, jakutok, ősjapánok.
Második hullám -a földrajzi elhelyezkedés alapján- az avar. Nevük várépítőt jelent sumérul: A Kr. e. V. századtól sok adattal rendelkezünk. Civilizációjuk a legmagasabb a Káspi-Mediterránomban. Megalapították a Zarasz Birodalmat - fővárosa: : Száraz-ba az Oxus és az Araxes között -, más néven az ezer városú Baktriát. Nevük torzításai: abar, abaortek, obares, ihar, obor, oborden, obernita, hobordanae, var, aparni, parni, par, parthun. Jelentős kultúr-kisugárzású nép. Háborítatlanul élnek Kr. e. 900-ig. A finnugorok tőlük veszik át a szumir elemeket a Kr. e. II. évezredben a Káspi-Volga-környéken.
Káspi-tenger környéke
Harmadik hullám a hun, jelentése farok, fényes. Őket a történelem massagéta, chun, kun, unni, unut, hiungnu, khionit néven ismeri.
Kezdetben az előző két ősnép közé ékelődnek, majd a Kr. e. II. évezred utáni asszír, hettita, arám és perzsa inváziók miatt kirajzik a Káspi-tengertől északra, a Volga környékére és a Jajk vidékére, ahonnét nyugat felé indul egy részük (ezek lesznek a szkíták), más részük Belső-Ázsia felé terjed.
Káspi- Kaukázus- Fekete-tenger Földközi- tenger
Negyedik hullám az assza, a lovaglás feltalálója, az úz. Jelentése: ló. Nevük előfordulása rengeteg: assza, chasszu, chúsz, kuszán, koszit, kuszita asszír osz asz osszet uzzi hayasa assyr ghuz kosszár kazár, kusdi, kos, kosa, asz, gúz, ogúz és úz. Ők találják fel a nyerget, kengyelt, a lovas harcmodort. E találmányok teszik lehetővé a nagy szárazföldek belakását egészen Kínáig. Asszíria történelmében jutnak fontos szerephez a későbbiek során. Szállásterületük és rezervoárjuk 700-ig az Elámi hegyvidék, innét rajzanak ki különböző irányokba a különböző korokban - és térnek is vissza, ha szükséges - és alapítanak lovas társadalmakat. Oz-man néven Kis-Ázsiában a törökök ősei lesznek, a Kaukázusban osszet és ghuz néven mai is élnek.
Kaukázus Észak-Káspi régió Szubartu- Szabiria
Az ötödik hullám nem igazi hullám, inkább tágulás térben. Szippar szumir város és környékének lakói a Kr. e. III. évezred folyamán települnek meg Szubartu területén. Jön ide őshun, assza, ősszabir elem. Ezek alkotják a szabir népet. E Dél-Kaukázusban elterülő terület lesz a magyarság legrégibb őshazája. A Kr. e. XII. századig békében élnek.
Kr. e. IV. és III. évezred fordulója Kaukázustól Szudánig és Indiától
Törökországig BT 78., 96.o.
A két ősi gócból gyarmatosított területeken kiterjedt a magyar nyelv használata.
A szumir, egyiptomi, magyar, szkíta, hun, avar nyelv 6000 éve folyamatosan egy és ugyanaz. Ebből alakultak tovább a balti és urali nyelvek is északi irányban való terjedéssel.
Kr. e. IV. és III. évezred fordulója Kánaán- Fönícia BT 206.o.
Felvonulás a Földközi-tengerhez Puntból, Eritreából kis csoportokban, folyamatosan hajóval az Akabai öbölig, Eiulath-ig. Két országot szerveztek: KÁNAÁN: Eiulath - Ain-Maghar városa irányában, RA-FA a tengerpartján. Északon a Karmel hegy lábánál futó KIS-HONT folyóig, a szárazföld felé GENESARET- tóig. Fölötte FÖNICIA a Libanon-hegy lábáig terjed. Itt folyik a MAGORA folyó. A népek a termékenységi vallást követik, Bál isten fiainak vallották magukat, Kan-Honi, CANA-AN-I, Kánaáni néven. Az ideérkezőket nevezték Punti, Puni, Pani, Phoenik, Fenni, Fenik, Feniki néven, ez később csak a tengerparton letelepedettekre vonatkozott. A tengeriek hajós életformát folytattak, a szárazföldiek földművelést űztek és országukat tejjel-mézzel folyó országnak nevezték. Luxusos házakban laktak és örvendtek jólétüknek.
Kr. e. IV. és III. évezred fordulója - Kárpát-medence BT III.99.o.
Magyar nyelvű népek egy nagyobb ága a Balkán-félsziget északra vezető völgyein keresztül a Duna-medencébe érkezett és a történelmi Magyarország területén folytatta életét. Ezt az időt megelőzően itt nem volt állandó lakosság, sőt nomád gyűjtögető népessége sem. A csiszolt kőkori népesség a Régi Keleten forgalomban volt tárgyakat hagyott maga után.
A magyarországi csiszolt kőkori telepek kezdetét általában Kr. e. 3300 tájára helyezik, bár egyes tudósok bizonyos helytálló meggondolások alapján öt-hatszáz évvel korábbi időt javasolnak. A kultúra virágzását Kr. e. 2500-ig számítják. Kétségtelen és nem vitatott tény, hogy a Kr. e. 3000 táján a Duna-medencében már igen bőséges földművelő lakosság él, mely a Régi Keletről érkezett és három összefüggő nagyobb települési tömböt alkot. A legnagyobb tömb az ország nyugati felében helyezkedett el: a Dunántúl egész területén, a Dráva-Száva közti Szerémségben, valamint a Pozsony-Budapest vonal felett elterülő vidéken, a nagy hegyek lábáig. A nagyságra második földműves csoport az ország keleti részében az Erdélyi-medencét és a Maros alsó völgyét töltötte ki, hozzászámítva a vele szervesen össze nem függő Olt völgyét. A harmadik csiszolt kőkori település a Tisza folyó Maros feletti szakaszán, a folyó két partján alakult ki, körülbelül a mai Csapig.
Nemcsak megőrizték keleti hagyományaikat és tudásukat, de tovább is fejlesztették azt. Feltalálták a mérsékelt égövön használatos öntözés nélküli földművelést. Ez tette lehetővé a falvakba tömörülést is, minek következtében a lakosság felszaporodott. E népesség adott nevet a hazában folyónak, hegynek, emberi lakóhelynek egyaránt. Nézzük meg őket közelebbről.
Kr. e. IV. évezred vége Mezopotámia Sumer BJF II.46.o.
Az archaikus sumir írás kialakulása, mely az ékírásos forma elődje. Fejlődési fokozatban a képírás és az ékírás között áll és használata ekkor kezdődött.
Fejtsük meg együtt az Al-Ubaid-i Szűzanya-templom alapító kövét. Ennek a templomnak a homlokzatán találta meg Dr. Hall az "erejét visszaszerző Napistent" ábrázoló rézszobrot -a két szarvas között lebegő oroszlánfejű sast. A megerősödő Nap -a téli napforduló után - ezen formájának ősi neve: Turullu.
Al-Ubaid a neve annak a dombnak, ahol a Szűzanya temploma állt. Itt ásták ki, de valamikor UR város tartozéka volt. Az 1924. évi ásatásoknál Sir Woolley találta meg az alapító követ az írással és az első ember, aki ezt elolvasta Prof. Gadd volt.
A közös megfejtés előtt azonban nyomatékosan fel akarom hívni a figyelmet arra, hogy aki hozzányúl a sumirnak nevezett ősnyelvünkhöz, az tegye azzal a tudattal, hogy ez a nyelv nemcsak nyelvtani szabályossággal van felépítve - hanem az ősi mah-gar lelkiség ott van a nyelv minden képződményében - Aannipadda (mennyei tudással és felelősséggel - jól uralkodni), Ur-i király Mesaannipadda (hős mennyei tudással és felelősséggel - jól uralkodni) Ur-i király fia Ninharság-nak (Isteni elérhetetlen magasság), vagyis a Szűzanyának neki megépíté, vagyis alapította az A1 Ubaid-i templomot, melynek homlokzatán az oroszlánfejű sas -a turulmadár rézszobra áll két szarvas közt.
A magyar nép származástudata élt még erősen a Kr. u. XIII. században is, hiszen a már római hitre térített nép részére kötelezőnek hirdetett római katolikus imádság I. András magyar királyt nem királynak, hanem az ősi nyelv uralkodónak szánt szavával illeti éppúgy, miként itt az Al Ubaid-i templom alapító kövén van: lugal. És itt igen hangsúlyozni kell, hogy Kr. u. 1200-ban a sumir ékírásos táblák még nem kerültek elő a homok alól (csak 1855-ben. -A szerk. ), nem volt sem Deimel, sem Labat szótára. Az egyetlen - ami létezett - az a Káldeától Ister-Gamig visszatérő ősi mah-gar nép tudáskincse, hagyománya és nyelve - melyet sem az idő, sem a térítés és az erőszak nem tudott elpusztítani.
Baráth Tibor írja:
Helynevek alatt azokat az elnevezéseket értjük, amelyekkel az emberek az országukban t lévő hegyeket, vizeket és emberi lakótelepeket, valamint azok részeit illetik. Ilyenek a hegységek, hegyek, csúcsok, hágók, völgyek, szorosok, sziklahasadékok nevei, források, patakok, folyók, tavak, mocsarak nevei, tanyák, falvak, városok, várak, erődítmények, sáncok, megyék, tartományok, nagyobb országrészek és egész királyságok nevei. A helynevekből az első lakosság személyazonosságán és lakóterületén kívül megállapítható az a megelőző lakóhely vagy ország is, ahonnan a nép az új tájra érkezett. Az ilyenfajta helynevek valóságos történeti okmányok. A magyarázathoz latba kell vetnünk hangtörténeti ismereteinket, helytörténeti, földrajzi, néprajzi, régészeti és mitológiai tudásunkat is.
A magyar helynévkutatóknak már régen feltűnt, hogy krónikáinkban - főleg Anonymus és Kézai krónikájában - milyen sok magyarul hangzó, magyar értelmű és máig használatos név szerepel, amelyek már Árpád vezér és harcosai beérkezése előtt forgalomban voltak. Vámbéry már határozottan felismerte és állította, hogy ha a szóban forgó Árpád előtti helynevek valóban magyar származásúak, az csak úgy lehetséges, ha magyarul beszélő tekintélyes néprészek már Árpád bejövetele elölt is éltek a Duna-medencében. Sok más figyelmes olvasó és tudós azt is észrevette, hogy Magyarországon számos olyan régi helynév van, amelynek pontos mása megtalálható az ókori Föníciában, Szíriában, Kánaánban, Egyiptomban, sőt még Indiában is, ahol azok a Kr. e. II. vagy III. évezredben, vagy még régibb időkben voltak forgalomban. Az ilyen ősrégi keleti neveket ismétlő magyar helynevek a Duna-medencében különösen két tájon fordulnak elő nagyobb számban: Dunántúl és az Erdélyi-medencében.
Hazai nyelvészeink a legutóbbi időkig abból a tévedésből indultak ki, hogy magyarul beszélő néprészek csak Árpád vezérrel telepedtek be, következésképp Magyarországon a IX. század vége előtt magyar szókincsből nem keletkezhetett helynév. Hiába hangzik magyarul, világos magyar értelme van, a név nem lehet magyar. Ezenfelül még azt is hitték, hogy a Kárpát-medencében Árpád előtt csak szlávok és torkok laktak, és mindent ezektől akartak levezetni. Ha ez sem sikerült, akkor a "szlávok közvetítésével vettük át" formula következett
Néhány példa:
Tihany - nem szláv TICHO, hanem TYHON, TIHON, TÓ-HON, vízi lakóhely, régen sziget volt, magyarul érthető.
Veszprém (Beszprém, Bezpriem) -a Balaton vize fölötti peremszerű platón áll, Víz Perem, Biz-Perem
Pest-nem szláv kályha, téglaégető, Pis-Ta, víz melletti lakóhely, viziváros. Vele szemben ma is van egy Viziváros.
Pozsony - Pis-Hon - víz melletti hon, még a múlt században is Posan néven írták. Baranya - Bor Hona
Piski - víz (Pis) melletti terület (Kő)
Borszék, Borsava, Talabor - vízzel kapcsolatos nevek a Régi Keletről
Orsova - Árpád előtt fejedelem székelt itt - Úr Szava, ld. Arzawa fejedelmi székhely Kis-Ázsiában
Munkács - Munkás, Kr. e. III. évezredből, Anonymus is így írta
Balaton - Bál Otthon - Bál (Nap) isten híveinek otthona
Nyulak szigete - Nu-Luk, Nő-Lak olvasattal és nem nyulakkal
Asszonylaka - Assun Luka, Arad megyében van
Asszuán - Asszony-Hon
Miért pont a Duna-medencében ne találnánk bronzkori magyar helyneveket, amikor az alapréteg egész Európában megfigyelhető. Vegyük rendbe szedve és kicsit részletesebben: Egyiptomban gyakoriak voltak a Mén (A Mén, Ménes) szóval képzett helynevek az országegyesítő első király, majd isten neve nyomán. Memphis, eredetileg Men-Fru, Mén Fáraó, Mén Főúr városa. MÉNFŐ, MÁNYA és Ménmarót fejedelem.
Egyiptom ÉGI-TA nevének Magyarországon az Ágota nevek felelnek meg: SÁR-SZENT ÁGOTA, KUN-ÁGOTA és a Sopron megyei EGYED, utóbbiban egyiptomi jelenetet ábrázoló vázát is találtak.
Folytatás a II. részben