A KEZDET
Néhány szó a „Kezdetről”
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.
Ő kezdetben az Istennél volt.
Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.
Benne élet volt és az élet volt az emberek világossága.
A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be, és nem kerítette hatalmába.”
János evangéliuma 1. fejezet 1-5. versei.
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.”
I. Mózes könyve, 1. fejezet, 1 verse.
Bibliai két hely, mely a kezdetről némileg különbözően beszél, mégis ugyanazt fejezi ki tartalmilag.
Először megtudjuk, hogy az Isteni személyben KÉT ERŐ egyesül: Isten és az Ige.
Isten nevében hordozza az ős-tenger tudását, mint a legnagyobb teremtőerő forrása, az öröm. Az Ige pedig a formáló cselekvőerő. Ugyanannak az Istennek két komponense, mely elválaszthatatlan egymástól, de megnyilvánulásában megkülönböztethetően kettő.
Kezdetben együtt voltak. Mindkettő teremtői minőségben. Együtt „álltak”.
Együtt működtek. Csak úgy jöhetett létre a teremtett világ, ha a Teremtő gondolat és a Teremtő „kivitelező” együttműködtek.
A MAG és az ANYAMÉH közös munkája a Fiú. (A FIÚ nem más, mint maga a teremtett világ. Semmiféle személy nincs itt! Sem képmás, sem keresztre feszített test. )
Cselekvés nélkül semmi sem lett, ami lett. És minden a szülésen keresztül jelent meg.
Más módja az élet létrehozásának nem létezett.
Benne élet volt, vagyis az élet titka. Az a képesség, mely a magot magába fogadja, kibontja és megformálja, egyedivé teszi.
Az élet volt az emberek világossága. Tehát legfőbb értéke, kincse, méltósága. Ha valami igaz, akkor az tiszta és világos.
A Világosság azonos az Igazsággal. A világosság a belső és külső Fényt jelenti.
Tehát az Ige, az Élő Szó, a Világosság, az Élet, az Igazság és a cselekvés közben megtett Út, mind ugyanazt jelentik.
Ezek mind Isten befogadó-formáló jellegű része.
Mi az a SÖTÉTSÉG, ami nem fogadta be, avagy nem kerítette hatalmába? Benne van a nevében. A SÖTÉTSÉG= SE-TÉTSÉG.
Az Ige jellemzője a cselekvés. A SÖTÉT jellemzője a SE-TÉT, vagyis a NEM-CSELEKVÉS.
Tehát a VILÁGOSSÁG és a SÖTÉTSÉG "HARCÁBAN" lényegében a CSELEKVÉS(TETT, TEVÉS) és TÉTLENSÉG(NEM CSELEKVÉS, NEM TEVÉS, A SEMMIT TEVÉS, SE-TÉT feszülnek egymásnak.
Itt nem a nappal és az éjjel küzdenek egymással, bár általában nappal cselekszünk, éjjel nyugszunk, de ennek ellenére nem a természetbeni egyensúlyról van szó.
NEM FOGADTA BE azt jelenti, hogy a SÖTÉTSÉG NEM KÖVETTE A CSELEKVÉS PÉLDÁJÁT ,NEM TETTE MAGÁÉVÁ A CSELEKVŐERŐ TUDÁSÁT, MIKÉNTJÉT, másképpen: NEM TUD TEREMTENI A SE-TÉTSÉG, AZAZ A SÖTÉTSÉG, mivel a CSELEKVÉS , A TETT , A TEVÉS HOZZA LÉTRE AZ ÉLETET!
A NEM-CSELEKVÉS VÁRAKOZIK. Összes ALAPÉLMÉNYE hogy ELLENÁLL A CSELEKVÉSNEK.
HELYETTE VÁGYAKOZIK A SZERETETRE, A KÖZÖSSÉGRE, AZ ÖRÖMRE.
A vágy elválasztja a cselekvéstől. Ennek következménye a sokféle pótcselekvés. Ezek azonban képtelenek az élő víz utáni szomját megelégíteni.
A SE-TÉT ERŐKIRKESZTI MAGÁT abból az élményből, hogy a cselekvésen keresztül fontossá, nélkülözhetetlenné válik.
De mi a különbség a cselekvés és pótcselekvés között?
Az Ige energiája az örömből táplálkozik.
A Kettő Eggyé válásának a misztériumából. Hajtóereje a szeretet. Csak ez a mérhetetlen nagy szeretet képes a teremtett világ ilyen sokszínű, aprólékos és gondos megszülésére.
A János evangéliuma ezzel a pár mondattal akár véget is érhetne. Ugyanis ennyivel elmondta a valódi ÖRÖMHÍRT: a sötétség nem kerítette hatalmába az Élő Igét.
Nem tudta „rávenni”a NEM-CSELEKVÉSRE, A TÉTLENSÉGRE.
Később szólok arról, hogy kicsoda ez a János, aki e néhány sort megírta, és akkor válik valóban világossá az elmondottak tartalmának jelentősége.
Az irgalmas samaritánus példázatában (Lukács evangéliuma 10. fejezetének 25-37. veresei) a júdeaiak által kivetett nép emberében ÉL az Együttérzés, ami „rákényszeríti” a cselekvésre. Képtelen a sebesült mellett elmenni tétlenül, nem törődve az idő és energiavesztéssel, gondoskodik róla.
Itt nem a sebesült a lényeg, hanem a világosság jelenléte.
Az Irgalom szívünkben az a Fény, mely elindítja a cselekvést.
Már akkor elbukik a sötétség, amikor az ember megpillantja a másikat: az Élet lehelete van benne, s ennek tiszteletére megteszi az első lépést. Aki gondolkodik: tegyem, ne tegyem, beszennyezem magam, vajon ki látja, mit szólnak, áldozat nekem, megéri-e, sok időm elmegy, stb., az a tétlenséget választja, a setét erő felé fordul. Fejben él, és nem szívben.
Cserében e SE-TÉT ERŐ megajándékozza a HIÁNYÉRZETTEL, mely végül is-akár idő elteltével-LELKIISMERET FURDALÁSBA , torkollik.
És máris a mókuskerék csapdája indul meg: az önvád megszüli a külvilágban a vádat. Keresni kell valakit, akire lehet mutogatni, akin levezetjük a mérgünket, magunk felé érzett agressziónkat, stb. Esetleg mechanikusan külső látszatos pótcselekvésekkel kompenzálunk, csak éppen nem engedjük át a szívünkön. A pótcselekvések tehát fenntartják a külsődleges látszatot, hogy cselekszünk, némileg bennünket is kielégít, de mégis, belül tudjuk, hogy üres járat, nincs valódi belső tartalom. Kívül esetleg dicsekszünk, magunkban pedig szégyenkezünk.
Ismerjük a tényszerű, leleplező megállapítást: nem szolgálhatunk két úrnak.
CSELEKEDETEINKBEN, TETTEINKBEN ismerszik meg, hogy a VILÁGOSSÁG él-e bennünk, vagy a SE-TÉTSÉG.
Az Élő Ige, a fehér lovon ülő azért tudja szólni az igazat, mert a setétség soha nem keríthette hatalmába.
Erőben és hatalomban egyértelmű, hogy a Fény keríti hatalmába a sötétséget. Hatalma van felette, a hatalma pedig az IRGALOM EREJÉBEN van.
Az IGAZSÁGOT A SE-TÉTSÉG IS TUDJA, még ha elfeledte is.
De IRGALMAZNI CSAK AZ ANYAI ÖLELÉS TUD.
Az Ószövetségi első mondat, az Isten szó többes számú (Elohím= Istenek) használatán túl nem részletezi Isten mibenlétét, de egyértelműen kimondja, hogy Isten akar és cselekszik. „Legyen, és lett” a teremtő szó és a cselekvés eredményét, összhangját jelzi. Minek következménye, hogy „ látta Isten, hogy minden igen jó!”
Amikor azt mondja „magában”, hogy „teremtsünk embert a képünkre és hasonlatosságunkra”, akkor ezt többes számban mondja. Önmagáról Isten kettőként gondol, akik teljességben vannak. Ezután azt olvassuk: „Teremtette tehát Isten az embert az ő képére: férfiúvá és asszonnyá.
És megáldotta őket, nekik adott mindent, és látta, hogy minden, amit teremtett igen jó.
Később lesz szó a többes szám használatának egyik értelmezéséről, amikor a 7 isteni megjelenés észlelésére gondolhatunk: Él-Saddaj =Szabadító, Él-Rói = Látó, stb. mögöttes tartalomról. De éppen a teremtés minősége miatt, hogy a saját hasonlatosságára teremtette Isten a férfit és nőt, egyidejüleg, ebből látható, hogy itt még semmiféle 7 megnyilvánulásról szó sincs. A Kettő van szellemi szinten, mint Teremtő Isten(ek) egysége, és ennek látható, fizikai azonosságaként az emberpár jelenik meg.
Eddig tart az első teremtéstörténet. Jól látható, hogy a férfi és nő teremtése egyidejű, egyenrangú és ez tükrözi Isten arcát. A Teremtői Atya és Anya egysége megismerhető a Teremtmény Atya és Anya egységében.
„Amint Fent, úgy Lent!”
A parancs az volt: szaporodjatok és sokasodjatok!
Ez úgy lehetséges, ha két ember szeretetközösségben él egymással, és kizárólag ezen keresztül jön létre az élet. Ugyanaz a szerelem köti össze őket, mint a Teremtő Atyát és Anyát, akik magát az életet elindították. Ennyi a titok. Ennyi a tudás. És ez az áldás forrása. Ez a magatartásforma és közösség alkalmas a teremtésre, vagyis Istenhez hasonlatos lényegében, szemléletében, gondolkodásában, magatartásában, tevékenységében és ennek minden következményében. Az apa és az anya együtt hoz létre új életet.
Ha tehát átgondoljuk az első teremtéstörténetet és a jánosi bevezetőt, láthatjuk, hogy ugyanaz a gondolkodás rejlik bennük. Van egy egységes, időtálló, mással nem keveredő tiszta látás, értelem, mely folytonosságként összeköti évezredeken át a korokat, népeket.
A másik teremtéstörténet
A fent ismertetett szakasz a Genezis 1 fejezete + a 2. fejezet első 3 verse egy kerek teremtési elbeszélés. Ez után folyamatosan következik a másik gondolkodás teremtéstörténete: a 2. fejezet 4. versétől kezdve: „Ez az égnek és földnek eredete, amikor teremtetett. Amikor az Úr Isten a földet és az eget teremtette.”
A régi fordítások ezzel a mondattal kezdik a második teremtési előadást. Az újabb Bibliákban azonban már úgy szerepel, mintha az előző szakasz záró mondata lenne, mit egy összefoglaló: Ez az égnek és földnek eredete, amikor teremtetett. Máris egy finom csúsztatás! Azért lényeges, mert így simábbnak tűnik az egész következő szakasz olvasása. Próbáljuk meg mindkét verziót, tapasztalni fogjuk mekkora a különbség.
Nos, nézzük mit tartalmaz e második teremtéstörténet!
Máris szembetűnik, hogy egy hierarchikus rendszerrel van dolgunk: az Isten nem a kettő egysége, hanem van ott egy Úr.
Nem tudni, hogy ez az Úr Istennek valamely része, mely úrrá lett a másik felett, vagy esetleg egy idegen elem, aki uralma alá hajtotta – legalábbis önmaga hiedelme szerint – a teremtőt, avagy a teremtői képességet.
Mindenesetre az Úr jelenik meg Isten mellett. Egyik Isten, a másik Úr.
Ennek megfelelő maga a teremtési menet leírása is. Bár az ég és a föld teremtését akarná leírni az elmondás, mégis meglehetősen gyorsan átugrik – nyilván a számára nem annyira fontos részeken – és egyből a föld pusztaság-állapotát részletezi. Mert NEM VOLT MÉG fű, mert NEM VOLT MÉG eső, mert NEM VOLT MÉG ember, ki megművelje. Figyelme arra irányul, ami NINCS.
Ezek után formálta az Úr Isten a földnek porából az embert. Lehelt az orrába és élő lélekké vált. Vagyis az első teremtmény nem a szerelem olthatatlan tüzéből, a legmagasabb szintű szeretetből, születés által jött a világra, hanem a porból. Ott, a csúszó-mászók szintjén, ennél már nincs is lejjebb.
Majd ültetett egy kertet fákkal, középen az élet fája, meg a jó és gonosz tudásának fája és azt parancsolta, hogy arról nehogy egyen, mert meghal.
Miközben ott ékeskedik az Élet fája, és még rengeteg másik, mégis azzal foglalkozik, ami tiltott. Mintha maga az Úr kódolta volna be előre, hogy azt mindenképpen vegye észre az ember.
S mivel a hiányra, a nincsre figyelt eddig is, hát az embere is foglalkozzék azzal, ami tilos. Ezzel biztosítva van a hiány-érzet első alapélménye. Ez a fundamentum.
Hosszan olvashatjuk ezzel szemben mi az, ami van: az anyagi kifejezések sora: a földterület megnevezése, határokkal, folyókkal, később minek a földje, és ami a legkitűnőbb: sok arany van itt! A földterület legfontosabb ismérve: ott terem az arany, amely igen jó.
Érdekes lenne megkérdezni ezt a szerencsétlen magányos embert, aki persze még nem evett a jó és rossz tudásának fájáról, feltételezhetően még nem tudja mi is a jó, szóval, hogy mit ért neki az arany, amely egyből igen jó és sok!
Az ember feladata, hogy nevelje a kertet és őrizze. Vajon kitől, ki elől lehetett volna őrizni?
Majd ezek után kiderül, hogy hiába az Éden, a sok folyó, a nagy és gazdag terület, de még az arany is, unatkozik az ember. Tétlen. Volna dolog, de semmi sem motiválja cselekvésre.
Azaz: egyedül van.
Mindenféle madarat és állatot teremt az Úr az embernek, de neki semmi sem jó, nem volt hozzá való egy sem. Végül az oldalbordájából lett megformálva a nő, aki teremtettségében így másodrangú lény. Nem is a föld porából, hanem a „csontomból való csont”. Azaz, nem a férfihez illő lélek-társ, hanem belőle származó anyag.
Ez az elfogadásnak, a hozzávalóságnak a jele, ismérve. Egyedül van az ember, unatkozik, nincs segítője, de azért válogat. Materiális szempontból.
A hierarchikus viszony tehát érthetően megjelenik ebben a teremtés leírásban, harmónia van az Úr jellemzése és az ember jellemzése között.
Ilyen Úr Isten ilyen embert teremtett. Hasonló a hasonlóban ismerhető fel.
Az Isten aki fontosnak tartja kifejezni, hogy Úr, az teremtményeiben is kifejezi örökségét: világos, hogy ki az úr a háznál, az, aki elsődleges. Az ember.
A Férfi szó a 24 versig nem is szerepel. Mondhatjuk, hogy egynemű, ember. Csak az asszonyember megjelenése polarizálja az ember fogalmat.
A 24. vers: „Annak okáért elhagyja a férfi az ő atyját és az ő anyját és ragaszkodik a feleségéhez…” nyilvánvaló az elbeszélés konklúziója akarna lenni. Talán logikus is, ha azt akarom hallani belőle.
Egyre élesebben vetődik fel a kérdés: kicsoda ez az ÚR?
Később is neveznek valakit Úrnak, akiről majd’ minden mondat szól az apostolok leveleiben. Többször is visszatérek e kérdésre, most elegendő megfigyelni a szöveg kifejezéseit.
Szembetűnő, hogy a két teremtési elbeszélés homlok egyenest másképpen gondolkodik Istenről, a teremtett világról és az emberről.
Mindkettőben az ember saját hitét, hiedelmét nyilatkozta ki, mely lényét és világát meghatározza. Olcsó magyarázatot kínál az irodalomkritika: a régebbi Elohista szövegeket összeszerkesztették a későbbi Jahvista részekkel, így került egymás utáni közlésre a kettő, teljesen különböző kezdet-mitosz. A legtöbb emberben e kettő nem válik szét, sőt, mintha nem is érzékelnénk a különbséget.
Ha azonban felemeljük tekintetünket a papírról, láthatjuk, hogy külvilágunk pontosan e két minta alapján működik. Ami körülvesz, az mind vagy az egyik, vagy a másik gondolkodás szerint nyilvánul meg. A világegyetemben e két erő között zajlik a harc, már évmilliók óta. Ennek lenyomata ábrázolódik ki a Földön, s napjainkban e feszültség tarthatatlanná vált.
Egyik teremtés-magatartás a VAN, másik a NINCS következménye.
A híres bűneset
A második teremtés-hitvallás szerves része a bűneset és a paradicsomból való kiűzetés leírása. Genezis 3. fejezete.
Olyan sok helyen szerepel a művészetekben, az ábrázolásokban, a köznapi életben, hogy még azok is kívülről tudják, akik sosem olvasnak Bibliát. Pedig érdemes szóról szóra, aprólékosan átolvasni néhányszor.
Újabb szereplőnk a kígyó. Váratlanul, előzmények nélkül jelenik meg a kertben és mindent megkérdőjelez, amit az Úr parancsolt.
Magatartása egybeköttetik a bűnnel és a ravaszsággal. Provokálja az embert és feleségét, elültetve bennük a kételkedés magját. Majd megmondja nyíltan: „Nem haltok meg”. Arra, amit előbb az Úr Isten kijelentett, indoklásként a tiltásra. Tehát az Úr Isten azt mondja, hogy ne egyenek a fáról, a kígyó pedig az ellenkezőjét, egyenek csak nyugodtan. Ebből egyértelmű, hogy az Úr és a kígyó egymás ellen vannak. Alig indult el egy teremtő folyamat, máris egy háború kellős közepén áll az ember és asszonya.
Megdöbbentő: miközben az elbeszélés valakit megnevez Úrnak, aki parancsot ad ki, szinte azonnal szembesíti ezt az Urat hatalma törékeny mivoltával. Pont olyan hangsúllyal mondja a kígyó, hogy nem haltok meg, mint ahogy előtte az ellenkezőjét mondja az Úr.
Fontos tisztázni, hogy szó sincs a tudás fájáról, amiről a napjainkban újjáéledt „gnózis” képviselői szívesen beszélnek. Itt a JÓ és ROSSZ tudásának a fájáról van szó. Az ítélkezés kényszeréről. Bevezetődik egy automatizmus: az eredeti duál-rendszer pólusainak egymás elleni kijátszása. Az első teremtési hitvallásban a pólusok egymás nélkülözhetetlen kiegészítői, közösség részei, együttműködők. Itt azonban osztályozás, minősítés történik, valami vagy jó, vagy rossz. Egymás ellen éleződnek ki a komponensek.
Látható, hogy a jó és rossz tudása összefügg a meghalással, vagy meg nem halással. Nem elég, hogy az Úrral szemben megmutatja magát egy másik úr, vagy legalábbis egy névtelen beszélő, (hangja a kígyó), hanem a jó és a rossz, a halál és nem halál kérdése is a kezdő kertészek nyakába zúdul.
Jóformán még meg sem kóstolták az életet, meg sem ismerhették önmagukat, egymást és a világot, de máris egy súlyos gonddal találkoznak: a halállal.
Kinek is higgyenek? Döntés kényszere áll fenn, tapasztalás nélkül. Egyik „úrról” sem tudnak semmit, de máris választaniuk kell, máris versenyhelyzet és feszültség érzékelhető.
Ugye fentebb körbejártuk az Élet, a Világosság mibenlétét.
A világosság maga az igazság, aminek tudása, illetve felismerése szabaddá tesz. Egyetlen szó sem szólt arról, hogy az élet, az igazság, a világosság, stb. jó, vagy rossz színezetűek lennének.
Vagyis abban a világrendben, ahol az Isten és az Ige kettő Egységeként teremt, abban nem létezik a jó-rossz osztása. Minden a szereteten alapszik, a kettő együttműködésén, és minden arról szól, hogy bejárható egy út. Egy tanösvény.
Aki benne marad e gondolkodásban, az a Fényben látja, tudja az Igazságot, nincs szüksége semmiféle más kiegészítőkre, szerekre, hiedelmekre.
Mit tudott a kígyó?
Egyáltalán ki mondott igazat? Az Úr, vagy a kígyó?
A puding próbája az evés, szoktuk mondani. Az eredmény: „megnyilatkoztak szemeik és meglátták, hogy mezítelenek.” Nem jutottak tudáshoz. Még a jónak és gonosznak tudásáig sem. Sőt, elvesztették józan látásukat, megvakultak a láthatatlan világ érzékelésére. Cserében ezentúl kizárólag a matéria látványa és látványossága foglalta el őket. Most csúsztak le valóságosan a porba szellemileg is, oda, ahol a kígyó csúszik-mászik.
„Olyanok lesztek, mint az Isten” ősidők óta bevetett politika: amid van, arról azt állítom, hogy NINCS, és máris elveszítetted! Máris szükséged van tanácsaimra, pótszereimre, mágikus csodáimra, bármire, amiből én pénzt csinálok, te meg függővé válsz. Innentől kezdve a rabszolgám vagy.
Mivel megmondtam: nem halsz meg, ezért folyton a halhatatlanságot hajszolod. A tapasztalás azt hozta: meghalunk. Mert szemeink az anyagba tapadtak.
Ezzel legyártódott a tettes-áldozat ősi mintája.
Lássuk a sorozat következő elemét: az Úr, a nincs, a kígyó, a bűn után megjelenik a félelem. Az Úrra már csak félelemmel és rettegéssel lehet tekinteni. Ahol a félelem jellemzi a kapcsolatot, ott az áldás fogalma fel sem merül. Az állandósult érzés a szégyen és a bűntudat. Maga a bűn nem az evés, vagy nem evés, az alma, vagy nem alma, hanem a kételkedés, melynek következménye az ellenszegülés. A bűnösség kódoltatott.
Következik tehát az ítélet: mindenki megkapja, amit érdemel. A tudásnak ez az első tapasztalása.
Az Úr végül is erőből lecsap: megátkozza a kígyót, hogy majdan a kígyó – mást nem ismervén – átkot szórjon. Az asszonyt legszebb küldetésében átkozza meg: a szülésben, a férfitől pedig az akaraterő és a munka gyönyörűségét és könnyedségét veszi el. Az „epekedik” szó pedig maga a fal, ami a nőt és férfit szétválasztja.
Ez lett hát a rend. Az Úr rendje.
És megkövült rendszere.
A tudás lekorlátozódott ennek a programnak az ismétlésére, illetve a jó és gonosz kényszeres osztályozásra, s annak mindenkire való ráerőszakolására. Ideje korán a pici gyerekekbe plántáljuk mi a jó és mi a rossz.
Az Úr irányában mindenféle bizalom lehetősége elveszett. Hogyan lehetne bízni abba, aki parancsol, átkoz, és kirekeszt?!
A további kifejtésből láthatjuk, hogy egyetlen ember, méghozzá „AZ asszony” bűne miatt az egész paradicsomi állapot elveszett. (A sok arany! Amit azóta is keservesen hajszolunk.)
Ez a hiedelem alapozza meg a további millió év minden megtorlását, hierarchikus rendszerét, a pusztítást, a gyilkosságok megszámlálhatatlan sorát.
Ez a rögeszme készíti elő és indokolja az újszövetség krisztológiáját. Ennek lényege, hogy egy ember (A NŐ) bűne miatt, elbukik az egész emberiség, de eljött a Messiás, azaz egy ember (A FÉRFI), aki váltságot fizet vérével és megmeni a világot.
A Genezis 4. fejezete már arról beszél, milyen következménye lett ennek a fajta hitnek, világlátásnak és gondolkodásnak. Ugyanis minden szellemi megmutatkozik a fizikai szinten is. Káin és Ábel történetét olvasva pont olyan érzetünk támad, mint már előbb Ádám és Éva esetében, mármint az, hogy ezek egyedi történetek, 2-2 emberről szól. Vagy egy családról. Arról több szó esik, ha kissé belemélyedünk az írásokba, hogy Ádám szó és Éva szó mit jelentenek. Időnként el tudunk vonatkoztatni az általános mesétől és értjük, hogy Az Emberről és az emberek Anyjáról van szó.
De Káin és Ábel esetében már nem visszük tovább a logikai fonala. Ugyanúgy kezeljük őket, mint személyneveket. Pedig nagyon fontos információ rejlik mögötte.
Nézzük eredeti formában, magánhangzók nélkül, ahogy régen írtak, és egy kicsit időzzünk el: Káin =KN, Ábel = BL.
KN tettes lesz, BL pedig áldozat. Ezzel mindent megtudtunk a második teremtéstörténet és gondolkodásmód következményéről. Ez válik működési kóddá. A későbbiekben lesz még erről szó, most csak jelezni akartam mennyire hamar, már az írás elején világossá tettek mindent a Szentírás szerkesztői.
Összegezve mondhatjuk, hogy a felsorolt két fajta világnézet és magatartásforma a teremtés-hitvallásoktól kezdve a szentírás végéig párhuzamosan halad. A szerkesztői munka következtében meglehetősen nehéz kiigazodni. Óriási munka lenne szétválasztani a csúsztatásokat, lehetetlen a mögötte lévő származási iratokat reprodukálni.
Mégis éppen a Jelenések könyvének idézett szakaszai teszik világossá, hogy semmiféle manipulációnak, hazugságnak nem lehet maradandó győzelme.
A fehér lovon ülő azért jön, hogy életünk legyen és bővelkedjünk.
Lelkünk mélyén szunnyadó fénymag felismeri a sok dogma és hiedelem között a valódi igazságot. S bár mélyen alszik, vagy csak figyelve-várva szunnyad, mégis azonnal lángra lobban, mihelyt meghallja azt az egy bizonyos hangot.
Az a hang, melyet a síron túl is felismerünk, és soha semmi mással nem tévesztünk össze, az Anyánk hangja.
Az Irgalom hangja.
terrabenedicta.com